A konyhába botorkált a
rózsaszín hello kittys zoknijában és levette a polcról kedvenc bögréjét, ami
szintén a zoknin szereplő macskát ábrázolta, csak épp már fekete
halálfejes-masnis változatban. Kávét akart, de gyorsan.
A falióra a nappaliból
szólalt meg. Egyedi gyártmány volt, ami minden órában egy-egy zeneszámot
kezdett el játszani. Az, hogy Misaya jelenleg Ayumi Hamasaki Glitter című
számára billegett egyik lábáról a másikra, azt jelentette, hogy már rég
elkésett a munkából, de ez egyáltalán nem zavarta. Nem volt kötött munkaideje,
a főnök mindig hívta, ha szükség van rá, csupán néhány kolléga akadt, akik
rossz szemmel nézték, hogy nem hajlong az Ojabun előtt velük együtt már reggel
nyolctól, de még jobb lenne héttől.
Miközben várta, hogy a
kávé lefőjön, sütött némi tojást is magának. Ha már úgyis késésben volt,
teljesen mindegy, hogy egy vagy két órával később szedik le a fejét.
A serpenyőbe zöldségek
is kerültek a már félig megsült tojáshoz. Szerette, ha a friss zöldség ropog a
foga alatt és kiélvezheti, ahogy az ízek keverednek.
Hogy Misaya számára a
kávé mit jelentett, az nyilván a legtöbb férfi embert és minden koffein függőt
vérig sértett, aki ismerte őt. A bögre aljára került egy ujjnyi kávé, majd
mindezt felöntötte háromujjnyi tejjel. Ő maga szerette tejeskávénak hívni, de
mindenki más még kávés tejnek is csak nagy jóindulattal nevezte volna.
A reggeli után végre
érzett magában elég erőt, hogy felöltözzön így visszasétált a szobájába. Az
ablakon beszűrődött a fény, és látni lehetett a háztömböket, amik körülvették
az ő kis négyemeletes társasházban lévő lakását.
Nem volt fényűző hely,
de nem is akart feltűnést kelteni. A legtöbb ember számára ő egy egyszerű lány
volt, egy étteremben könyvelő. A barátai egy része sem tudta, hogy ki is ő
valójában. Igyekezett elfedni azt a személyiségét, akiről senkinek nem kellett
tudnia. Éppen ezért a külvilág számára elég ridegnek mutatta magát, a legtöbb
ismerőse így azokból a körökből került elő, akik ugyanabban a cipőben jártak,
mint ő és nem is bánta igazán, hogy nem kell magyarázkodnia a kívülállóknak, ha
éppen napokra eltűnik, vagy egy karaoke-partyról hirtelen le kell lépnie, mert
„a főnök talált valami hibát a könyvelésben”.
Egy fél órával később
már az utcán sétált, hagyva, hogy az emberáradat sodorja magával a megfelelő
irányba. A néhány kigúvadó szemmel és a leplezetlenül megleső tekintetekkel nem
foglalkozott már. Hozzászokott, hogy bármilyen régóta is lakik itt, ő örökre
gajdzsin marad és ki fog lógni a tömegből.
Három éve érkezett
Tokióba és ő azonnal megszerette a várost. Régi álma volt kijutni és mikor
álláslehetőséget is kapott egy percig sem vacillált, azonnal elfogadta.
Az sem zavarta, hogy a
város egyik yakuzza klánjának feje kérte fel, hogy legyen munkaerő nála. Akkor
még nem tudta, hogy mire is vállalkozik.
Kalandos este volt,
mikor megismerkedtek.
Egyszerű nyaralásnak
indult, évek óta gyűjtögette a pénzét, hogy kijusson Japánba egy hónapra.
Misaya egyik este egy
banda taggal ismerkedett meg, és hétvégére már egészen összemelegedtek.
Kalandnak gondolta csak, nem ismerte a fiú igazi kilétét, míg el nem vitte egy
estélyre. Ott találkozott az Ojabunnal. A filmek jóképű és fiatal vagy épp
fenyegetően jó kiállású idős emberéhez képest egy agg, igencsak gyengének tűnő
férfit üdvözölhetett. A rettegett Hanama Koijit, akit elképzelése szerint még ő
is gond nélkül elintézett volna.
Végül olyan jól sikerült
az ünneplés, hogy az est végén az öreg maga kérte fel, hogy dolgozzon neki.
Régi elképzelései és a
filmekben látott jelenetek után azonnal rávágta az igent. Utólag biztosra
vette, hogy nagyobb részt a félelem mondatta ki vele a szavakat, mert
egyáltalán nem volt ínyére, hogy a halakkal vacsorázzon fejjel vagy fej nélkül.
Azonban később sem bánta meg a dolgot, úgy érezte, illik hozzá a munka.
Egy egyszerű étterem
előtt állt meg, végig simított fekete fűzős felsőjén és megigazította a
nadrágját, ami egy számmal kisebbnek bizonyult, mint az ő mérete, de az
Ojabunnak ez volt a kedvenc ruhadarabja rajta, így tűrte, hogy néha a szuszt is
kiszorította belőle az anyag és hetente legalább két napon nem eszik annyit.
Ahogy belépett a
vendéglőbe, meglepő tömeg fogadta. A legtöbb reggelen üres helység fogadta, de
most az asztalok felénél vendégek ültek és a reggelijüket fogyasztották. Kérdőn
nézett Misaya a szembejövő pincérre.
- Mi ez a
forgalom, Sho? - A pincér csak megvonta a vállát. A tálcán az üres
poharak összezörrentek.
- A főnököt
kérdezd, úgyis beszélni akar veled – azzal tovább is állt. A lány számára úgy
tűnt, a fiút eléggé lefoglalta, hogy egyedül ellássa a meglehetősen szokatlan
feladatot.
Felsóhajtott és jobb
híján megindult hátra, az Ojabun irodájához.
Az elkerített részhez
nem volt olyan egyszerű eljutni. Az egyszerű étterem túlsó felében egy kis
beugrónál foglalt helyet egy ajtó. Gondosan felfestve rá vörös betűkkel, hogy
csakis a személyzet részére. De ez nem vonatkozott a személyzet összes tagjára.
A kilincs hangtalanul
adta meg magát, majd a kis folyosóra érve már őrök sora fogadta a látogatót,
akik mindig megmotoztak mindenkit. Misaya már jó ideje úgy érezte, hogy az ő
átkutatása leginkább csak szórakozás a többiek számára és nem kötelesség. Az
Ojabun kedvenc nadrágja pedig nyilván az őröket is minden alkalommal jobb
kedvre derítette, vagy épp szorult helyzetbe hozta a saját nadrágjukban. Miután
mind az öten megbizonyosodtak róla egyenként, hogy nincs nála semmi veszélyes,
beengedték Koijihoz.
Az iroda tágas helység
látszatát keltette a minimalista berendezéssel. Minden fából készült és
minőségi szövetből, elegáns volt és tekintélyt parancsoló. Ez az iroda volt a
legegyszerűbb az összes közül, pedig még legalább húsz törzshelye volt a
férfinak, és ez persze azt jelentette, hogy ezek a helyek teljességgel a klán
hatásköre alá tartoztak.
A férfi nem volt
egyedül. Az egyik sarokban a veje várakozott némán. Az Ojabunnak egyetlen lánya
született, és amikor hozzáadták az egyik kisebb klán vezérének fiához, az a két
család összeolvadását is jelentette, természetesen a Hanama család vezetésével.
Misaya nem szerette a
fiatalabb férfit. Túlságosan erőszakos volt és hatalmaskodó. Azt beszélték
róla, hogy a fiúkat sem veti meg, amin nem csodálkozott, de amiatt jobban
aggódott, hogy a vő esetleg át akarja venni az irányítást a család felett, de
az Ojabun ragaszkodott hozzá, hogy a családba olvasszák őket, mert félő volt,
hogy ha nem ők teszik meg, akkor más, és az végzetes is lehetett volna.
- Hívatott, Ojabun
– hajolt meg mélyen, ahogy illik, közben fél szemmel Toshirat figyelte, aki még
csak üdvözlésre sem méltatta őt.
A kogai a lány övébe
csúsztatva pihent és ahogy előrehajolt, a fűző alól kitűnt a fegyver markolata,
de senki nem tett említést róla.
- Misaya kedves,
szükségem van rád- kezdett bele az idősebb bizalmaskodóan, mégis ridegen.
Senki nem tudott
kiigazodni rajta. Az, ahogy az embereivel viselkedett ugyanúgy jelenthette azt
is, hogy kedveli őket és azt is, hogy az illető estére már biztosan az égiekkel
múlatja az időt.
- Amiben csak kívánja,
Ojabun – hajolt meg ismét engedelmesen.
Abból, ahogy az
öreg fogalmazott, arra következtetett, hogy nagy feladatot szánnak neki, és
őszinte izgalommal várta, hogy most mi lesz a dolga. A legutóbbi küldetése után
a Sasakik biztosan megjegyezték, hogy ne húzzanak újat a Hanama családdal, de ő
is megfizetett érte, mikor utána két hétig nyújtva feküdt a vezér egyik
magánklinikáján a méregtől lázban vergődve.
- Muraki Iesu-t
kell megfigyelned a nap minden percében. Azt is tudni akarom, hogy hány
rágással tüntet el egy falat sushit. – Az öreg nyugodt hangja épp elég volt
ahhoz, hogy Misaya tudja, nem véthet hibát, de nem is volt szokása. Ritkán
kapott ilyen feladatokat, de sokkal jobban szerette, mint az irodában ülést és
kutatást, szervezkedést. Valószínűleg pont ezért bízzák rá manapság a komolyabb
feladatokat is, mert kellően rátermett.
- Értettem, Ojabun
– hajolt meg ismét, majd elvette az asztalon felé csúsztatott aktát. Benne a
szükséges adatok, hogy merre találja a célszemélyt.
Mivel további utasítást
nem kapott még egyszer meghajolt a férfiak felé, fél szemmel Toshira arcát
nézve, majd távozott.
A folyosón átfutotta az
aktát, és mire az utolsó őrhöz ért már mindent tudott, amire szüksége volt.
Koiji-sama egy megjegyzést is hozzátűzött az adatokhoz, miszerint ne lepődjön
meg, ha időközben társat kap. Nem repesett az örömtől, hogy mással kell
dolgoznia, de elfogadta a körülményeket, más választása nem igen volt.
Az étteremben egyenesen
a konyhába indult, nem akart feltűnést kelteni az aktával a vendégek között,
így mikor beért a séfekhez, azonnal az egyik tűzhelyre dobta a papírcafatokat.
Mivel a személyzet is a
klán tagja volt, senki nem emelt szót a plusz tüzelőanyagért az éppen sülő
narancsos csirke alatt.
Misaya nem húzta sokáig
az időt, azonnal a kikötőhöz ment. A Sumida békés volt, a partján gyerekek
játszadoztak, egy kutya pedig a fel-felbukó halakat ugatta a víz szélén
rohangálva.
Nem foglalkozott a
gondtalan emberekkel, hosszú szőkés haját copfba összefogta miközben határozott
léptekkel haladt a cél felé. Iesu neve ma reggel még ismeretlen volt a számára,
de az akta átnézése után már azt is tudta, hogy hol fogja megtalálni a férfit
ma este. Csak egyetlen egy dolog zavarta komolyabban és az az ismeretlen volt,
akiről Koiji-sama említést tett.
Sosem adtak még mellé
embert és nem tudta elképzelni, hogy ez az új helyzet vajon azt jelenti, hogy
valamit elszúrt korábban és már nem bíznak benne, vagy egyszerűen csak olyan
nagy jelentőséggel bír az ügy, hogy nem hagyhatják, hogy valamin elbukjanak.
A kikötőhöz érve
lelassított. A hatalmas teherhordó hajók mellett csak néhány kisebb magánkézben
lévő luxushajó ringott a vízen. Egészen közelről erős halszag terjengett szét a
levegőben. A raktárépületekben még tartott a reggeli halpiac utózöngéje. A
későn kelők már csak a maradékból válogathattak ilyenkor, de akik korán
hajnalban ott voltak, azok megszerezhették a legjobb minőségű árut. Komoly
licitálások és harcok árán természetesen.
Misaya átvágott a bűzlő
körleten és egy csendesebb résznél állt meg. A kilátás gyönyörű volt. A várost
nézve mindig az jutott eszébe, amikor a filmekben csodálta, ahogyan egy gésát
előkészítenek az esti szórakoztatáshoz. A sok munka és az a sürgés-forgás, ami
körbevette a művésznőt... Tokió élettel teli nappala pont ugyanazt az érzést
keltette benne. Mintha ez a sok ember épp az éjszakai műszakra készítette volna
fel a várost.
Nem volt túl sok ideje
belemerülni a gondolataiba. A Sumida vizére nézve akaratlanul is vérfoltosnak
látta és nem a lefejezett lazacok miatt. Azoknak az embereknek a vérét látta
benne, akik valamilyen módon a yakuzzák háborújába keveredtek és legyőzöttként
kerültek ki belőle.
Igazából már nagyon
belefáradt ebbe az egészbe. Nem igazán akart már a rossz oldalon állni, félt
tőle, hogy egyszer majd valamit rosszul csinál, és a Főnöke vagy más majd
elteszi láb alól.
A halk léptek zaját
szinte teljesen elnyelte a folyó moraja, mikor megérkezett a társa.
Átlagos japán nő. A
húszas évei végén járt már, kinézetre akár modell is lehetett volna. Talán pont
a megnyerő külseje miatt vált a legjobb téglává. Specialítása volt a beépülés a
különböző családokba. Misaya számára csak egy munkatárs volt Sora, bár sokszor
elgondolkodott rajta, hogy vajon a Hanama-klán is csak egy munka-e a lánynak,
vagy valóban az ő oldalukon áll.
- Sora, te
gondoltál már rá, hogy itt hagyd ezt az egészet?- Valószínűleg nem volt a
legjobb választás ezzel nyitni, de már jó pár napja játszott a gondolattal,
hogy lelép. Haza megy a saját kis életét élni.
- Itt hagyni?
Talán meg akarsz halni?- kuncogott, majd két arcán puszilta a lányt.
- Eszemben sincs,
de már ezt sem kívánom – sóhajtott gondterhelten.
- Talán nem is
olyan rossz ötlet a halál. – mosolygott Sora halványan, majd rágyújtott
egy cigarettára. – Tudnám ajánlani a balesetet. Azt könnyű megrendezni és még
túl is éled a dolgot - kuncogott, de látszott rajta, hogy teljesen komolyan
gondolja.
- Baleset? Miért
segítesz?
- Én nekem is volt
egy időszak, amikor le akartam lépni, tudod, amikor még érez az ember,
megfordulnak a fejében hasonló gondolatok. Már ne haragudj meg, Cica, de ez nem
neked való világ. Egyszerűen az lesz a legjobb, ha azelőtt eltűnsz, hogy
olyanná válnál, mint én.
Mélyen letüdőzte a
füstöt, majd kifújta a párás levegőbe.
Misaya elgondolkodott a
hallottakon. Valóban elvágyott innen, egyáltalán nem ilyennek képzelte el az életet
Japánban, és ha nem keveredik rossz társaságban, valószínűleg nem is így alakul
a sorsa…
- Mit tudsz a
mostani melónkról?- vált inkább témát, mielőtt még elszaladna a szabadság édes
érzésétől, ami a tagjaiban kezdett el bizseregni.
- Mindent, ami kell
ahhoz, hogy egyedül elvégezzem.
- Egyedül?- kapta
rá fejét döbbenten.
- Cica, ezt
egyedül is meg tudom oldani, te pedig szépen fulladj bele a folyóba és menj
haza. - A kemény szavak ellenére mosolygott a nő, de Misaya hátán még így is a
hideg futkározott.
- Hamarabb
elkapnak, minthogy hazakerülnék – akadékoskodott, még ő maga sem volt teljesen
biztos benne, hogy mit akar, de a haza gondolata egyre jobban befészkelte magát
a tudatába.
Sora hirtelen egy
pisztolyt rántott elő és egyenesen a homlokának szegezte.
- Cica, ne
szórakozz velem. Ha nem tűnsz el most azonnal, esküszöm, lelőlek és akkor már
nem kell azon gondolkodnod, hogy mit akarsz.
Nagyot nyelt ijedten,
fogtak már rá fegyvert, de azért még sosem érezte ennyire komolynak a
helyzetet. Néhány hosszú pillanatig csak farkasszemet néztek, majd hátat
fordítok a pisztolynak és rohant, ahogy a lába bírta.
Sora elmosolyodott
féloldalasan, lassan leengedte kezét, majd a mobilt vette elő. A búgó hang után
néma csend fogadta.
- Feladat
teljesítve.
Vége
Igazán érdekes novella volt, olvastatta magát.
VálaszTörlésNéhol belefészkelte magát egy-egy mondatba a jelen idő a múlt helyett, ezeket majd javítsd át.
Amúgy jól írsz, gratulálok! :D
A hibákat mindenképp javítom. ^^ Örülök, hogy tetszett:)
TörlésJó kis novella volt, de az Ojabunt rosszul írtad. Helyesen Oyabun, Y-al, nem J-vel. Az y-t jének ejtik míg a J-t dzs-nek. Erre figyelj oda!
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett.
TörlésTudom, hogy Oyabun, itt azonban fonteikusan írtam, ahogy a kiejtés van, ezért lett j-vel írva. :)
*fonetikusan
Törlés