2014. január 11., szombat

Sayonara

A konyhába botorkált a rózsaszín hello kittys zoknijában és levette a polcról kedvenc bögréjét, ami szintén a zoknin szereplő macskát ábrázolta, csak épp már fekete halálfejes-masnis változatban. Kávét akart, de gyorsan.
A falióra a nappaliból szólalt meg. Egyedi gyártmány volt, ami minden órában egy-egy zeneszámot kezdett el játszani. Az, hogy Misaya jelenleg Ayumi Hamasaki Glitter című számára billegett egyik lábáról a másikra, azt jelentette, hogy már rég elkésett a munkából, de ez egyáltalán nem zavarta. Nem volt kötött munkaideje, a főnök mindig hívta, ha szükség van rá, csupán néhány kolléga akadt, akik rossz szemmel nézték, hogy nem hajlong az Ojabun előtt velük együtt már reggel nyolctól, de még jobb lenne héttől.
Miközben várta, hogy a kávé lefőjön, sütött némi tojást is magának. Ha már úgyis késésben volt, teljesen mindegy, hogy egy vagy két órával később szedik le a fejét.
A serpenyőbe zöldségek is kerültek a már félig megsült tojáshoz. Szerette, ha a friss zöldség ropog a foga alatt és kiélvezheti, ahogy az ízek keverednek.
Hogy Misaya számára a kávé mit jelentett, az nyilván a legtöbb férfi embert és minden koffein függőt vérig sértett, aki ismerte őt. A bögre aljára került egy ujjnyi kávé, majd mindezt felöntötte háromujjnyi tejjel. Ő maga szerette tejeskávénak hívni, de mindenki más még kávés tejnek is csak nagy jóindulattal nevezte volna.
A reggeli után végre érzett magában elég erőt, hogy felöltözzön így visszasétált a szobájába. Az ablakon beszűrődött a fény, és látni lehetett a háztömböket, amik körülvették az ő kis négyemeletes társasházban lévő lakását.
Nem volt fényűző hely, de nem is akart feltűnést kelteni. A legtöbb ember számára ő egy egyszerű lány volt, egy étteremben könyvelő. A barátai egy része sem tudta, hogy ki is ő valójában. Igyekezett elfedni azt a személyiségét, akiről senkinek nem kellett tudnia. Éppen ezért a külvilág számára elég ridegnek mutatta magát, a legtöbb ismerőse így azokból a körökből került elő, akik ugyanabban a cipőben jártak, mint ő és nem is bánta igazán, hogy nem kell magyarázkodnia a kívülállóknak, ha éppen napokra eltűnik, vagy egy karaoke-partyról hirtelen le kell lépnie, mert „a főnök talált valami hibát a könyvelésben”.
Egy fél órával később már az utcán sétált, hagyva, hogy az emberáradat sodorja magával a megfelelő irányba. A néhány kigúvadó szemmel és a leplezetlenül megleső tekintetekkel nem foglalkozott már. Hozzászokott, hogy bármilyen régóta is lakik itt, ő örökre gajdzsin marad és ki fog lógni a tömegből.
Három éve érkezett Tokióba és ő azonnal megszerette a várost. Régi álma volt kijutni és mikor álláslehetőséget is kapott egy percig sem vacillált, azonnal elfogadta.
Az sem zavarta, hogy a város egyik yakuzza klánjának feje kérte fel, hogy legyen munkaerő nála. Akkor még nem tudta, hogy mire is vállalkozik.
Kalandos este volt, mikor megismerkedtek.
Egyszerű nyaralásnak indult, évek óta gyűjtögette a pénzét, hogy kijusson Japánba egy hónapra.
Misaya egyik este egy banda taggal ismerkedett meg, és hétvégére már egészen összemelegedtek. Kalandnak gondolta csak, nem ismerte a fiú igazi kilétét, míg el nem vitte egy estélyre. Ott találkozott az Ojabunnal. A filmek jóképű és fiatal vagy épp fenyegetően jó kiállású idős emberéhez képest egy agg, igencsak gyengének tűnő férfit üdvözölhetett. A rettegett Hanama Koijit, akit elképzelése szerint még ő is gond nélkül elintézett volna.
Végül olyan jól sikerült az ünneplés, hogy az est végén az öreg maga kérte fel, hogy dolgozzon neki.
Régi elképzelései és a filmekben látott jelenetek után azonnal rávágta az igent. Utólag biztosra vette, hogy nagyobb részt a félelem mondatta ki vele a szavakat, mert egyáltalán nem volt ínyére, hogy a halakkal vacsorázzon fejjel vagy fej nélkül. Azonban később sem bánta meg a dolgot, úgy érezte, illik hozzá a munka.
Egy egyszerű étterem előtt állt meg, végig simított fekete fűzős felsőjén és megigazította a nadrágját, ami egy számmal kisebbnek bizonyult, mint az ő mérete, de az Ojabunnak ez volt a kedvenc ruhadarabja rajta, így tűrte, hogy néha a szuszt is kiszorította belőle az anyag és hetente legalább két napon nem eszik annyit.
Ahogy belépett a vendéglőbe, meglepő tömeg fogadta. A legtöbb reggelen üres helység fogadta, de most az asztalok felénél vendégek ültek és a reggelijüket fogyasztották. Kérdőn nézett Misaya a szembejövő pincérre.
 - Mi ez a forgalom, Sho?  - A pincér csak megvonta a vállát. A tálcán az üres poharak összezörrentek.
 - A főnököt kérdezd, úgyis beszélni akar veled – azzal tovább is állt. A lány számára úgy tűnt, a fiút eléggé lefoglalta, hogy egyedül ellássa a meglehetősen szokatlan feladatot.
Felsóhajtott és jobb híján megindult hátra, az Ojabun irodájához.
Az elkerített részhez nem volt olyan egyszerű eljutni. Az egyszerű étterem túlsó felében egy kis beugrónál foglalt helyet egy ajtó. Gondosan felfestve rá vörös betűkkel, hogy csakis a személyzet részére. De ez nem vonatkozott a személyzet összes tagjára.
A kilincs hangtalanul adta meg magát, majd a kis folyosóra érve már őrök sora fogadta a látogatót, akik mindig megmotoztak mindenkit. Misaya már jó ideje úgy érezte, hogy az ő átkutatása leginkább csak szórakozás a többiek számára és nem kötelesség. Az Ojabun kedvenc nadrágja pedig nyilván az őröket is minden alkalommal jobb kedvre derítette, vagy épp szorult helyzetbe hozta a saját nadrágjukban. Miután mind az öten megbizonyosodtak róla egyenként, hogy nincs nála semmi veszélyes, beengedték Koijihoz.
Az iroda tágas helység látszatát keltette a minimalista berendezéssel. Minden fából készült és minőségi szövetből, elegáns volt és tekintélyt parancsoló. Ez az iroda volt a legegyszerűbb az összes közül, pedig még legalább húsz törzshelye volt a férfinak, és ez persze azt jelentette, hogy ezek a helyek teljességgel a klán hatásköre alá tartoztak.
A férfi nem volt egyedül. Az egyik sarokban a veje várakozott némán. Az Ojabunnak egyetlen lánya született, és amikor hozzáadták az egyik kisebb klán vezérének fiához, az a két család összeolvadását is jelentette, természetesen a Hanama család vezetésével.
Misaya nem szerette a fiatalabb férfit. Túlságosan erőszakos volt és hatalmaskodó. Azt beszélték róla, hogy a fiúkat sem veti meg, amin nem csodálkozott, de amiatt jobban aggódott, hogy a vő esetleg át akarja venni az irányítást a család felett, de az Ojabun ragaszkodott hozzá, hogy a családba olvasszák őket, mert félő volt, hogy ha nem ők teszik meg, akkor más, és az végzetes is lehetett volna.
 - Hívatott, Ojabun – hajolt meg mélyen, ahogy illik, közben fél szemmel Toshirat figyelte, aki még csak üdvözlésre sem méltatta őt.
A kogai a lány övébe csúsztatva pihent és ahogy előrehajolt, a fűző alól kitűnt a fegyver markolata, de senki nem tett említést róla.
 - Misaya kedves, szükségem van rád- kezdett bele az idősebb bizalmaskodóan, mégis ridegen.
Senki nem tudott kiigazodni rajta. Az, ahogy az embereivel viselkedett ugyanúgy jelenthette azt is, hogy kedveli őket és azt is, hogy az illető estére már biztosan az égiekkel múlatja az időt.
- Amiben csak kívánja, Ojabun – hajolt meg ismét engedelmesen.
 Abból, ahogy az öreg fogalmazott, arra következtetett, hogy nagy feladatot szánnak neki, és őszinte izgalommal várta, hogy most mi lesz a dolga. A legutóbbi küldetése után a Sasakik biztosan megjegyezték, hogy ne húzzanak újat a Hanama családdal, de ő is megfizetett érte, mikor utána két hétig nyújtva feküdt a vezér egyik magánklinikáján a méregtől lázban vergődve.
 - Muraki Iesu-t kell megfigyelned a nap minden percében. Azt is tudni akarom, hogy hány rágással tüntet el egy falat sushit. – Az öreg nyugodt hangja épp elég volt ahhoz, hogy Misaya tudja, nem véthet hibát, de nem is volt szokása. Ritkán kapott ilyen feladatokat, de sokkal jobban szerette, mint az irodában ülést és kutatást, szervezkedést. Valószínűleg pont ezért bízzák rá manapság a komolyabb feladatokat is, mert kellően rátermett.
 - Értettem, Ojabun – hajolt meg ismét, majd elvette az asztalon felé csúsztatott aktát. Benne a szükséges adatok, hogy merre találja a célszemélyt.
Mivel további utasítást nem kapott még egyszer meghajolt a férfiak felé, fél szemmel Toshira arcát nézve, majd távozott.
A folyosón átfutotta az aktát, és mire az utolsó őrhöz ért már mindent tudott, amire szüksége volt. Koiji-sama egy megjegyzést is hozzátűzött az adatokhoz, miszerint ne lepődjön meg, ha időközben társat kap. Nem repesett az örömtől, hogy mással kell dolgoznia, de elfogadta a körülményeket, más választása nem igen volt.
Az étteremben egyenesen a konyhába indult, nem akart feltűnést kelteni az aktával a vendégek között, így mikor beért a séfekhez, azonnal az egyik tűzhelyre dobta a papírcafatokat.
Mivel a személyzet is a klán tagja volt, senki nem emelt szót a plusz tüzelőanyagért az éppen sülő narancsos csirke alatt.
Misaya nem húzta sokáig az időt, azonnal a kikötőhöz ment. A Sumida békés volt, a partján gyerekek játszadoztak, egy kutya pedig a fel-felbukó halakat ugatta a víz szélén rohangálva.
Nem foglalkozott a gondtalan emberekkel, hosszú szőkés haját copfba összefogta miközben határozott léptekkel haladt a cél felé. Iesu neve ma reggel még ismeretlen volt a számára, de az akta átnézése után már azt is tudta, hogy hol fogja megtalálni a férfit ma este. Csak egyetlen egy dolog zavarta komolyabban és az az ismeretlen volt, akiről Koiji-sama említést tett.
Sosem adtak még mellé embert és nem tudta elképzelni, hogy ez az új helyzet vajon azt jelenti, hogy valamit elszúrt korábban és már nem bíznak benne, vagy egyszerűen csak olyan nagy jelentőséggel bír az ügy, hogy nem hagyhatják, hogy valamin elbukjanak.
A kikötőhöz érve lelassított. A hatalmas teherhordó hajók mellett csak néhány kisebb magánkézben lévő luxushajó ringott a vízen. Egészen közelről erős halszag terjengett szét a levegőben. A raktárépületekben még tartott a reggeli halpiac utózöngéje. A későn kelők már csak a maradékból válogathattak ilyenkor, de akik korán hajnalban ott voltak, azok megszerezhették a legjobb minőségű árut. Komoly licitálások és harcok árán természetesen.
Misaya átvágott a bűzlő körleten és egy csendesebb résznél állt meg. A kilátás gyönyörű volt. A várost nézve mindig az jutott eszébe, amikor a filmekben csodálta, ahogyan egy gésát előkészítenek az esti szórakoztatáshoz. A sok munka és az a sürgés-forgás, ami körbevette a művésznőt... Tokió élettel teli nappala pont ugyanazt az érzést keltette benne. Mintha ez a sok ember épp az éjszakai műszakra készítette volna fel a várost.
Nem volt túl sok ideje belemerülni a gondolataiba. A Sumida vizére nézve akaratlanul is vérfoltosnak látta és nem a lefejezett lazacok miatt. Azoknak az embereknek a vérét látta benne, akik valamilyen módon a yakuzzák háborújába keveredtek és legyőzöttként kerültek ki belőle.
Igazából már nagyon belefáradt ebbe az egészbe. Nem igazán akart már a rossz oldalon állni, félt tőle, hogy egyszer majd valamit rosszul csinál, és a Főnöke vagy más majd elteszi láb alól.
A halk léptek zaját szinte teljesen elnyelte a folyó moraja, mikor megérkezett a társa.
Átlagos japán nő. A húszas évei végén járt már, kinézetre akár modell is lehetett volna. Talán pont a megnyerő külseje miatt vált a legjobb téglává. Specialítása volt a beépülés a különböző családokba. Misaya számára csak egy munkatárs volt Sora, bár sokszor elgondolkodott rajta, hogy vajon a Hanama-klán is csak egy munka-e a lánynak, vagy valóban az ő oldalukon áll.
  - Sora, te gondoltál már rá, hogy itt hagyd ezt az egészet?- Valószínűleg nem volt a legjobb választás ezzel nyitni, de már jó pár napja játszott a gondolattal, hogy lelép. Haza megy a saját kis életét élni.
 - Itt hagyni? Talán meg akarsz halni?- kuncogott, majd két arcán puszilta a lányt.
 - Eszemben sincs, de már ezt sem kívánom – sóhajtott gondterhelten.
 - Talán nem is olyan rossz ötlet a halál.  – mosolygott Sora halványan, majd rágyújtott egy cigarettára. – Tudnám ajánlani a balesetet. Azt könnyű megrendezni és még túl is éled a dolgot - kuncogott, de látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja.
 - Baleset? Miért segítesz?
 - Én nekem is volt egy időszak, amikor le akartam lépni, tudod, amikor még érez az ember, megfordulnak a fejében hasonló gondolatok. Már ne haragudj meg, Cica, de ez nem neked való világ. Egyszerűen az lesz a legjobb, ha azelőtt eltűnsz, hogy olyanná válnál, mint én.
Mélyen letüdőzte a füstöt, majd kifújta a párás levegőbe.
Misaya elgondolkodott a hallottakon. Valóban elvágyott innen, egyáltalán nem ilyennek képzelte el az életet Japánban, és ha nem keveredik rossz társaságban, valószínűleg nem is így alakul a sorsa…
 - Mit tudsz a mostani melónkról?- vált inkább témát, mielőtt még elszaladna a szabadság édes érzésétől, ami a tagjaiban kezdett el bizseregni.
 - Mindent, ami kell ahhoz, hogy egyedül elvégezzem.
 - Egyedül?- kapta rá fejét döbbenten.
 - Cica, ezt egyedül is meg tudom oldani, te pedig szépen fulladj bele a folyóba és menj haza. - A kemény szavak ellenére mosolygott a nő, de Misaya hátán még így is a hideg futkározott.
 - Hamarabb elkapnak, minthogy hazakerülnék – akadékoskodott, még ő maga sem volt teljesen biztos benne, hogy mit akar, de a haza gondolata egyre jobban befészkelte magát a tudatába.
Sora hirtelen egy pisztolyt rántott elő és egyenesen a homlokának szegezte.
 - Cica, ne szórakozz velem. Ha nem tűnsz el most azonnal, esküszöm, lelőlek és akkor már nem kell azon gondolkodnod, hogy mit akarsz.
Nagyot nyelt ijedten, fogtak már rá fegyvert, de azért még sosem érezte ennyire komolynak a helyzetet. Néhány hosszú pillanatig csak farkasszemet néztek, majd hátat fordítok a pisztolynak és rohant, ahogy a lába bírta.
Sora elmosolyodott féloldalasan, lassan leengedte kezét, majd a mobilt vette elő. A búgó hang után néma csend fogadta.

 - Feladat teljesítve.


Vége

5 megjegyzés:

  1. Igazán érdekes novella volt, olvastatta magát.
    Néhol belefészkelte magát egy-egy mondatba a jelen idő a múlt helyett, ezeket majd javítsd át.
    Amúgy jól írsz, gratulálok! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A hibákat mindenképp javítom. ^^ Örülök, hogy tetszett:)

      Törlés
  2. Jó kis novella volt, de az Ojabunt rosszul írtad. Helyesen Oyabun, Y-al, nem J-vel. Az y-t jének ejtik míg a J-t dzs-nek. Erre figyelj oda!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett.

      Tudom, hogy Oyabun, itt azonban fonteikusan írtam, ahogy a kiejtés van, ezért lett j-vel írva. :)

      Törlés