2014. február 6., csütörtök

Marionett - 1. fejezet

5 megjegyzés:
A találkozás - Sebastian



Késő éjszaka volt már, amikor a Párizs melletti kis falu elhagyatott, régi kúriájában felpislákolt egy olajlámpás fénye. Évszázadok óta nem élt senki a falak között, mióta a család utolsó mágusa is kihalt és nem volt más, aki tovább vigye a címet és a tudást, mások pedig nem merték újra belakni a bokrokkal és gazzal körülvett épületet.
Az apró fény pislákolását néha megtörte valami, egy-egy falrészlet, behúzott függöny.
Egy fiatal férfi idézte elő a jelenséget. Válláig érő sötétbarna haját fekete szalaggal kötötte lófarokba tarkójánál, a lámpás fénye csak még jobban kihangsúlyozta világoszöld tekintetét és férfias arcvonásait, amitől annyira népszerű volt a gyengébb nem köreiben. Arisztokrata vonásai még a fáradt ráncokon is átütöttek. Mindenéből csöpögött a víz, odakint vihar tombolt. Az eget átszelő villámok bevilágították előtte kékes fénnyel a kúria folyosóit. 
A vihar a birtok közelében érte el az idegent, és ahogy egyre bentebb jutott a sűrű erdősávon és a gondozatlan növényzeten, egyre jobban szakadt az eső, mintha nem csak egyszerűen az égiek akarata érvényesült volna. Varázslatnak gondolta a soha nem látott méreteket öltött természeti csapást. Talán a lázadást leverő varázslók idézték elő.
 A villámok egyre közelebb csaptak be a földbe, a lova rémülten dobta le magáról, így kénytelen volt menedéket keresni az elhagyatottnak tűnt épületben. A birtok környéke nem volt rendben tartva. Sűrű növényzet nőtte be, a bokrok ágai minden centimétert benőttek, szinte falat emeltek előtte. A fák vastag gyökerei kitüremkedtek a földből, így az előre jutás kifejezetten nehéz volt, még az ő számára is. Csak a kúria előtt néhány méterrel talált ki a bozótból, az épület közvetlen környezete tiszta volt, a fű zöldellett, és pont megfelelő nagyságú volt. Nem sokkal messzebb egy kis rózsalugas emelkedett. Még a sötétben is jól kivehetőek voltak a gyönyörű vörös és kék rózsák, pedig már javában tél közepe volt. Az egész birtokon látszott, hogy karban tartják.
 A nagy faajtón kopogott, meglódítva a kovácsoltvas kopogtatót, de senki nem nyitott ajtót. Könnyed mozdulattal ki tudta nyitni a bejáratot, és kétkedve bár, de belépett.  Egy hosszú folyosóra jutott, halk léptekkel haladt végig, sehol egy pókháló, vagy egy porszem, mintha még mindig élne ott valaki, de hamar rájött, hogy itt senki békességét nem fogja megzavarni, így elvette az asztalon heverő lámpást és meggyújtotta, hogy körülnézzen a házban.
A földszinten senkit nem talált, az étkezőben viszont friss sült hús illata csapta meg érzékeit, és az asztalon valóban frissen gőzölgő étel várta. A gyomra megkordult a látványra, de nem nyúlt hozzá. Egyre különösebbnek látta az egész helyzetet. Amikor elmenekült a rátörő lázadók elől, nem gondolta volna, hogy egy ilyen helyen találja magát. Egyre inkább érezte, ahogy a borzongás eluralkodik rajta, a vihar még közelebb ért, az eső a tetőt verdeste. A lámpás fénye néha megmozdult, mintha szél fújná, de légmozgást nem érzett.
Az emelet felé vette az irányt, néhol megnyikordult alatta a fa, már csak óvatosságból is a korlátba kapaszkodott, de nem szakadt be alatta.
Az emeleten sorra gyújtotta meg a falon rögzített gyertyatartókban pihenő viasz rudakat, először a rájuk telepedett vékony porréteg égett le, mely orrfacsaró bűzzel árasztotta el az egész helységet, úgy tűnt, ezeket nem sűrűn cserélték, de így legalább egyre világosabb lett és láthatóvá váltak a katonás rendben sötéten pihenő ajtók. Legtöbbjük zárva volt, az a néhány, amibe mégis bejárást kapott, rendezett volt, tele bútorokkal. Minden megtalálható volt a fiókokban. A ruhák, az ékszerek. A kis szekrényeken fényképek sorakoztak, a falakról portrék lógtak.  Úgy tűnt, a gazda hamar távozott és nem is akart visszajönni.
Egyre többször gondolt a legendára, miközben újabb mennydörgés rázta meg a környéket. Hosszú köpenyének alja vizes csíkot húzott maga után, ahogy haladt előre az alak. Fekete ruhája arany hímzéssel díszített volt, csizmája valódi bőr. Ritkaságnak számított, Itáliából behozott áru. Újra az udvarban oly’ sűrűn felelevenített történet jutott eszébe, de megrázta fejét gyorsan, hogy kiűzze gondolatait. Az lehetetlen, az csak egy mese.
Gérard és Chloé legendáját mindenki ismerte az egész országban. A férfi varázsló volt, marionett-készítő, aki a király szolgálatában állt, és személyesen az udvarba készített marionetteket. A családja viszont igen hamar megtagadta az ő létezését, mert kétévnyi kemény munka után nem volt hajlandó több játékszer készítésére. Egy vidéki kis kúriába vonult vissza, és elkészítette élete fő művét, az utolsó rendelést, de nem adta le a megrendelőnek.
Egy babát készített, mely nem csupán az igények és vágyak kielégítésére szolgált. Minden tulajdonsággal felruházta, melyeket egy ember is birtokolhat, de mégis megmaradt bábnak. Azt beszélik, hónapokig rejtegette a kis csodát, míg az uralkodói rendfenntartók rá nem találtak. Őt bebörtönözték és kivégezték, de a lányt soha nem találták meg. A szóbeszéd szerint még mindig a kúriában él, várva, hogy valaki újra a mestere legyen, Gérard pedig fentről vigyáz rá, hogy senki ne kerülhessen a közelébe és ne árthasson a kis Chloénak.
Az egész országot megrázta a bábkészítő engedetlensége, soha előtte nem volt rá példa, hogy bárki is ellenszegüljön a törvényeknek, de az eset után egyre többen gondolták úgy, hogy ideje végre a sarkukra állni és végre saját életet élni, ahogy ők szeretnék, nem pedig a király kutyájaként.
Mindennaposakká váltak a lopások, gyilkosságok, az egész birodalomban lázadások törtek ki, és az emberek elhagyták a városokat, hogy vidékre költözzenek. A központokban már szinte csak a nagyurak és a családjaik éltek, elvétve néhány királyhű középrétegbeli, akik szentül hitték, hogy a felbujtókat le kell verni és ki kell végezni. Csak abba nem gondoltak bele, hogy akkor az országnak vége lenne, bár így sem volt sokkal rózsásabb a helyzet.
Az idegen végül egy ajtó előtt állt meg, nem volt zárva, az apró résen beszűrődött az egyre fogyó gyertya fénye, mely pillanatról pillanatra kevesebb területet világított be. Kénytelen volt új világító után nézni, ezért benyitott a szobába. Abban a pillanatban odakint megdörrent az ég, közvetlen fölöttük és egy villám csapott a közeli fa ágai közé. Egy pillanatra bevilágította az egész szobát, de a hirtelen fénytől hunyorítani kellett, így semmit nem látott a helységből. Jobb oldalán a mindenhol sorakozó kovácsoltvas gyertyatartó, benne egy friss, rúd. Meglepő volt számára a friss viasz, de nem volt ideje ezen töprengeni, gyorsan meggyújtotta a fehér gyertyát, ám ezzel olyan folyamatot indított be, amit még ő maga sem hitt el, pedig ott állt, látta.
Ahogy a láng felcsapott a kis tartóban, szinte nappali világosságot teremtett a szobában. Szokatlanul erős fénye volt az egy szálnak, de a szobában lévő dolgok jobban lekötötték figyelmét, miután hozzászokott.
Mindenhol gyönyörű díszesen faragott bútorok hatalmas baldachinos ágy, hímzett, sötétkék ágytakaró, sötét fésülködőasztal tükörrel. Szekrények ruháknak és más tárgyaknak. Sehol nem volt nyoma az időnek, egy szem por nem lepte be a tárgyakat. Nem értette, hogy ki tarthatta rendben a házat. Egy árva lélekkel sem találkozott. A brokátfüggöny egy helyen kitüremkedett kissé, kíváncsiságának eleget téve lépett közelebb, hogy elhúzza a súlyos anyagot. Megdöbbentően könnyű volt, ahhoz képest, hogy ismerte az anyagot, hisz nála is ilyet használtak sötétítőként.
Az ablakban egy lány ült, kifelé nézett a birtokra. Sötétkék ruha volt rajta, felsőrésze hátul fűzős elöl húzott, ujjai eltakarták a könyökét, szoknya része középen fekete színű volt, alsószoknyái pedig fehérek voltak. Fekete cipőcske pihent lábain, finom fehér selyem zoknival. Hosszú barna haja loknikba tekerve, akárcsak egy babáé, és hátul kék masni fogta össze, hogy ne lógjon előre a lány szemébe. Bőre hófehér volt, porcelános, gyönyörű és selymes. Kezecskéit fekete ujjatlan csipkés kesztyűk fedték. Gyönyörű teremtés volt, de a korát még csak megtippelni sem tudta.
A látvány teljesen megdöbbentette és pár lépést hátrált riadalmában. A lány látszólag nem is élt, nem mozdult, nem lélegzett, semmi életjelet nem adott magáról, még csak pislogni sem pislogott. A helyzet egyszerre volt ijesztő és érdekfeszítő. A férfi nem tudta, hogy közelebb lépjen, vagy inkább elfusson, de egyelőre mozdulni sem bírt a döbbenettől, mely még mindig fogságban tartotta testét.
A döbbenet csak fokozódott, mikor a lány hirtelen megmozdult és bár kissé darabos mozdulatokkal, de felé fordította fejét. Tekintete üres volt, majd lassan visszatért belé az élet és láthatóvá vált szokatlanul világos, égkék tekintete. Az ajtóig hátrál a férfi, de kimenni nem tud, az ajtó bezáródott.
A lány elegáns mozdulattal huppant le a párkányról, majd meghajolt a férfi előtt.
 - Üdvözlöm, Uram.
Lágy hangja és varázslatosan gyönyörű alakja egy pillanatra elvonta a férfi figyelmét. Pár pillanatig megszólalni sem tudott a döbbenettől.
 - Ki vagy, te lány? – Némi elégedettséget érzett, amiért sikerült visszatérnie a valóságba, de tekintetét még így sem tudta elszakítani róla.
 - Chloé le Faahl vagyok, marionett.
A szó hallatán szívverése kihagyott egy ütemet. Apja gyermekkora óta azt nevelte belé, hogy a marionettek szolgák és, hogy Chloét el kell fogni.
 - Egy báb… - csúszott ki a száján, mire a marionett arca vörössé változott és felfújta magát.
 - Nem. Vagyok. Báb! – Már egyáltalán nem a kedves lányra emlékeztette, dühös volt és láthatóan az önérzetébe taposott ezzel a megjegyzéssel a férfi.
 - Bocsáss meg, kérlek modortalanságomért. Az én nevem, Sebastian Manzor. A királyi család hercege vagyok.
A színváltozás, ami a szeme láttára ment végbe a lányon, ijesztő volt.
A dühös vörösből riadt hófehér lett. Bőre az eddiginél is porcelánosabbnak hatott.
Lassan lépett hátra a lány, de a párkány hamar megtorpantotta. Sebastian sejtette, mi okozhatja a lánynál ezt az érzelmi kavalkádot.
 - Már érthető a modortalansága. A királyi család azt hiszi, mi marionettek nem érzünk, csak szolgaként élünk és ők használhatnak minket kedvükre.
 - Ami azt illeti, egy átlagos marionettel valóban így bánnak, és ők nem is háborodnak fel a bánásmódon. Ebből következik, hogy te valóban Gérard utolsó gyermeke vagy. Téged keresnek az egész országban, már 200 éve.
Chloé arcáról semmit nem tudott leolvasni, meg sem szólalt, nem fűzött semmit az elhangzottakhoz, pedig ő kíváncsi lett volna a lány gondolataira.
 - Szóval igaz – szűrte le a hallgatásból. – És mondd csak, ki számára készült az a finom vacsora az étkezőben?
Semmi válasz. A csend kifejezetten zavaró volt Sebastian számára, így megragadta a lány kezét, hogy együtt menjenek le.
Chloé kirántotta csuklóját a fogságból. Az ingerült mozdulatra egy hófehér-szürke vadászgörény szaladt ki a baldachinos ágy alól és Sebastian lábába harapott a csizma fölött.
 - Te dög! – A fájdalomtól azonnal előre lendítette lábát, amitől a kis állat a szemközti falnak csapódott.
Chloé riad sikoltását hallva sem gyötörte bűntudat, csak figyelte, ahogy a kis görényhez sietett. Óvatosan vette ölébe és kezdete simogatni selymes bundáját.
 - Maga szörnyeteg! Nahra csak engem védett!
 - Megharapott! – kelt ki magából a herceg is, ezzel mindenen áttaposva, amit valaha az illemről tanítottak neki.
- Maga meg lebabázott engem!
Ez volt a kegyelemdöfés és az utolsó szó. Ezzel nem lehetett vitatkozni és ezt a herceg is belátta.
 - Felejtsük el – sóhajtotta.
Odakint eközben a vihar csendesedett, már csak az eső zuhogott. Sebastian belátta, hogy ez nem egy álom.
 - Nem vagy… báb… - Tétova hangjától a lány csak még morcosabb lett.
 - Mesteremnek készítettem a vacsorát.
Ha ő tényleg Gérard lánya, akkor semmi értelme nem volt főzni, de nem akart még egy harapást, így ezt nem hozta szóba Sebastian.
 - Ehetnék belőle én is?
Chloé nem válaszolt, egyszerűen csak elsétált mellette, le az étkezőbe.  A férfi figyelte, ahogy a szoknyája tehetetlenül lengedezett mögötte az indulatos léptek miatt.
Halk sóhajjal nyugtázta, hogy most nem bántotta meg a lányt semmivel.
A lépcsőn csak az ő léptei visszhangoztak, Chloé hangtalanul sétált le a lépcsőn, mintha csupán lebegne a fokok fölött.
Az étkezőben sorra gyúltak meg a gyertyák a lány egyetlen érintésére.
 - Szóval tényleg adott varázserőt is – mondta elgondolkodva, ahogy ujjai az egyik láng fölött melegedtek.
 - A Mester mindent megadott nekem.
Hellyel kínálta őt, a nehéz fa szék egy intésre kihúzódott Sebastian mellett, így leülhetett rá.
Előtte ezüst tálcán fácánsült pihent és főtt krumpli gőzölgött.
Az egyik késsel nagy szelet húst szelt magának a madár melléből, majd egy adag köretet is szedett magának.
 - Mennyei az illata – Élvezettel hunyta le szemeit, ahogy megérezte a meleg húsból áradó illatokat. Ha mindezt a lány főzte, még a végén feleségül veszi.
Az első falat először édes narancsos ízt hozott magával, majd keserű, mállós masszává vált minden. Érzékszerveit rothadásra emlékeztető ízek és szagok töltötték be.
Undorodva köpte ki a falatot és nyúlt a boros korsó után, de ebben az esetben is ugyanaz lett az eredmény.
Felháborodva állt fel az asztaltól.
 - Ez mégis mi? – Tajtékzott a dühtől, semmi sem volt ehető az asztalon.
 - Étel. Kétszáz évvel ezelőtt készítettem Mesteremnek.
Döbbent, kikerekedett szemekkel nézett az ártatlan, kislányos szemekbe. Kétszáz év…
 - A marionettek nem esznek. Nem vagyunk éhesek és nem vagyunk szomjasak. Még én sem.
 - Szóval nincs semmi ehető. Akkor megeszem a görényt! – mutat Nahrara és megindul feléjük.
 - Azt már nem! – hallotta a lány ingerült morgását és a következő pillanatban már az asztalnak sodródott lesöpörve róla néhány tányért, melyek hangos csörömpöléssel adták meg magukat a lehúzó erőnek. Lassan feltápászkodott, és összeszedte magát.
 - Jól van, nem eszem meg - morogta, miközben leszedegette felsőjéről az ételmaradékokat. Ruhája néhány helyen elszakadt és a szószok az anyagba ragadtak.
- Mit keres egyáltalán itt? El akar vinni innen? Maga is engem akar?
Az asztal másik végén állt a lány, vele szemben. Az állatkája látszólag teljesen jól volt, nyugodtan pihent gazdája nyakában.
 - Azért vagyok itt, mert a lovam ledobott a hátáról a viharban. Párizsból menekültem a lázadók elől.
Chloé erre fura, horkantás szerű hangot hallatott.
 - Egy herceg, aki megfutamodik. Hová süllyedt a világ…
Sebastiannak egyáltalán nem tetszett a megjegyzés, feldühítette, de mélyen tudta, hogy a lánynak igaza van.
 - Az egész ország téged keres, egy szavamba kerül és itt lesz az egész sereg érted.
A fenyegető hangnem nem azt a hatást érte el, amit akart.
A következő pillanatban már a falnak csapódva találta magát, fél méterrel a felbőszült marionett előtt.
 - Fél perc és nem lesz lehetősége szólni senkinek.
 - Jó, jó, csak engedj el.  – A fojtó érzéstől alig tudott beszélni. Ahogy lassan elernyedtek a láthatatlan kezek, pihegve omlott le a földre. A falra némi száradt sár tapadt a ruhájáról.
 - Van egyáltalán valami, amire nem támadással felelsz?
 - Ha magamra hagyna, és nem látnám többé, nem lennék mérges, higgye el.
 - Jó, akkor, amíg ilyen ellenséges vagy, aludnék egyet.
Nem akart elmenni és gyalogolni Párizsig, de a szülei már biztosan kerestetik.
 - A kandalló előtt a szőnyeg egész kényelmes.
Chloé már minden figyelmét Nahranak szentelte és esze ágában sem volt figyelni rá.
 - Köszönöm.
Nem volt túl hálás, de nem akarta ismét a falon találni magát, vagy esetleg három lábbal a föld alatt.
 Levette felsőkabátját és csizmáját, majd leült a báránybőrre, ami a kandalló előtt a szőnyegre volt terítve.
A tűz már javában égett, a fahasábokon pattogott a tűz, de nem égteke el.
 - Ezek a fák is kétszáz évesek? – próbált normális hangnemet megütni, nehogy ismét magára haragítsa a lányt.
 - Igen.
Idegesítették az ilyen kurta válaszok, de már annak is örült, hogy normálisan tudtak beszélni.
 - Értem. Nem rossz egyedül lakni ebben a hatalmas kastélyban?
 - Nem vagyok egyedül – hogy nyomatékosítsa Nahra a lány kijelentését, gazdája nyakába mászott, mint egy selyemsál.
 - Hát persze, Veszettke is itt van, de én olyanra gondoltam, akivel beszélni is lehet.
Chloé kezdett vörösödni a dühtől, amit látva inkább ismét védekező állásba húzta kezeit.
 - Jó, nem veszett.
 A zongorára nézett a sarokban.
 - Tudsz játszani?
Az, hogy a lány némán csinált mindent, határozottan zavarta.
Chloé egyszerűen csak leült a zongorához és a hófehér billentyűkre helyezte kecses ujjait. Lassan kezdett bele, Sebastian pedig élvezte a játékot. Nem volt számára ismerős a darab, de ez csak élvezetesebbé tette számára az élményt.
Hátra dőlt a széken és hagyta, hogy minden érzékszervét a hatalmába kerítsék a dallamok.
Észre sem vette az idő múlását, csak akkor eszmélt fel, mikor már csak a fülében csengett a zene, és a lány szembe fordult vele.
 - Szép volt, bár nem túl hosszú.
- Fél óráig játszottam.
Ledöbbent a hallottakon, de nem mutatta.
 - Nem ismerem ezt a darabot, ki írta?
 - Chloé le Faahl – mosolygott a lány önelégülten. – Időrablók a darab címe.
Sebastian felállt. Egyáltalán nem érezte jól magát, éhes volt és szomjas. Amíg a játékot hallgatta, elfeledkezett ezekről az érzésekről, de most megint elemi erővel törtek rá.
 - Értem, találó.
Megeresztett egy halvány mosolyt a lány felé, majd fegyvertáskájához nyúlt. A tőr még nála volt, bár kardját elvesztette.
 - Élnek a birtokon friss állatok?
 - A szomszédos birtokokról néha beszökik egy-egy nyúl, vagy őz. -  Chloé már nem találta annyira szórakoztatónak, hogy csak egy szavas válaszokat adjon, így hajlandó volt rendesen beszélgetni.
 - Akkor én most elmegyek szerezni valami ennivalót. – Sebastian még egyszer ellenőrizte fegyverét. Egy egyszerű tőrrel nem tudott túl sok mindent csinálni, de már egy nyúlnak is nagyon örült volna, aminek nincs rothadt íze és bűze. A görény könnyebb megoldásnak tűnt, de nem mert újra próbálkozni.
Elfutott a rózsabokrok mellett, át a halastó fölött, de a híd túloldalán egy pillanatra megtorpant és visszanézett. Lemondóan sóhajtott fel.
 - Biztos ezek is kétszáz évesek.
Tovább sietett az erdősáv felé. Egyáltalán nem látott be az első fákon túlra, így azt sem tudhatta, mi vár rá odabent, de az éhsége túlságosan nagy volt, hogy az esetleges veszélyekkel foglalkozzon. A tőr kevés volt egy szarvashoz, vagy akár egy vadkanhoz, ha a szerencse mellé áll, nem is találkozik nagyobb állatokkal.
A fák között lassan haladt, sűrű aljnövényzet nőtte be a fák gyökerét, mintha csak indák lennének.  A lombkoronák magasan fölé csúcsosodtak, és teljesen elzárták a még csak felkelő nap sugarait. Lassan teljes világosságba borul a kert, de a fák között éjszakai sötétség honolt.
Az alacsonyabb fák ágai közül nesz szűrődött ki, de semmit nem látott. Biztos csak mókusok. Tőrjén pihent keze, a kard nem volt jó megoldás egy nyúllal szemben és nem is akarta használni, így megelégedett a kisebb pengéjű, de ugyanolyan éles vágóeszközzel.
Lépteket hallott, azonnal megállt és fülelt. A szíve a torkában dobogott, még sosem ölt, sem állatot, sem embert. A gyomra korgása és a néha feltörő léptek zaja törte csak meg az egyébként síri csöndet. Nagyon éhes volt már, de elővigyázatos is.
Szeme sarkából mozgásra figyelt fel, odakapta fejét, de semmi. Csak fák, ás bokrok. Újabb mozgás, közelebb a talajhoz, reflexből dobta el a kést, mely halk suhogással hasította ketté a levegőt, és hangos reccsenést csalt elő a fából, melynek a törzsébe beleállt. Halk vinnyogó hang kísérte a zajokat, áldozata felé fordult teljes testével.

Egy hófehér bundájú nyúl riadtan próbált menekülni. Hátán a bundája vörös volt vérétől, ahol a fegyver áthatolt testén, de nem ölte meg. Csak a bőrt sikerült felsértenie, és azzal tűzte oda a fához. Sebastian nem örült ennek, jobb szerette, ha a találat pontos, és neki már nem kell szembenéznie a szenvedő áldozatával.
Odament és megfogta az állatot a füleinél fogva, majd kifeszegette a kését a törzsből. Bizarr látványt nyújtott, ahogy a hófehér nyúl lassan vörössé válik. Mint egy groteszk varázslat, a szemekbe nézve megfordult a fejében, hogy elengedi inkább, de úgyis elpusztult volna, így legalább veszi valami hasznát. 
Leült a nyúllal és lábai közé véve kezdte simogatni a bundát, mintha csak meg akarná nyugtatni, majd mikor a kis állatnak már nem maradt ereje hadakozni, egyszerűen véget vetett az életének.
A helyszínen kivéreztette az álaltot, és visszavitte a kastélyba.
A lány nem volt ott, aminek nagyon örült, így a maga csendességében nyúzta meg és belezte ki majd tette fel a nyársra a nyulat. A fűszerezéssel nem bajlódott, azok sem tűntek frissebbnek, mint az asztalon lévő ételek. A tűzet meggyújtotta alatta, a fahasábok szerencsére szépen égetek, nem kellett velük sokat bajlódni, a férfi pedig elégedetten sóhajtott fel, ahogy a meleg nyaldosta megfáradt testét. Elhelyezte a nyulat a helyén majd magára hagyta. Pár óra és ehet is. Semmi másra nem vágyott.
A lány keresésére indult, talán akad számára néhány tiszta ruha. Testére tapadt, vizes, koszos felsője és nadrágja már teljesen kidörzsölte testét.
Felsétált az emeletre, talpa alatt nyikorogtak a lépcsőfokok, nem értette, a lány, hogy tudott olyan hangtalanul lépdelni rajtuk.
Benyitott a lány szobájába, még látta, ahogy felveszi a kimonóját neki háttal. A hófehér hát utolsó részeit még sikerült elkapnia, végül mindent elfedett előle a vörös színű selymes anyag. Nyakának ívét csak még hangsúlyosabbá tette a hátára omló fekete haja.
Zavartan köszörülte meg a torkát, mire Nahra egyből megindult felé támadóan morogva.
 - Nahra! Hagyd! – szólt rá gazdája, miközben végre felé fordult. A kisállat megállt, de azért még ráfújt, majd el is tűnt vissza a vackába.
Ahogy érdektelenné vált a görény számára, ő is inkább Chloét tüntette ki a figyelmével. Nézte, ahogy megköti az obiját.
 -  Egyre inkább kétségek gyötörnek afelől, hogy ön valóban herceg. Azt gondolná az ember, hogy az udvarban megtanítják az illemet, mint például a kopogást.
Hangja kifejezetten nyugodt volt, mozdulatai kimértek, szertartásszerűek ahogy megigazgatta a ruháját és figyelmét az obi megkötésére szentelte.
 - Az ön által tanúsított viselkedésért más már rég a fejét vesztette volna. Ez esetben azonban én kérek elnézést. Ruhákra lenne szükségem
 - Ott van magán, és mint láthatja, én lány vagyok. Kétlem, hogy a kimonó jól állna önnek.
 - És a mestere ruhái?
A halk morranás csak újabb jelzés volt a számára, de esélye sem volt kijavítani magát.
 - Ne vegye még egyszer a szájára a mestert! Ahogy a neki készített kétszáz éves vacsora sem ízlett, úgy a ruháit sem tudná nyugodtan viselni, azt garantálom.
Sebastian jobb híján csak szem forgatva sóhajtott egyet és elkezdett vetkőzni a lány előtt. A sáros ruhák pillanatok alatt halk puffanással értek földet, egymást követve. Mire végzett, már csak az alsónadrágja volt rajta, mely ugyan eltakarta férfiasságát, de elég sokat sejtetett.
Elégedetten elmosolyodott Chloé zavarát látva, ahogy a lány végig vezette rajta tekintetét és egyre vörösebbé vált arca, de kivételesen nem a dühtől.
 - Maga mégis mit csinál?!