2014. január 11., szombat

Szárnyak a sötétben

Az eső szokás szerint úgy esett Aldorban, mintha dézsából öntötték volna; az Istenek tréfát űztek az emberekkel. A sűrű erdő fái alatt is hatalmas pocsolyák szelték át a csapásokat. A köd mindent ellepett, egyedül az állatok élvezték a hűs esőt, mert így legalább nem kellett elsétálniuk a messzi folyóhoz inni, megfelelt nekik az út mélyedéseiben összegyűlt víz is.
 Nayra az erdőben edzett, amikor az eső szakadni kezdett. Sietve magára öltötte a vastag, sötét köpenyét, elpakolta a vékony pengéjű, de annál élesebb kardját, mely már évek óta a birtokában volt. A haja pillanatok alatt vizes lett volna, de még idejében a fejére húzta a csuklyát 
Kapkodva körülnézett, nem látja-e valaki. Édesapja minden bizonnyal kitért volna a hitéből, ha megtudja, hogy a lánya, akit jómódú fiatalemberhez akart hozzáadni, kardforgatást gyakorol, és esze ágában sincs tétlenül álmodozni fiatal éveiben. 
Magához vette a fonott kosarát is, amelyben reggel még frissen sült kenyér és némi víz volt. Apjának azt mondta, meglátogatja egy beteg barátnőjét, de az illető, nemhogy nem volt beteg, a faluban sem tartózkodott aznap. Sőt, egész héten sem.
Az erdő sötét és sűrű volt. A nap pedig kezdett lenyugodni. Sötétedett, és Nayra is már alig látott a leszálló köd és a sötét miatt. A fák törzseit tapogatva jutott előre. Aldorban élt, amióta az eszét tudta. Minden fát ismert, és minden követ. A pocsolyák kiszámíthatatlanná tették az utat, bár néha megcsúszott, és egyszerű, felülfűzős mályvaszínű ruhája már besározódott itt-ott, nem zavarta. Mosni azért még tudott, csak haza kellett előbb érnie. 
A távolban farkasok vonyítását hallotta. Sietős léptekkel próbált hazajutni, de csúszott a lába alatt a talaj. Megállt egy pillanatra. Nem olyan lánynak született, aki a saját árnyékától is megijed, de ez a helyzet most megriasztotta. Szíve hevesen zakatolt a bordái alatt, az adrenalin a vérével együtt lüktetett. 
A vihar erősödött, a távoli villámok percek alatt érték el a közeli fákat. A mennydörgés dobhártyaszaggató hang kíséretében érkezett. Nayra lekuporodott a földre, mikor a fölé magasodó fák egy ága letört, és nem messze tőle földet ért némi égett szaggal együtt. Az ágon még ott zöldelltek a levelek, de tudta, hogy nemsokára ez is csak egy száraz faág lesz a többi között, és eljön az idő, amikor elrohad, eltűnik a talajban. 
Nayra a földön maradt még néhány másodpercig, a következő villámtól összerezzent, és egy közeli farkas vonyítástól reflexszerűen nyúlt kardja markolatára. A hűvös fém bizarr módon biztonságérzetet nyújtott. A farkasok egyre közelebb értek, mintha éreznék a jelenlétét. 
Esze ágában sem volt megvárni, hogy rátaláljanak, így hirtelen felállt, és nem foglalkozva az esővel, a sárral, vagy épp ruhája tisztaságával, rohanni kezdett. 
Már nem érdekelték a fák sem, csak rohant, a vonyítások nem halkultak, de nem is erősödtek. Egyre több helyről hallotta a vadállatok éhes morgását. Biztos volt benne, hogy őt akarják, és bár végig a kardja markolatán tartotta kezét, tudta, hogy ennyi állattal nem bírna el egyedül. 

A farkasok már közel voltak, mögötte, és két oldalán is érezte a figyelő szempárokat, a sötétben bujkáló vadászokat. Csak rohant előre. Az egyik cipőjét valahol elvesztette, érezte, hogy egy kiálló gyökérben megbotlik, és lecsúszik róla a fekete cipőcske, de nem fordult vissza érte. Idővel ő maga szabadult meg a másik darabtól, hogy könnyítsen a helyzetén. Mezítláb futott tovább. A talaj jobban csúszott a meztelen bőr alatt. A hideg föld hűtötte, mindene libabőrös lett, a csuklya már rég nem fedte fejét, haja vizesen tapadt a vállára, hátára, néhány tincs az arcába simult. Szapora légzésétől a mellkasa gyorsan emelkedett.
A szemébe eső cseppek miatt csak homályosan látott, de vitték az ösztönei, és a túlélési vágy. Ha az apja tudná, hogy hol van, minden bizonnyal már kerestetné őt, csak egy rossz emlék maradna az egész vihar, amin együtt méltatlankodhatnának, hogy már megint esik, mint az utóbbi időben folyton.
Ijedten sikkantott fel, mikor a fáról valami az előtte álló ágra esett. Megtorpant és érezte, hogy megcsúszik a sárban. Az ágon egy vörös bundájú mókus álldogált, de ahogy a riadt lányt meglátta, tovább is iszkolt. Jobban megijedt ő, mint az ember. Nayra mélyen, de felületesen vette a levegőt, a szíve dübörgött. Gyorsan felállt, ahogy a közelben meghallotta a farkasokat és már rohant is tovább.
Egyre mélyebbre jutott az erdőben, bármerre is lépett. Az eső még mindig szakadt, és a Hold sem adott elég világot, a csillagokat pedig a sötét felhők takarták el. Észre sem vette, hogy már ilyen régóta bolyong. Menekülni akart, de csak még mélyebbre ásta magát.
Tisztában volt vele, hogy Aldor erdőségei veszélyesek és hatalmasak. Ismerte a történeteket azokról, akik eltévedtek és soha többé nem kerültek elő, de kapaszkodott a reménybe, hogy ki fog jutni, és látja még a kis faluját. Aldor apró település volt száz lakóval, mindenki ismerte a másikat. Egyetlen tér állt a központjában, piacként funkcionált minden pénteken. Az emberek cserekereskedelmet folytattak, nem jártak be a városba, túl messze volt.
Nayra édesanyja sírjára gondolt. Abszurd, hogy pont ebben a pillanatban jöttek elő a régi emlékek, de mégis ott lebegett a fejfa a lelki szemei előtt, rajta a névvel: Lexa.
Mindig is mondták neki, hogy édesanyjára hasonlít, külsőleg és belsőleg egyaránt. A nő halála tragikus baleset volt, legalábbis a falubeliek annak tartották.
Nayra 11 éves volt, mikor édesanyja meghalt, még emlékezett rá, hogy aznap reggel boldog mosollyal köszöntek el egymástól. Az ő anyja is egy barátjukhoz indult, mint ő reggel, de soha többé nem tért vissza. Heteken keresztül folyt a kutatás utána, az egész falu kereste őt, de a remény egyre fogyott, és lassan már csak az édesapja bízott benne, hogy megtalálja az asszonyt, de legalább a testét, hogy békében eltemethessék.
Soha nem került elő, így csak egy fejfa jelezte a kertjük végében, hogy valaha élt egy kedves, szeretett nő abban a házban. Apja azóta sem tudta feldolgozni ezt a traumát. Mindig is fájt számára, hogy ilyen módon vesztette el feleségét.
Nayra fejében még mindig ott csengtek édesanyja szavai.
„ Soha ne feledd kicsim, áldozatok nélkül nem juthatunk előre. Még ha néha kilátástalannak is tűnik a helyzet, menni kell előre. Ma egy lépés előre, holnap kettő hátra!”
Futott tovább, a bokáját a görcs húzta, mélyen vette a levegőt. Nem tudta, hol lehet, merre tarthat, a farkasok továbbra sem közeledtek felé, de úgy tűnt, mintha valahová terelnék Nayrát. Mintha direkt ott kellett volna lennie.
A lány néha hátra nézett, de csak arra figyelt, hogy ne bukjon fel. Félt, hogy ha elesik, elveszett.
A fák között fény pislákolt fel. Egy pillanatra megállt a döbbenettől. Épület a semmi közepén? Szinte lehetetlennek tűnt, egy tréfálkozó álomnak, egy rózsaszín foltnak a feketeségben. Mégis kapaszkodott belé.
Nem habozott túl sokáig, újult erővel indult meg a ház felé, a fényt végig szemmel tartva, mert attól félt, hogy ha csak egy pillanatra is elveszti, soha többé nem találja meg újra.
Egyre közelebb ért, és így lassan megértette, hova tévedt. Egy templom állt előtte, kőből épült, egy toronnyal, és régies fatetővel, mégis úgy nézett ki, mintha csak nemrég épült volna. Az ősi hagyományokhoz híven a templom körül terült el a temető. Csak néhány halmot látott, amennyi elfért a régi vaskerítésen belül, bár fura volt számára, hogy sehol nincs a környéken ház, hiszen a templom mindig a faluban, vagy a falu szélén állt, de a közelben jele sem volt életnek, vagy épületnek. Már nem zárt jól a temető kiskapuja, ferde volt, és rozsdás, Nayra épphogy befért rajta anélkül, hogy hozzáérjen.
A farkasok hirtelen elhallgattak és teljes csönd telepedett a tájra. Az eső még esett, de már csak apró, sűrű szemekben, nem úgy, mint fél órával azelőtt.
Elsőként a sírok közt lépdelt át. A legtöbb faragott kőről nehezen lehetett leolvasni a neveket. A templom mögött régebbi sírok álltak, ott csak fakeresztek mutatták a sírhelyeket.
Nayra összébb húzta magán a köpenyét, hűvös szél fújt keresztül a kis réten. A fák szinte szabályos kör alakban vették körül a területet. Kardjába ismét beleakadt keze. A hüvely ezüstösen csillogott az esőcseppektől, amik lustán folytak végig rajta. Mélyen fellélegzett, majd továbbsétált. Egyre éhesebbnek érezte magát, a kosarat valahol félúton elejtette, nem tudott foglalkozni vele, de már bánta, hogy nem vigyázott rá jobban, akkor most lenne még kenyere és vize.
A templom felé vette az irányt, miközben a környezetét szemlélte. Az ajtó vaspántokkal tartotta össze a faléceket. A tömör vaskilincs fogása hideg volt, mintha a víz egyből ráfagyott volna, ahogy elérte az égből, pedig a hőmérséklet kifejezetten kellemes volt. Tavaszias idő uralkodott már hetek óta. Lassan a nyár köszöntött be.
Nehézkesen tudta csak kinyitni a nehéz vaspántokkal megtámogatott ajtót, meg kellett erőltetnie magát, hogy belépést nyerjen. 
Ahogy elvált egymástól a két szárny, hűvös fuvallat csapta meg a testét. A vizes ruhán át csak még inkább hidegnek hatott a levegő. Nem volt meglepő, hiszen jól ismerte a templomokat, tudta, hogy odabent mindig hűvösebb van, mint odakint, mert nehezebben melegszik fel. Óvatosan kijjebb tárta az ajtót, halk nyikorgással adta meg magát a vaspánt. 
Ahogy Nayra belépett, odabent maguktól gyúltak meg a gyertyák, sorra, mintha valami ismeretlen erő ért volna hozzájuk, az előbb érzett hidegnek nyoma sem volt. Melegséget árasztott magából az épület. 
Kellemesen megborzongott, és egy pillanatra elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy ezt a helyet a farkasok mutatták meg neki. Még utoljára hátra nézett, de nem követték a vadállatok a templomba. Itt könnyű prédának érezte magát.
Jobb ötlet híján beljebb lépett. Gondosan csiszolt fapadok fogadták, nem igazán volt nagy templom. Egy kis falu kellemesen elfért volna benne. Talán százötven férőhely, ha volt benne, és persze állni is lehet egy mise alatt, senki és semmi nem tiltotta.
Odasétált az oltárhoz. Minden megvolt, de vaalmi rögtön szemet szúrt neki. Az aranyozott, keresztre feszített Jézus hiányzott és a kereszt. Sehol nem látott keresztet. Nem szokás egy templomot ilyen fontos jelképek nélkül megépíteni. Vagy talán már kifosztották? Nayra nem tudta elképzelni, ki lehet olyan szívtelen, hogy egy templomot kiraboljon. Bár az sem igazán fért a fejébe, hogy juthat bárkinek is eszébe, hogy valamit kiraboljon. Biztos volt benne, hogy bármennyire is hálátlan sorsot szán neki az ég a jövőben, soha nem fog arra vetemedni, hogy kiraboljon bárkit vagy bármit.
Az oltár mindenesetre üres volt. Csak a hideg kőasztal pihent egyedül, ahol szokás szerint a pap tartotta a beszédeket, és amin legtöbbször a Biblia pihent, de most még azt sem találta meg. 
Az első gondolata még őt magát is megrémisztette. Ezt a helyet még Isten is elhagyta…
Hirtelen újra érezte a fuvallatot, majd lépteket. Riadtan fordult hátra, de senkit nem látott maga mögött. Éhes is volt, fáradt is és az előbbi események okozta zaklatottság még mindig ott dübörgött mellkasában, mintha soha nem is akarna megválni tőle. 
Végül vette a bátorságot, megszabadult az átázott köpenyétől és miután jól kicsavarta, kiterítette a hideg kőasztalra. Az édesapja biztosan elszégyellné magát, amiért pont egy templom közepén csinálta ezt a lánya, de Nayra szemében ez az épület semmiképp sem templom, legalábbis már nem.
A ruhája sem volt száraz, de attól egyáltalán nem akaródzott neki megválni. Jobban körülnézett. Semmi különleges nem volt az egészben, kőfalak, fapadok. Vas gyertyatartók és viaszgyertyák. De amikor felnézett a plafonra, meglepődött. Az épület belső magassága jóval nagyobb, mint azt kívülről gondolná az ember. Mintha nem is ugyanabban az épületben lenne.
Hogy megbizonyosodjon saját igazáról, kiment a templom elé, átvágott a sírok között, úgy lépkedett a sáros kis utakon, mintha már többször is járt volna arra, de ő észre sem vette magát, csak kisétált a rozoga kerítésig, ahonnan jó rálátása akadt az elvileg megszentelt helyre. Az eső már nem esett, és ennek hihetetlenül örült, de önkéntelenül is a háta mögé nézett, hogy ellenőrizze a lábnyomait, amiket akkor hagyott, amikor beért a birtokra. Teljesen elmaszatolta a sár. Visszafordult a torony felé. Úgy gondolta, reggelig el lesz itt, aztán majd kitalálja, hogyan is találhatna haza.
Mikor jól megfigyelte a sötétben is látható méreteket, elégedetten bólintott magának. Igen, jól gondolta. Semmiképp sem lehet a templom olyan nagy belül.
Abban reménykedett, hogy talál valami kamrát belül, amiben esetleg még akad némi ehető, száraz étel. Miseborban is reménykedett, hogy szomját oltsa, így visszasietett, de a sár miatt kénytelen volt visszavenni a tempóból.
A sírok közt lelassított, újra a felvésett neveket próbálta olvasni. A legtöbb már megadta magát az idő viszontagságainak, és megkoptak a betűk. 
Főleg női neveket ismert fel, bár Nayra úgy tudta, hogy csak férfiak lehetnek papok, nőket sosem engedtek az egyház élére. Ezek a sírok biztosan nem az egyház embereit rejtik.
 A misére a nők is eljárhattak, de még a szertartás közbeni áldozást is csak jó egy évtizeddel ezelőtt engedték meg neki. Még élénken élt benne a kép, amikor kisgyerekként misére ment a szüleivel és az édesapja kilépett, hogy beálljon a sorba, de édesanyja olyankor mindig megfogta Nayra kezét, nehogy utána menjen. Nem igazán értette még a miérteket, de ahogy látta az arcokat visszafelé, örült, hogy neki nem kell ilyeneken részt vennie. Nem úgy tűnt, mintha az oltárnál valami jó dolog történt volna.
Tovább tűnődött volna, ha nem történik valami nagyon furcsa. Erős rántást érzett bokájánál, akárcsak az erdőben, amikor cipője leszakadt a lábáról. Már nem tudta kivédeni az esést, csak a kezét sikerült letennie, hogy ne hasaljon el a sárban, de szoknyája így is merő sár lett.
Az egyik fejfa előtt sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Szerencséje volt, mert ha abba beleveri a fejét, nem élte volna túl.
Az írás ezen a kövön is zavaros volt, de a dátum öt évvel korábbi keltezését le tudta olvasni. 
Elnehezedtek a tagjai, mintha egy láthatatlan erő húzná a föld felé. A pánik lassan kezdett eluralkodni rajta, körül akart nézni, de semmit nem látott, a félelem megbénította minden porcikáját, a szíve dübörgött és az adrenalin eluralkodott rajta. A túlélési vágy mindennél jobban rátört, így azt sem vette észre, hogy a lába már szabad, és újra könnyűnek érezheti. 
A sírkövön a betűk lassan kirajzolódni látszottak, de egyáltalán nem nevet, vagy évszámot olvasott.
Egyetlen rövid mondat állt rajta.
„Vigyázz a pappal!” 
Ahogy felfogta az üzenet értelmét, a betűk eltűntek. El tudta olvasni, de egyáltalán nem értette, hogy mitől kellene tartani. Senki nem volt az épületben.
Lassan engedett testéből a merevség. Sietve állt fel, és hátrált néhány lépést. Biztosan csak hallucinált.  Az éhség játszott vele. A biztonság kedvéért azért kikerülte a sírokat, és úgy tért vissza a templomba. 
 Belépett. Eszébe jutott a pislákoló fény, amit a farkasok elől menekülve látott. Ebből az épületből jött, de amikor közel ért hozzá, egyáltalán nem volt bent világ, sőt, akkor gyúltak fel újra a gyertyák, amikor kinyitotta az ajtót.
A köpenye még mindig az asztalon pihent, szinte szárazon, ami kifejezetten megnyugtatta. Már a ruháját sem érezte olyan hidegnek, mint azelőtt, de a kinti incidens miatt teljesen sáros volt. Az egész jelenet egyszerre volt ijesztő, bizarr és lehetetlen. Úgy döntött, nem hagyja el az épületet, amíg ki nem világosodik. 
Már csak az ajtót kellett valamivel kitámasztania, hogy ne legyen tárva-nyitva, de azért friss levegő is érje. Körülnézett, de a súlyos padokon és kőasztalon kívül mást nem látott. Az ablakokra tévedt a tekintete: egyszerű üvegből készültek, semmi festés, ami szintén szemet szúrt Nayrának. Biztos, hogy valami nem volt rendben a templommal, érezte. 
A bejáraton kívül egyetlen ajtót látott, elindult felé. A szoknyája lengén libbent utána, mintha nem is sétálna, hanem a föld felett lebegne néhány centivel. 
Az ajtó nem volt zárva, mögötte sötét kis helység fogadta. Kellett egy gyertya. Visszalépett a főhelységbe és leakasztott egy gyertyatartót a benne égő viaszrúddal, annak a fényével lépett be a szobába, ami sekrestyének tűnt első ránézésre, de a szekrényben egy darab miseruhát nem talált, csak egy egyszerű fekete reverenda pihent egy vállfán. Inkább nem nyúlt hozzá. Tovább kutakodott fél kézzel, a fiókokban régi, megsárgult papírok pihentek. Csalódottan sétált ki a sekrestyéből és tette vissza helyére a gyertyatartót. 
Felkapta köpenyét és visszakanyarította a hátára. Jól esett testének az anyag takarása és a száraz érzés, ami áradt belőle.
Bár fáradt volt, nem érezte magát álmosnak, sokkal inkább lelkileg volt fáradt, a sok idegeskedés kikészítette. Aludni úgysem tudott volna, így fellépett az emelvényre, ahol az oltár helye és az asztal is helyezkedett, hogy szétnézzen, hátha mégis megakad valamin a szeme. Szembefordult a padokkal, és újabb hiányosságot fedezett fel.
Az orgona hatalmas sípjainak és testének megvolt a helye, látszott a karzatnak kialakított kis erkély… Ha van karzat, akkor biztos akad feljáró is.
Ahogy lelépett a kőre, a cipője sarka koppant, de sokkal nagyobb visszhangot hallott vissza, mint kellett volna. Valaki volt ott rajta kívül. Érezte az idegen jelenlétét. A köpenyét összébb húzta magán, és a kardja markolatán is újra ott pihent a keze. Aztán lenézett lábaira, és eszébe jutott, hogy nincs is cipője. A felismeréstől újabb borzongás futott végig a testén. Megmozdította kardját a hüvelyben, és az éles penge hozzáért a tok belső falához.
- Ki van ott? – kérdezte élesen. Választ nem kapott, így elindult a padsorok közti úton az ajtó felé, közben végig szemmel tartva a környezetét, kapkodó tekintettel, határozottabban markolva fegyverét. Senki nem válaszolt neki. Hirtelen azokban a történetekben érezte magát, amivel a faluban az anyukák rémisztgették a gyerekeiket, nehogy elkószáljanak a háztól.
Nayra emlékezett arra a kis történetre, amit még az édesanyja mesélt neki. Öt éves lehetett, igazán kóborló természettel megáldott kíváncsi kislány, aki mindent meg akart nézni, mindenhova el akart jutni. Már akkor is kalandvágyó volt, aki sokkal inkább szeretett a sárban tapicskolni, mint odabent a meleg házban babázni. A szülei túlságosan féltették, ezért az anyja mindig mesélt neki egy fiatal lányról, meg a fura szörnyekről. A történet főhőse egy lány volt, aki gyakran sétált egyedül az erdőben Vőlegénye volt, és szerető családja, boldog élete. Egy napon azonban nem tért haza időben, az egész falu a keresésére indult és csak  napokkal később leltek rá, sápadtan, remegve. Rossz állapotban volt, ezért haza siettek vele. Sikertörténetnek könyvelték el az esetet. Másnap reggel egy falubeli figyelt fel a szokatlan csendre, ami a házból áradt. Mikor belépett, holtan találta az egész családot, a lány pedig eltűnt. Azóta sem látták. Mindenki értetlenül állt a történtek előtt. Biztosak voltak benne, hogy nem a lány tette, hiszen eszméletlen és sokkos volt. Azt gondolták, hogy valami szörnyeteg állhat az eset hátterében, esetleg varázslat.
Akkoriban persze még hitt a mesében, a varázslatokban, sőt kifejezetten félt tőlük, de ahogy teltek az évek, már egyre kevésbé tartott az idegen lénytől, vagy épp a lánytól. Az édesanyja eltűnése utáni éjszakákat éberen virrasztotta át, várt rá, de hiába, az asszony többé nem jött haza. Még szellem képében sem.
Nayra a köpenye hasadásait birizgálta az ujjával, miközben elgondolkodva nézett az egyik padra. Elindult a kis ajtó felé, ami a karzathoz vezetett fel. Stabil kőlépcsőn lépkedett fel, bár a hely szűk volt. Kényelmetlené tette a feljutást, és amikor felért, sem volt sokkal több helye. Hamar belátta, hogy itt semmiképp sem énekelhetett kényelmesen senki. Esetleg ülve, talán egy vagy két ember férhetett el. Visszasétált a földszintre.

Odakint hallotta, hogy a villámlások megint felerősödnek. Újabb vihar készülődött, és úgy tűnt, a templomot fogja a leginkább súlytani.
Összébb húzta magát, és végül leült a kőre. Felhúzott lábait átkarolta és figyelte hófehér lábujjait, amit most sár mocskolt be. Körme alatt kényelmetlenül feszült a beszáradt föld, de nem tudta kipiszkálni, hát hagyta. Lassan megszokta az érzést.
A vihar talán egy óra tétlenség után érte el az épületet. A villámok bevilágították az egész templomot, és a mennydörgések olyan hangosak voltak, hogy Nayra úgy gondolta, az még a halottakat is feltámasztaná. Remegett egész teste, libabőrös lett mindkét karja. 
Bármennyire is küzdött ellene, a fáradtság legyőzte, lassan elaludt. Békésen szuszogott, kisimult arccal, miközben odakint tombolt a vihar, és még a több száz éves, erős fáknak is meg kellett küzdeniük a földben maradásért.
Lépések zaja ébresztette fel, lassan megrebbentek a szempillái, majd halk szuszogás csapta meg a fülét, amire riadtan nyitotta ki szemeit, és a kardjához kapott.
Egy férfi állt előtte, egyszerű fekete papi ruhát viselt, pont olyan, mint amilyet a szekrényben is látott.
Rövid fekete haja volt, barna szemei, és az arca enyhén borostás volt. Átlagos magassága és megjelenése egyáltalán nem volt félelmet keltő, de Nayra mindettől függetlenül görcsösen markolta kardját, mely már kivonva pihent kezei közt, a férfi felé meredve. Talán a harmincas évei elején járhatott. Az idegen szinte teljesen száraz volt, pedig odakint zuhogott.
 - Ki maga?! – A kérdés rövid ideig visszhangzott a templom falain belül, a férfi azonban csak jóindulatúan elmosolyodott. Akaratlanul is eszébe jutott a mondat, amit még a sírkövön olvasott. A pap viszont egyáltalán nem tűnt veszélyes alaknak, de az írás emlékére újra fellángolt benne a vészjelző.
 - Ne félj tőlem, leányom. Ragnar vagyok. Ennek a kis templomnak a papja. – A férfi úgy tárta szét a karjait, miközben felnézett, mintha épp Istent akarta volna megmutatni a lánynak. Ő felvont szemöldökkel nézett rá.
 - Kint tombol a vihar, mégis, hogy került ide? 
A pap csak elmosolyodott az indulatos kérdésen, látta, ahogy Nayra kezében kissé remeg a kard, érezte a félelmét. Nem lépett közelebb, de nem is távolodott el, csak a nyitott ajtó felé mutatott.
 - Lovaskocsival. – Az ajtó előtt valóban ott állt a lovaskocsi, és Nayra hallotta a lovak nyerítését is, bár ebből a szögből az állatok nem voltak láthatóak, de ez is elég volt ahhoz, hogy higgyen a férfinak. Még ha idegen is.  Még mindig sötét volt, bár már csak szemerkélt az eső. Nem sokat aludhatott. Alig többet, mint egy órát. 
 - Elkeveredtem a falumtól - magyarázta Nayra, de a kardot nem tette el. Szeretett hinni az emberekben, de már megtanulta, hogy jobb óvatosnak lenni. – Ide húzódtam be, reggel megyek is tovább. Nayra vagyok
Szavai nyugodtak voltak, hangja édesen csilingelt. A pap elmosolyodott.
 - Az én házam a te házad is. Addig maradsz, ameddig szükséges. Messze van innen a legközelebbi falu. Honnan kerültél ide, leányom? – A kérdés teljesen jogos volt, Nayra gondolkodás nélkül szusszant fel, és nézett a férfira. Jó egy fejjel volt magasabb nála.
- Aldorból származom. – Lassan visszacsúsztatta fegyverét a hüvelybe így nem látta a férfi vörösen felcsillanó szemét.
 - Ismerem azt a falut, alaposan eltévedtél. - Kezét a lány vállára tette. – Talán jót tenne egy kis alvás. – Hátra terelte a lányt a sekrestyébe, ahol egy kis egyszemélyes ágy hevert. Nayra már akkor felfedezte, amikor először ott járt, de akkor elsiklott a tény felett, hogy nem csak a padok alkalmasak ott alvásra.
 - Igazán nem szeretném elvenni öntől a helyet, biztos hosszú útja volt és fáradt. - elhúzódott a férfitól, és remélte, hogy nem fog tovább erősködni az alvást illetően. Bár le sem tagadhatta volna fáradtságát, szemei alatt halványszürke karikák húzódtak. 
- Ne butáskodj! Pihenj nyugodtan. - Az ágy felé tolta Nayrát, majd figyelte, ahogy kis vendége végül elfekszik, megadva magát a pap akaratának.
 - Köszönöm – mondta Nayra, majd lassan eluralkodott rajta a fáradtság, és lehunyva szemeit hamar elnyomta az álom. 
Ragnar még sokáig figyelte a lány békés arcát. Az ajkai vörösek voltak, arca kissé kipirult az átélt izgalmaktól.
A férfi hosszú papi ruhája a földet verdeste, miközben kisétált az oltár elé. Szemei ismét vörösbe fordultak. A farkasok vonyítani kezdtek odakint az erdő sűrűjében. Csak tompa zajként hallatszódtak az épületen belül. Az oltáron egy fekete, bőrkötéses könyv jelent meg. Vörös rózsák jelentek meg az asztalon és a falon is. Mindenféle kapaszkodó nélkül megmaradtak a helyükön. A földön sem tört meg a talaj. Nem onnan nőttek ki a virágok.
A könyvhöz lépett, a megsárgult lapok anélkül kezdtek el peregni, hogy ő hozzájuk ért volna. Elmosódottan ábrák és hosszú szövegek tűntek fel, miközben a lapok sorra hajoltak rá egymásra. Az utolsó oldalakból kezdett felolvasni. Nem volt szüksége útmutatásra, rengetegszer csinálta már, mégis felelevenítette emlékeit, hiszen már legalább tíz éve nem járt nála senki. Örült az új vendégnek.
Eközben a sekrestyében alvó lány bőre kifehéredett, haja még világosabbá vált és szemei erős zöldszínt öltöttek. Idegen erő járta át a testét, amit odakint a férfi is megérzett. Hiszen még nem is csinált semmit…
A férfi becsukta a könyvet, majd miután megbizonyosodott róla, hogy minden eltűnt, átsétált a lányhoz. Már tudta, mit fog tenni és hogyan. Ahogy belépett a kis szobába, a lány ugyanúgy feküdt, ahogy ott hagyta. Elégedett mosollyal guggolt le mellé, majd hosszúkásra nyúlt körmeivel félre tűrt néhány szőke tincset, hogy jó rálátása legyen áldozata arcára. Rég látott már ilyen gyönyörű teremtést. A legtöbb áldozata idősödő elvált nő volt. Igazi felüdülés volt számára ez a gyönyörű, fiatal teremtés. Biztos volt benne, hogy a leányzó szűz.
Mormolni kezdett az orra alatt, miközben két ujjal a lány nyakához ért. Érezte a bőr alatt lüktetni a vérét. Mámorító volt számára, legutóbb nem volt ilyen könnyű a helyzete.
Keze alatt vörös fény derengett fel, de hamar át is váltott feketébe, majd kékbe.  Értetlenül nézett a változásra, ilyen még soha nem történt vele, majd hirtelen úgy érezte, eltaszítják a lánytól, pedig áldozata még békésen aludt, de már ő is látta, hogy Nayra haja, bőre megváltozik. 
Felállt és két lépést hátrált az ágytól, körmei visszahúzódtak rendes, emberi méretre, de érezte zsigereiben az eddig nem érzett erőt. Mikor felmérte helyzetét, elmosolyodott. A legtöbb áldozat könnyedén megadta magát, de ez nem. Valami erő védte a lányt. Talán varázslat, vagy más, nem tudta pontosan meghatározni, de azt tudta, hogy nagyon erős, ha még az ő erejét is képes kivédeni.
Elgondolkodva figyelte a lányt. Észre sem vette, hogy időközben felkelt a Nap. Az utóbbi időben teljesen elvesztette időérzékét. Az elmúlt tíz évben senki sem került a birtoka közelébe, így kénytelen volt áldozat után nézni, de a városban sajnos túl gyanakvóak voltak az emberek, a falukban pedig nem mert próbálkozni, a kis közösségek veszélyesek voltak. Könnyebb lebukni.
A lány mocorgására figyelt fel.
Nayra édesen nyújtózott egyet, teljesen megfeledkezve arról, hogy nem otthon van. Elmosolyodott, kinyitotta a szemét, és rögtön zavarba jött, ahogy meglátta a papot. 
- Jó reggelt… elnézést.
- Jó reggelt. Semmi baj, jól aludtál? – A pap közelebb lépett, fürkészte a lány arcát. Az első gondolata az volt, hogy ez a szépség nem is tudja, mekkora erő lakozik benne. Bármennyire is rég történt, már emlékezett egy hasonló esetre. Elégedetten mosolyodott el az emlékekre. Már most biztos volt benne, hogy érdekes események elé néz.
 - Jól, köszönöm – mosolygott Nayra, majd összeszedte magát, észrevette, hogy a lábára száradt sár a fehér lepedőt csúfítja, gyorsan leseperte róla, majd felállt.
A kis ablakon kinézve látta, hogy már gyönyörű, napsütéses idő van odakint.
 - Azt hiszem, ideje távoznom. Köszönöm, hogy itt maradhattam. - mosolygott, majd távozóra fogta.
 - Igazán nincs mit megköszönnöd, gyermekem. – Vörös szemei felvillantak, ahogy a lány hátat fordított neki. Érezte, hogy veszélyes az erejét előhívni, de vendége egyelőre egyáltalán nem érzett semmit.
Ragnar hagyta elmenni a lányt, de a templom ajtón kívül Nayra ismét kétségbeesett, hiszen fogalma sem volt, merre menjen.
Elindult a kapu felé a sírok között, miközben a démon csak az ajtóban állva várta vissza. Nayra sietős léptekkel igyekezett haza, egyrészt mert édesapja már biztosan nagyon aggódik érte, másrészt mert rossz előérzete volt ezzel a hellyel kapcsolatban,
A sírok közt a fejfákra terelődött figyelme, egyre jobban kiolvashatóvá váltak a nevek és számok.
Mindent tisztán el tudott olvasni, épp ezért esett szinte hasra a saját ruhájában, mikor felismerte az egyik sírkövön a Lexa nevet. Ez a név állt azon a sírkövön, amelynél tegnap éjszaka felbukott, és amelyen megjelent az írás. 
Teljesen lesápadt, ajkai elnyíltak, majd saját tengelye körül fordult vissza a pap felé. Szoknyája alig bírta követni viselője mozdulatait.
 - Ez mi?! – Hangja tele volt indulattal, és valahol mélyen hatalmas keserűséggel, hiszen, a név és az évszámok… az alatt a sírkő alatt az édesanyja fekszik.
 - Mi történt az édesanyámmal?! Mi ez a hely? És legfőképpen, ki maga?! – Tudta, hogy ennyi kérdést rázúdítani valakire illetlenség, de nem bírt magával, és az elmúlt nap feszültsége is kitörni készült rajta. 
Ragnar elmosolyodott. Hát ezért nem hatott rajta a mágiája. Bámulatos, hogy két angyalhoz is szerencséje volt, ilyen rövid időn belül.
Közelebb lépett, ki az épületből, talpa alatt megszáradt a sáros föld, ami a lánynak is feltűnt. Nayra egy lépést hátrált. Most már nagyon félt.
A pap egészen elé lépett, alig maradt köztük kétméternyi távolság. Arca megváltozott, sokkal karakteresebb lett, szemei vörösbe fordultak, és karmai is megnyúltak. Nayra szája elé kapva kezét, elnyomta ijedt sikkantását.
Megfordult, és futásnak eredt, de a kerítésnél tovább nem jutott. Rángatta a rozoga kaput, de az nem nyílt. Pedig mikor megérkezett, még rozsdás volt, és alig maradt meg a helyén. Most új, erős kapu állt előtte. A sírkövek között, és a templom körül sötét rózsabokrok nőttek, és ő látta a növekedésüket, minden változott. A fű sötétzöld színt öltött magára, és friss illatot árasztott. A darabokra tört járda is egybefüggővé vált a templom tövében. 
 - Tudod, leányom… nem minden az, aminek látszik. Az édesanyád egy elrontott varázslat áldozata lett. Sajnálatos módon nem vettem hasznát, úgy, mint a többieknek. Biztosan hallottál már a kedves Kisha történetéről.
Hagyott némi időt újdonsült áldozatának, hogy feldolgozza a hallottakat.
Nayra ismét ledöbbent, már szinte állandósult arcán a kifejezés. Kisha. Ezt a nevet adta a rémmesében szereplő lánynak, akiről édesanyja mesélt. De így utólag belegondolva, talán az anyja használta ezt a nevet, hogy még inkább valósághűvé tegye a történetet. 
- Kisha? Mi történt vele? Őt is te ölted meg? – A kíváncsiság és az értetlenség szinte már szórakoztatta a démont. Kifejezetten csábító volt számára, hogy egy ennyire tudatlan angyalt sodort felé a sors, aki nem hogy róla, a nagy Ragnarról nem hallott, de még saját erejével sincs tisztában.
 - Tudod, kicsi angyal, ez ennél sokkal bonyolultabb. – Miközben beszélt, egyre közelebb lépett, végül már a lány arcát cirógatta hosszú körmeivel. 
- Angyal? Miről beszélsz? – Nayra hangja megremegett, nem akarta a közelében tudni a férfit. Látta, ahogy mozog a szája, de nem hallotta, mit mond. Suttogott, valami fura nyelven. 
Érezte, ahogy ismeretlen erő fut végig rajta, minden porcikájában megfeszült, majd haja világosabbá válik, bőre is kifehéredik, és teljes lényét ellepi valami fura erő. Egy pillanatig azt hitte, megfullad a mellkasára nehezedő súlytól, levegőért kapott, mintha épp most bukott volna fel a víz alól a hosszú lenti lét után.
Ragnar felnevetett. Valóban jól mulatott a lányon.
 - Kicsi Nayra, tényleg fogalmad sincs arról, hogy ki vagy, és honnan jöttél - mosolygott gonoszan. – Az édesanyád angyal volt, rajtatok nem fog a mágiánk. Az édesapád… nos, ő nem a vérszerinti apád. Lexát leküldték a földre, és téged nem akart magadra hagyni odafent a többiekkel. Kellett neki valaki, aki segít felnevelni téged, és persze, azt sem akarta, hogy te rájöjj, ki is vagy valójában. Szomorú és ironikus. Az anyád önzése vezetett ide téged. 
Nayra hevesen rázta fejét. Nem akarta elhinni, hogy igaz, amit a férfi mondott. Pedig érezte az erőt, látta a saját testén, hogy megváltozott. Bár szárnyai nem nőttek, de már nem is félt a démontól.  
- Te! Ragnar. Ha az alvilág démona vagy, tudom, mit akarsz! Célod, hogy minél több embert rabszolgasorba sodorj. Csak a halottak felett van hatalmad. Undorító alattomos féreg vagy, aki ártatlan lányokat és fiatal nőket ölsz. Az ő segítségükkel szerzed szolgáidat, de amint meghal a nő, az ő általa szerzett többi áldozatod is elvész.
Úgy mondta, mintha könyvből olvasta volna. Még saját magán is meglepődött, de közben már nyúlt is kardja után. A penge ezüstös fényben ragyogott fel ujjai között. 
A látványtól a démon hátrálni kezdett. Tisztában volt vele, hogy az a kard nem egy átlagos acéldarab. Csak az angyalok bírnak az erejével, és több démon vér tapadt a pengéhez, mint bármi máshoz.
 - Ügyes kislány. Látod, tudsz te, ha akarsz. – Bár érezte a saját vesztét, tudta, hogy nem fog sokáig tartani a küzdelem, ha a lány végre felismeri a saját testében tomboló erőt. Most még egy kis erőfeszítéssel talán meg is ölhette volna, de bármennyire is furán hangzott, esze ágában sem volt azonnal végezni vele. Egy angyal a karmai között megbecsülendő ajándék. El akart vele szórakozni, és ha a végén meg is hal… az utolsó pillanatai jól telnek legalább.
Nayra döbbenten figyelte a saját kezét, és a kardját. Mintha nem is a lábai vinnék, úgy közeledett Ragnar felé.
 - Ártatlan embereket, családokat és gyerekeket öltél meg - mondta dühvel a hangjában. Egyre jobban érezte, hogy megismeri erejét és tudja irányítani is. Ő innen nem megy el, amíg nem öli meg a démont. 
A farkasok ismét felvonyítottak. Érezte őket, ezért kitárta a karját, és a fenevadak visszahúzódtak, mintha egy láthatatlan fal állta volna útjukat. Nem tudtak segíteni a sötétség urának.
 - Egyre erősebb vagy. Eleinte édesanyád sem adta magát könnyen. De nem én végeztem vele. Ő volt olyan balga, hogy megölte magát. Nem akarta, hogy megtudjam a kis titkotokat. Ha nem áldozza fel magát, én magam ölöm meg, de sajnos, nem tudtam kiélvezni ezt a mámort.
Ragnar kezében fekete gömb gyűlt össze, mintha saját erejének egy kis darabját összpontosítaná tenyerében. Dühös volt, amiért ennyire tehetetlen. Feszülten emelte sötét tekintetét a lányra, hogy aztán hozzávágja a gömböt, ezzel gyengítve az ellenfelét. Nayra mellkasát érte a találat. Térdre rogyott a testét feszítő érzéstől. Olyan volt számára, mintha az erei kiszakadnának testéből. Csak erejének köszönhette, hogy a fájdalom lassan csillapodott és újra rendesen kapott levegőt. A pillanatnyi pánik elpárolgott lényéből.
 - Lehet, hogy legyőzöl, de eszem ágában sincs tálcán nyújtani a lelkem, angyal. – Ismét közelebb lépett, amíg a lány összeszedte magát, némán figyelte. Kartávolságon kívül maradt, miközben felnézett az égre. A Napnak nyoma sem volt, sötét fellegek lepték el az eget, de ahogy ellenfele magához tért a kábulatból, és újra felragyogott a szent kard, a fekete felhőket fénysugarak szelték át, az ég vékony csíkokban kettévált. Érezhető volt a feszültség, az erdőből semmi zaj nem hallatszódott, a fák lombjai nem mozdultak.
Nayra felnézett a férfira, az ő kezében egy fehér, gomolygó gömb jelent meg, kisebb volt, mint a démoné. Az ujjai remegtek és egy pillanatig ő maga is döbbenten nézett erejének megnyilvánulására, de végül összeszedte magát és ellenfelére emelte tekintetét.
 - Még nem vagy teljesen birtokában az erődnek – jegyezte meg a férfi gúnyos mosollyal arcán, látva a zavaros, világos labdát a lány kezében. A felé dobott gömb, ahogy eltalálta a felsőtestét, ezernyi darabra robbant. Olyan érzés volt számára, mintha minden porcikájába farkas fogak mélyednének, és azok tépnék a húsát. Lebecsülte Nayrát. Gyorsabban tanult, mint gondolta.
Letörölte a száját, bár vére nem csordult ki rajta, csupán némi nyál csillogott ajkain. Feltápászkodott a földről, papi ruhája már csak cafatokban lógott rajta, még mindig a jóságos férfi képét mutatta. Az anyag alól kilátszódott kidolgozott, napbarnított felsőteste. Egészen jóképű férfi volt.
Hangosan kezdett varázslatba. Az ég újra egybefüggő sötét lett. A farkasok egyre közelebbről vonyítottak. Nayra már esélytelennek látta helyzetét, komolyan a kiborulás szélén állt. Soha nem gondolta volna, hogy ő egyszer ilyen helyzetbe kerül. Eddig az volt a legnagyobb problémája, hogy milyen barátot talál majd magának. Most pedig az életéért küzdött. 
Próbált megnyugodni, mélyen szedte a levegőt, összpontosított. Édesanyja arca úszott lelki szemei elé, miközben érezte, hogy az erő újra átjárja, a kardja minden eddiginél fényesebben izzott, és kész volt lecsapni vele, bármire. Tudta, hogy ha az édesanyja képes volt ellenállni a gonosznak, akkor ő is meg tudja tenni. De ő nem akart saját kezével véget vetni az életének. A démon életét akarta elvenni.
Kinyitotta a szemét, vakító zölden világított, a farkasok átértek a védvonalon, látta, ahogy a kerítésen ugranak át, és felé tartanak. Érezni lehetett a belőlük áradó vágyat az ölés iránt. Nayra vérét akarták. Az angyalok mágiája átjárta, és egy határozott mozdulattal csapott le az egyik vérszomjas, habzó pofájú fenevadra. 
Pont a nyakszirtjén találta el, a penge könnyedén csúszott át az izmokon, húson, elérve a gerincet, melyet úgy tört ketté, mintha csak egy mogyoró lett volna. Nayra hallotta a fájdalmas vonyítást, a haldokló utolsó könyörgését az életben maradásért, és a társai dühös morgását. Mintha nem is ő lenne, kihúzta a pengét az ernyedt testből. Egyáltalán nem rendítette meg az állat halála.
A környezete elmosódott körülötte, nem látott mást csak a farkasokat, akik egyszerre támadtak rá, de ő nem hátrált meg. Szembenézett a sárga, sötét szemekkel, a vicsorgó pofákkal és éles karmokkal. 
Hallotta a távolban a falka többi tagjának sértett, fájdalmas kiáltását, miután megérezték társuk halálát. Az angyal tovább ölte a szolgákat. A farkasok sorra porladtak el, de ez nem az ő műve volt. A fenevadak már meghaltak egyszer, valószínűleg évtizedek óta csak bábok voltak a démon kezében. 
Az utolsó farkas megsebezte a karját, Nayra érezte, ahogy a vére végigcsorog a kezén, egy pillanatra elfogta a szédülés, de ahogy a többi farkas egyre közelebb ért, tudta, hogy észhez kell térnie. Még nem ájulhatott el.
Mikor a birtokon belüliek elpusztultak, látta Ragnar arcát. A férfi dühös volt, érezte a vesztét. 
Nayra széttárta karját centikkel elemelkedett a földtől. A ruhája tisztává vált és kifehéredett. Az erdő fái, mintha csak fellélegeztek volna, süvítésbe kezdtek. A fekete felhők egyre ritkábbak lettek, és a Nap az egész tájat beragyogta. A kis birtok körül fehér fény remegett, és a közeledő fenevadak kint ragadtak. Fájdalmas nyüszítésük hallatszódott csak, ahogy a láthatatlan falról méterekre visszapattantak. A tisztító fény érintése őket is elporlasztotta pillanatok alatt. 
A lány a démon felé fordult.
- Nem fogsz többé senkit az uralmad alá hajtani. – Nayra hangja már egyáltalán nem olyan volt, mintha egy karácsonyi csengő csilingelne, sokkal határozottabb volt és erővel telibb.
A kinézete is inkább hasonlított angyalra, mint egy egyszerű falusi kislányra. Ragyogott az egész lénye, az ereje átütő volt. Lassan visszaereszkedett a földre. Kardjához nyúlt, hogy lesújtson. 
Ragnar még tett egy utolsó próbálkozást arra, hogy az erőteret feloldja, amit a lány vont köréjük. Látta, ahogy a sírok, amikben áldozatai pihentek, mozogni kezdenek. A fejfák mozgolódtak, a valaha élő áldozatai nyugtalankodtak, de újra kikelni a sírból nem tudtak. Nayra édesanyja a nagy csatában gondoskodott róla, hogy ezek fölött a holt lelkek fölött ne tudjon többé uralkodni a démon. A démon érezte a vesztét. A serege nélkül igazából senki volt. Nem volt elég ereje egy angyallal szemben és a félelem csillogott szemében, mikor a lány elrugaszkodott felé.
Ragnar érezte a húsába hatoló pengét. Az angyalok erejét, nem csak Nayráét, hanem minden angyalét. Az égiek képesek voltak ennek az újoncnak az oldalára állni. A fájdalom kifejezetten elviselhető volt, szinte már melegség járta át testét. Tudta, hogy ez a kard egyik jellegzetessége és a gazdája lelke. Nem voltak képesek arra, hogy fájdalommal öljenek. Így még egy démon számára is kíméletes volt a halál.
Lassan rogyott térdre, Nayra pedig minden mozdulatát figyelemmel követte. Igen, most már vége, ezt mindketten érezték. Az ég úgy világosodott, ahogy a démon gyengült. A pajzs túloldalán a farkasokról lassan lehullott a szőr, majd feltűntek az izmok, amik lassan elsorvadtak és groteszk csontvázzá váltak, majd végképp eltűntek, a friss szellő pedig messzire sodorta hamvaikat.
 - Édesanyád igazán… büszke lenne rád. – Ragnar már alig élt, száján vékony vérpatak folyt végig, mely csak még jobban kiemelte most már egyáltalán nem napbarnított bőrét, miközben ő még tett egy gyér próbálkozást arra, hogy kihúzza magából a kardot, de ahogy hozzáért a pengéhez, csak annyit ért el, hogy az a tenyerének bőrébe mélyedt kissé. Elhomályosodott a tekintete. Több sebből vérzett, de még mindig felnézett a lányra.
 - Öröm egy ilyen nagy erő által távozni, de nem én voltam az egyetlen gonosz ezen a világon. Ezt jól jegyezd meg. Lesznek még utánam mások is, akik ártatlan életekre akarnak törni és a te feladatod, hogy megmentsd ezeket az embereket.
Szavai után mély csend telepedett rájuk, az angyal érezte, hogy a test elnehezül. A démon elvesztette eszméletét, majd lassan a lelkét is kilehelte. A sírok újra nyugodtak voltak, és a kis templom is megváltozott. A rózsák kivilágosodtak, már nem álltak sötét mágia befolyása alatt. Az ablaküvegek festetté váltak, a kőfalakról eltűnt a sötét. Nayra biztos volt benne, hogy az oltár és az a bizonyos orgona is a helyén van már, ahogy annak lennie kell. Minden kivilágosodott, de továbbra is az évszaknak megfelelő, kissé borongós volt a táj.
Az angyali erő csitulni kezdett, a lány eltette a kardját, amely már nem fénylett olyan erősen, majd az édesanyja sírjához lépett. Leguggolt a kő elé. Fájdalmas tekintettel és végtelen szomorúsággal simított végig a nevén.
Sajnálta, hogy a nő halott, de mégis nyugalom telepedett rá, hiszen már tudta, hogy édesanyja hol van, és tudta, hogy nem adta magát a gonosznak, nem állt a szolgálatába.
Most, hogy kiderült, ki is ő, büszke volt a származására, és bárhogy is történt, az édesapja mindig is az édesapja marad.
Ideje volt hazamenni. Leszakított egy szál rózsát a bokorról, az anyja sírjára tette. Még utoljára végignézett a kis temetőn, és elszórt egy szál rózsát Kisha nyughelyén is. Körülötte több ismerős név állt a fejfákon. A nő családja is ott hevert. Együtt pihentek.
- Nyugodjatok békében – suttogta még utoljára, majd elindult hazafelé.

Az angyali erő sajnos nem adott útmutatást a hazatérése megsegítéséhez. Szinte már ijesztő volt, ahogy a fák között is felkavarta az elhullott farkasok porait a szél. Több ezer szolgája lehetett a démonnak. Minden féle vadállatot sikerült az akarata alá hajtani. 
A fák között bolyongott, próbált valami ismerős után kutatni, egy sziklát vagy fát keresett. Domb sem állta most útját, és nem is sokat ért volna vele, hiszen a sűrű erdőben nem látott messzire. Egyre inkább úrrá lett rajta a kétségbeesés.
- Segítség! Apám! – Jobb híján belekiáltott az erdőbe. Lehunyta a szemét, próbált megnyugodni és kontrollálni a légzését, miközben újra megindult előre. A kardja nála volt, de tudta, hogy nem kell újabb ellenségektől tartania, sem vihar, sem farkas nem állja többé útját.
A nap magasan járt és csak néhány felhő takarta el, ahogy áthaladtak az égen, majd eltűntek a horizonton. A ruhája még mindig fehér volt és tiszta. A sár kezdett felszáradni a fák tövében. Egy nagyobb sziklánál pihent meg pár percre. Újra érezte, hogy éhes és szomjas, a gyomra korgott, a torka pedig olyan száraz volt, akár a földjeik az aszály idején.
 - Valaki segítsen hazatalálni – nyöszörögte kérését a földnek. - Édesapám! Valaki! Haza akarok jutni – egyre halkabban nyöszörögött, a végét már csak ő hallotta. Tisztában volt vele, hogy senki nem talál rá.
Nyugtalanságának elűzése érdekében lehunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, egy farkaskölyök ült előtte. Fülei csálén álltak, szemei ragyogtak az értelemtől, és édesen lihegett. Nayra meglepődött a kis csöppség jelenlétén, de mindenféle félelemérzet nélkül ölelte fel a kis bundást. Tudta, hogy a démon szolgái már elpusztultak, így ez a kölyök valódi, vad farkas kölyök.
 - Hát te, hogy kerültél ide? – kérdezte egy apró mosoly kíséretében. Bár még mindig nem tudta, hogy fog hazatalálni, de megnyugtatta a tudat, hogy nincs egyedül, még ha csak egy kis állatról is volt szó, és annyira ismerős volt számára a kölyök tekintete. Pont úgy ragyogtak, mint…
 - Édesanyám…- suttogta hitetlenül, majd egy elérzékenyült mosoly kíséretében arcához ölelte kis társát.
A farkas hirtelen kiugrott az öléből, és előrerohant, amikor a lány nem követte, hátra nézett, és vékonyka hangon felvakkantott. Azt akarta, hogy az angyal kövesse őt.
Nayra jobb híján a bundás után sietett, és ahogy beérte, egymás mellett sétáltak. 
Még legalább három órán át bolyongtak, néha lehajolt, hogy megvakargassa a kis állat fültövét, vagy, hogy megpihenjenek. A terep egyre nehezebb volt, az erdő egyre sűrűbb, majd újra ritkulni kezdett és újra látták a gyér napsugarakat. Már estefelé járt, amikor a lány megpillantotta az első házakat a faluja végén. Szívet melengető látvány volt számára a házak ablaki melyekben fény pislákolt. A kéményekből áradó füstből arra következetett, hogy még ébren van a falu.
Már nem volt szüksége az állatka segítségére. Két karja közé emelte, és boldog mosollyal az arcán besietett a faluba.
 - Köszönöm, Lexi!
 Megkönnyebbülve nyitott be a házba, de ott senkit nem talált. Lehervadt arcáról a mosoly és futva rohant a kis falu főterére. Ott gyülekeztek páran a faluból, köztük az apja is, aki borzasztóan aggódott a lányáért. Egy éjszaka alatt éveket öregedett, de ahogy felismerte gyermeke csilingelő hangját, újra az a férfi lett, aki azelőtt volt. 
 - Nayra, kicsikém… - Magához ölelte lányát, de érezte és látta rajta a változást. 
Végre ő is tudta, hogy mi történt drága, szeretett feleségével, és lánya visszatértével abban is biztos volt, hogy a szörnyűségeknek immár vége.

Vége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése