2014. január 14., kedd

Az utolsó húr is elszakadt

Penget. A sötét szobát behálózza a dallam. Újra és újra ugyanazt a pár húrt pengeti. Újra és újra ugyanaz a szomorú dallam csendül fel.

Emlékek.

A gyerekkora. Az iskola, a szülői szigor. Nem szerették, kiközösítették. Különc volt, de nem bánta. Más volt, így akart közel kerülni a társaihoz, a társaság része lenni, de az nem fogadta be, bármeddig is próbálkozott.

A szülők. Hajszolták. Gépként kezelték. Még gyerek volt, mégis mindig pengetett. Nem szerették, kigúnyolták, kinevették.

Az iskolából hazafelé megverték, a pengetőjét elvették. Nem szólt senkinek. Az apai szigortól félt a legjobban. A szobájába bezárkózva pengetett. Órák hosszat játszott, az ujjait több helyen bevágta a húr. A szomorú dallam még mindig szólt, akkor is. A könnyek sem mosták le a kiserkenő vért.

Az első húr elszakadt.

Szerelem. Fájdalmasan gyönyörű érzés. A lány, akit teljes szívéből szeretett elhagyta. Nem másért, nem azért, amilyen ő maga volt, pusztán önzésből. „Nem kell, hogy velem együtt szenvedj.” Ettől a mondattól évekig nem szabadult. Az első igazi, aki képes volt vele együtt érezni, nem nézett át rajta, nem hagyta magára. Vele együtt nevetett és sírt. Őszintén boldogan élt. Vége lett, nem értette. A szíve kettéhasadt és az a dallam újra megszólalt.

A második húr is elszakadt.

Az első banda. Itt végre szabadon játszhatott. Az öt srác együtt zenélt, a rajongók imádták. Hát mégis sikerült közel kerülni hozzájuk. Mégsem volt jó valami. Állandó feszültség, bizonyítási vágy. A stressz és a nyomás. Éjszakánként is az új dalokat írta, mégsem volt elégedett önmagával. A levegő feszült volt, ezt ő is érezte. Majd jött a hír, „Nem dolgozunk többé együtt.” Újabb sebek szakadtak szívében, legjobb barátja sem állt ki mellette. Csalódottan állt fel a székből és hagyta el a stúdiót.

A harmadik húr is elszakadt.

A régi barát és az új banda. Hamar összeállt a csapat. A szerződést megírták, de tudták, ezzel egy újabb rémálom kezdődik. A turné elindult, de nem sokkal később torokszorító érzés lett úrrá rajta. Érezte, baj van. Nem tudta, miért, nem tudta, mi az, a félelem szinte felemésztette.

A koncertnek azonban mennie kellett. Pár nappal később olvasta az újságban, régi barátja meghalt.

Forgott vele a világ, ez biztos csak hazugság. Nem tudta felfogni, míg nem látta saját szemével. Barátja sírja fehéren virított a komor helyen. Büszkeségét a sarokba vetve folyt végig arcán a bánat könnye.

Nem beszéltek már jó ideje, de ezt sosem remélte. Azt hitte, lesz még ideje a régi hibát helyre hozni, a gyerekes vitát semmissé tenni. Rájött, erre már nem lesz lehetősége, ennél nagyobb fájdalmat még nem érzett.

A negyedik húr is elszakadt.

Összeszedte magát, a banda tovább zenélt. Sikert sikerre halmoztak, rövidesen ők lettek a legnagyobbak. Sorra kapta a dicsérő szavakat, az elismerést, de érezte, ez még nem elég. Egymás után jöttek a levelek, a névtelen telefonok és a síri csendek. Évekig tűrte, de hamar fáradt, bár a teste még bírta, a lelkét megviselte. Aztán jött a koncert, ájultan esett a padlón össze. Fáradtan ébredt, fáradtan feküdt, de az, amit elért, még mindig nem volt elég.

A rajongók zaklatták és tudta, elérte azt, amit akart, közel került az emberekhez, mégsem ez volt az, amit igazán akart. Nem ezt az árat akarta fizetni.

Egy újabb telefon, egy újabb ájulás. A test és a lélek egyszerre fáradt el.

Az ötödik húr is elszakadt.

Még bírta, még zenélt, a banda még állt. Érezte magán, hogy fárad, nem olyan már, mint régen. A lelke rég nem, sosem volt talán önmaga igazán. Teste csak most adta fel igazán, a sok éves megpróbáltatás és az állandó hajszolás. Hisz gyerekkorában még ő hibáztatta a szüleit, okította ki őket, hogy ő is ember, nem egy gép, aki sosem fárad ki. Most mégis ő bánt magával úgy, mintha egy lelketlen robot lenne. Saját magát sodorta a végbe, de sosem vallotta volna be. Nem tudta sokáig titkolni, hamar komolyra fordult a helyzet, a kiadó kijelentette, a bandának vége.

Most, hogy ezekre visszagondolt, a régi emlékek felszínre törtek. Ő most újra az ablakban ül, szobájába bezárkózva és véres ujjakkal, pengető nélkül, könnyezve játssza ugyanazt a szomorú dalt újra és újra.


Míg végül az utolsó húr is elszakadt.

6 megjegyzés:

  1. Nekem nagyon tetszik :) Alapból is imádom a zenét, meg a hasonló témát, főleg ha együtt vannak, méghozzá ilyen frankón ötvözve. :) Nem tudom vannak-e hibák benne, de nem is érdekel :D olvasatta magát, és ez számít igazán :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. Én is szeretem a zenét, főleg hallgatni. :D
      Ez egy régebbi írásom, szóval lehet van benne hiba, de én így szeretem. Azért is osztottam meg :)

      Törlés
  2. Szia, benne lennél egy oldal cserében? Az oldalamon tudsz írni nekem.
    http://anegyelem.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Egyelőre nem cserélgetek, majd talán a későbbiekben.

      Törlés
  3. Igazán szépet alkottál, gratulálok. A hibákra, ha van is benne, nem tudtam figyelni. :) Tetszett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy elolvastad és örülök, hogy tetszett ^^

      Törlés