Jishin -Földrengés

Az aszfalt meredeken vezetett fölfelé, Sayu mégis gond nélkül feljutott. Toru nem sokkal mellette sétált, az épületeket tanulmányozva mereven. Még itt is képtelen volt ellazulni.

A Ginza negyed már egyáltalán nem hasonlított régi önmagára. Az épületek elhagyatottak voltak, a környezet teljesen magába olvasztotta. A szórakozóhelyek megdőlt falait már csak a lélek tartotta viszonylag egyben. Egyes épületeknek az alsó szintjei még stabilan álltak, de a felsőbb szintek eldőlve hevertek a földön.

Sayu most először járt a városban, és teljesen ledöbbentette a látvány. A szülei meséltek a régen híres Tokióról, de manapság már nyoma sem volt a modern városnak. Csak romok mindenhol.

Néhány neonfény még halványan pislákol, de a legtöbb reklámtábla már teljesen kiégett. Egy éjszakai szórakozóhely italakcióit hirdető tábla fényei épp akkor hunynak ki végleg, mikor a lány elsétál mellette.

Elszomorító látvány. A kiskorában látott képeslapokról és fényképekről nem ez a látvány köszönt vissza rá.
Elképzelte az élettel teli várost, amint az utcákon emberek sokasága igyekszik megtalálni a megfelelő szórakozást, hogy kiadhassák a fáradt gőzt. Talán néhány ételárus is megfordult néha napján az utcákon. Érezte a sült tészta jellegzetes szójaszószos illatát.
 - Vigyázz!
A férfi hangja rántotta vissza a valóságba, és azonnal ledermedt, amikor egy fehér cápa épp előtte bukkant fel a valaha még jelentőséggel bíró Sony cég épületének egyik ablakából.
Az állat szinte súrolta a ruháját, de nem is foglalkozott Sayu jelenlétével, inkább egy csapat kisebb halat vett üldözőbe, és mikor közéjük rontott, azok szétrebbentek, de tisztán kivehető volt a vízben szétterjedő vér, ami jelezte, hogy néhányat csak sikerült elkapnia.
 - Ez közel volt – sóhajtotta a lány, majd szuszogott párat, hogy rendeződjön szívverése, és tovább indult.
Távolabb egy csapat kis aligátorteknős úszott, nyilván nem rég kelhettek ki a tojásokból. Az anyjuk előttük haladt, mutatva az utat.
 - Lassan fel kell mennünk, fogy az oxigén. – Toru mindig is jobban odafigyelt az ilyen részletekre, Sayut túlságosan lefoglalta a látvány, és egyáltalán nem törődött a készletével.
Csak aprót bólintott, és elindult fölfelé. Az okos anyagból készült békalábak kényelmesek és puhák voltak, mintha nem is lett volna semmi a lábukon. A korallokkal benőtt épületek mellett haladtak el felfelé, több helyen is látták a fémasztalokat az irodákban, a szekrényeket, melyekből a papírok már rég kiáztak és semmissé váltak.
Mint egy elhagyatott város… mert az is.
A felszínen a hajóba kapaszkodott. Egy 3 személyes kis cirkáló volt. Bemászott és első dolga az volt, hogy megváljon a maszktól, mely csak az arcát fedte, de épp elég hely volt számára, hogy beszélni tudjon. Az oxigénkapszula kívülről szolgáltatta a levegőt, egy adag négy órára volt elegendő.
 - Nekem ez nem volt elég! Túl kevés volt az idő.  – Toru megvárta, hogy vízlepergető ruhája megszáradjon, és csak azután reagálta le munkatársa kitörését.
- Jövő hónapban megkapjuk az újabb adag oxigénkapszulákat, akkor majd lejövünk, de a főnök már így is ki van akadva, hogy elhoztuk az utolsó kettőt, és a következő tíz napra nincs tartalék, ha szükség lenne rá.

Beült a vezérlőpulthoz, és elindította a cirkálót megadva a koordinátákat.
Sayu kénytelen volt belátni, hogy a másiknak igaza van, így tehetetlenül, még kissé puffogva, leült a helyére, és csak hagyta, hogy haját a szembeszél megszárítsa. Meleg, nyári napjuk volt, nem féltek attól, hogy megfáznak, de nem is lett volna rá lehetőségük, a szervezetük túlságosan is ellenállt a betegségeknek, hála az újonnan bevezetett ellenőrzéseknek, melyeket minden alkalommal elvégeztek, amint beléptek a központi épületbe. Az egész procedúra csupán egy percet vett igénybe, a központi orvosi rendszer átvilágította őket, és a betegség legapróbb jelére is azonnal reagált. Azonnal ártalmatlanította a kártevőket.

 - Szerinted meglehetett volna akadályozni a katasztrófát? – kérdezte halkan Sayu, de nem nézett a másikra, csak maga elé meredt továbbra is.

Toru felsóhajtva gondolkodott el, mielőtt válaszolt volna.

 - Nem tudom, kislány. Már eltelt majd’ száz év. Az akkori technológia nem volt olyan fejlett, és még a mostanival sem lehetne megakadályozni egy földrengést… csupán időben értesülünk a közeledő veszélyről. Attól tartok, őket többnyire meglepetésszerűen érték ezek a rengések. De a süllyedés előre látható volt. Még ha nem is tudták, hogy pontosan mikor következik be… a feljegyzések szerint egy héttel az eset előtt kezdték meg az evakuálást, de még így sem tudtak mindenkit kimenekíteni. Sokan nem hittek a kormánynak, azt hitték, a földjeiket akarják elvenni. A legtöbb ember azonban megmenekült, de ezt te is nagyon jól tudod.

Nem mert ránézni a lányra, érezte, hogy a feszültség növekedett a társában, és nem akarta tovább feszíteni a húrt azzal, hogy járatja a száját, hiszen ő is jól tudta, hogy Sayu nagyszülei nem voltak hajlandóak elhagyni a házukat…

A Földrengésnek köszönhetően Japán teljesen eltűnt a föld felszínéről mindennel együtt. A kimenekített lakosságot Európa fogadta be, évekig együtt éltek, míg létre nem hozták a mesterséges szigetet, ami megfelelő volt ahhoz, hogy lakjanak rajta.

Azóta Japán ismét független nemzet.

Vége