Penget. A sötét szobát behálózza a dallam. Újra és
újra ugyanazt a pár húrt pengeti. Újra és újra ugyanaz a szomorú dallam csendül
fel.
Emlékek.
A gyerekkora. Az iskola, a szülői szigor. Nem
szerették, kiközösítették. Különc volt, de nem bánta. Más volt, így akart közel
kerülni a társaihoz, a társaság része lenni, de az nem fogadta be, bármeddig is
próbálkozott.
A szülők. Hajszolták. Gépként kezelték. Még gyerek
volt, mégis mindig pengetett. Nem szerették, kigúnyolták, kinevették.
Az iskolából hazafelé megverték, a pengetőjét
elvették. Nem szólt senkinek. Az apai szigortól félt a legjobban. A szobájába
bezárkózva pengetett. Órák hosszat játszott, az ujjait több helyen bevágta a
húr. A szomorú dallam még mindig szólt, akkor is. A könnyek sem mosták le a
kiserkenő vért.
Az
első húr elszakadt.
Szerelem. Fájdalmasan gyönyörű érzés. A lány, akit
teljes szívéből szeretett elhagyta. Nem másért, nem azért, amilyen ő maga volt,
pusztán önzésből. „Nem kell, hogy velem együtt szenvedj.” Ettől a mondattól
évekig nem szabadult. Az első igazi, aki képes volt vele együtt érezni, nem
nézett át rajta, nem hagyta magára. Vele együtt nevetett és sírt. Őszintén
boldogan élt. Vége lett, nem értette. A szíve kettéhasadt és az a dallam újra
megszólalt.
A
második húr is elszakadt.
Az első banda. Itt végre szabadon játszhatott. Az öt
srác együtt zenélt, a rajongók imádták. Hát mégis sikerült közel kerülni
hozzájuk. Mégsem volt jó valami. Állandó feszültség, bizonyítási vágy. A
stressz és a nyomás. Éjszakánként is az új dalokat írta, mégsem volt elégedett
önmagával. A levegő feszült volt, ezt ő is érezte. Majd jött a hír, „Nem
dolgozunk többé együtt.” Újabb sebek szakadtak szívében, legjobb barátja sem állt
ki mellette. Csalódottan állt fel a székből és hagyta el a stúdiót.
A
harmadik húr is elszakadt.
A régi barát és az új banda. Hamar összeállt a
csapat. A szerződést megírták, de tudták, ezzel egy újabb rémálom kezdődik. A
turné elindult, de nem sokkal később torokszorító érzés lett úrrá rajta.
Érezte, baj van. Nem tudta, miért, nem tudta, mi az, a félelem szinte
felemésztette.
A koncertnek azonban mennie kellett. Pár nappal
később olvasta az újságban, régi barátja meghalt.
Forgott vele a világ, ez biztos csak hazugság. Nem
tudta felfogni, míg nem látta saját szemével. Barátja sírja fehéren virított a
komor helyen. Büszkeségét a sarokba vetve folyt végig arcán a bánat könnye.
Nem beszéltek már jó ideje, de ezt sosem remélte.
Azt hitte, lesz még ideje a régi hibát helyre hozni, a gyerekes vitát semmissé
tenni. Rájött, erre már nem lesz lehetősége, ennél nagyobb fájdalmat még nem
érzett.
A
negyedik húr is elszakadt.
Összeszedte magát, a banda tovább zenélt. Sikert
sikerre halmoztak, rövidesen ők lettek a legnagyobbak. Sorra kapta a dicsérő
szavakat, az elismerést, de érezte, ez még nem elég. Egymás után jöttek a
levelek, a névtelen telefonok és a síri csendek. Évekig tűrte, de hamar fáradt,
bár a teste még bírta, a lelkét megviselte. Aztán jött a koncert, ájultan esett
a padlón össze. Fáradtan ébredt, fáradtan feküdt, de az, amit elért, még mindig
nem volt elég.
A rajongók zaklatták és tudta, elérte azt, amit
akart, közel került az emberekhez, mégsem ez volt az, amit igazán akart. Nem
ezt az árat akarta fizetni.
Egy újabb telefon, egy újabb ájulás. A test és a
lélek egyszerre fáradt el.
Az
ötödik húr is elszakadt.
Még bírta, még zenélt, a banda még állt. Érezte magán,
hogy fárad, nem olyan már, mint régen. A lelke rég nem, sosem volt talán önmaga
igazán. Teste csak most adta fel igazán, a sok éves megpróbáltatás és az
állandó hajszolás. Hisz gyerekkorában még ő hibáztatta a szüleit, okította ki
őket, hogy ő is ember, nem egy gép, aki sosem fárad ki. Most mégis ő bánt
magával úgy, mintha egy lelketlen robot lenne. Saját magát sodorta a végbe, de
sosem vallotta volna be. Nem tudta sokáig titkolni, hamar komolyra fordult a
helyzet, a kiadó kijelentette, a bandának vége.
Most, hogy ezekre visszagondolt, a régi emlékek
felszínre törtek. Ő most újra az ablakban ül, szobájába bezárkózva és véres
ujjakkal, pengető nélkül, könnyezve játssza ugyanazt a szomorú dalt újra és
újra.
Míg
végül az utolsó húr is elszakadt.
Nekem nagyon tetszik :) Alapból is imádom a zenét, meg a hasonló témát, főleg ha együtt vannak, méghozzá ilyen frankón ötvözve. :) Nem tudom vannak-e hibák benne, de nem is érdekel :D olvasatta magát, és ez számít igazán :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett. Én is szeretem a zenét, főleg hallgatni. :D
TörlésEz egy régebbi írásom, szóval lehet van benne hiba, de én így szeretem. Azért is osztottam meg :)
Igazán szépet alkottál, gratulálok. A hibákra, ha van is benne, nem tudtam figyelni. :) Tetszett!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy elolvastad és örülök, hogy tetszett ^^
TörlésSzia!
VálaszTörlésEgyelőre nem cserélgetek, majd talán a későbbiekben.