A találkozás - Sebastian
Késő éjszaka volt már, amikor
a Párizs melletti kis falu elhagyatott, régi kúriájában felpislákolt egy
olajlámpás fénye. Évszázadok óta nem élt senki a falak között, mióta a család
utolsó mágusa is kihalt és nem volt más, aki tovább vigye a címet és a tudást,
mások pedig nem merték újra belakni a bokrokkal és gazzal körülvett épületet.
Az apró fény pislákolását
néha megtörte valami, egy-egy falrészlet, behúzott függöny.
Egy fiatal férfi idézte elő a
jelenséget. Válláig érő sötétbarna haját fekete szalaggal kötötte lófarokba
tarkójánál, a lámpás fénye csak még jobban kihangsúlyozta világoszöld
tekintetét és férfias arcvonásait, amitől annyira népszerű volt a gyengébb nem
köreiben. Arisztokrata vonásai még a fáradt ráncokon is átütöttek. Mindenéből
csöpögött a víz, odakint vihar tombolt. Az eget átszelő villámok bevilágították
előtte kékes fénnyel a kúria folyosóit.
A vihar a birtok közelében érte el az
idegent, és ahogy egyre bentebb jutott a sűrű erdősávon és a gondozatlan
növényzeten, egyre jobban szakadt az eső, mintha nem csak egyszerűen az égiek
akarata érvényesült volna. Varázslatnak gondolta a soha nem látott méreteket
öltött természeti csapást. Talán a lázadást leverő varázslók idézték elő.
A
villámok egyre közelebb csaptak be a földbe, a lova rémülten dobta le magáról,
így kénytelen volt menedéket keresni az elhagyatottnak tűnt épületben. A birtok
környéke nem volt rendben tartva. Sűrű növényzet nőtte be, a bokrok ágai minden
centimétert benőttek, szinte falat emeltek előtte. A fák vastag gyökerei
kitüremkedtek a földből, így az előre jutás kifejezetten nehéz volt, még az ő
számára is. Csak a kúria előtt néhány méterrel talált ki a bozótból, az épület
közvetlen környezete tiszta volt, a fű zöldellett, és pont megfelelő nagyságú
volt. Nem sokkal messzebb egy kis rózsalugas emelkedett. Még a sötétben is jól
kivehetőek voltak a gyönyörű vörös és kék rózsák, pedig már javában tél közepe
volt. Az egész birtokon látszott, hogy karban tartják.
A nagy faajtón kopogott, meglódítva a
kovácsoltvas kopogtatót, de senki nem nyitott ajtót. Könnyed mozdulattal ki
tudta nyitni a bejáratot, és kétkedve bár, de belépett. Egy hosszú folyosóra jutott, halk léptekkel
haladt végig, sehol egy pókháló, vagy egy porszem, mintha még mindig élne ott
valaki, de hamar rájött, hogy itt senki békességét nem fogja megzavarni, így
elvette az asztalon heverő lámpást és meggyújtotta, hogy körülnézzen a házban.
A földszinten senkit nem
talált, az étkezőben viszont friss sült hús illata csapta meg érzékeit, és az
asztalon valóban frissen gőzölgő étel várta. A gyomra megkordult a látványra,
de nem nyúlt hozzá. Egyre különösebbnek látta az egész helyzetet. Amikor
elmenekült a rátörő lázadók elől, nem gondolta volna, hogy egy ilyen helyen találja
magát. Egyre inkább érezte, ahogy a borzongás eluralkodik rajta, a vihar még
közelebb ért, az eső a tetőt verdeste. A lámpás fénye néha megmozdult, mintha
szél fújná, de légmozgást nem érzett.
Az emelet felé vette az
irányt, néhol megnyikordult alatta a fa, már csak óvatosságból is a korlátba
kapaszkodott, de nem szakadt be alatta.
Az emeleten sorra gyújtotta
meg a falon rögzített gyertyatartókban pihenő viasz rudakat, először a rájuk
telepedett vékony porréteg égett le, mely orrfacsaró bűzzel árasztotta el az
egész helységet, úgy tűnt, ezeket nem sűrűn cserélték, de így legalább egyre
világosabb lett és láthatóvá váltak a katonás rendben sötéten pihenő ajtók.
Legtöbbjük zárva volt, az a néhány, amibe mégis bejárást kapott, rendezett
volt, tele bútorokkal. Minden megtalálható volt a fiókokban. A ruhák, az
ékszerek. A kis szekrényeken fényképek sorakoztak, a falakról portrék
lógtak. Úgy tűnt, a gazda hamar távozott
és nem is akart visszajönni.
Egyre többször gondolt a
legendára, miközben újabb mennydörgés rázta meg a környéket. Hosszú köpenyének
alja vizes csíkot húzott maga után, ahogy haladt előre az alak. Fekete ruhája
arany hímzéssel díszített volt, csizmája valódi bőr. Ritkaságnak számított,
Itáliából behozott áru. Újra az udvarban oly’ sűrűn felelevenített történet jutott
eszébe, de megrázta fejét gyorsan, hogy kiűzze gondolatait. Az lehetetlen, az
csak egy mese.
Gérard és Chloé legendáját
mindenki ismerte az egész országban. A férfi varázsló volt, marionett-készítő,
aki a király szolgálatában állt, és személyesen az udvarba készített
marionetteket. A családja viszont igen hamar megtagadta az ő létezését, mert
kétévnyi kemény munka után nem volt hajlandó több játékszer készítésére. Egy
vidéki kis kúriába vonult vissza, és elkészítette élete fő művét, az utolsó
rendelést, de nem adta le a megrendelőnek.
Egy babát készített, mely nem
csupán az igények és vágyak kielégítésére szolgált. Minden tulajdonsággal
felruházta, melyeket egy ember is birtokolhat, de mégis megmaradt bábnak. Azt
beszélik, hónapokig rejtegette a kis csodát, míg az uralkodói rendfenntartók rá
nem találtak. Őt bebörtönözték és kivégezték, de a lányt soha nem találták meg.
A szóbeszéd szerint még mindig a kúriában él, várva, hogy valaki újra a mestere
legyen, Gérard pedig fentről vigyáz rá, hogy senki ne kerülhessen a közelébe és
ne árthasson a kis Chloénak.
Az egész országot megrázta a
bábkészítő engedetlensége, soha előtte nem volt rá példa, hogy bárki is
ellenszegüljön a törvényeknek, de az eset után egyre többen gondolták úgy, hogy
ideje végre a sarkukra állni és végre saját életet élni, ahogy ők szeretnék,
nem pedig a király kutyájaként.
Mindennaposakká váltak a
lopások, gyilkosságok, az egész birodalomban lázadások törtek ki, és az emberek
elhagyták a városokat, hogy vidékre költözzenek. A központokban már szinte csak
a nagyurak és a családjaik éltek, elvétve néhány királyhű középrétegbeli, akik
szentül hitték, hogy a felbujtókat le kell verni és ki kell végezni. Csak abba
nem gondoltak bele, hogy akkor az országnak vége lenne, bár így sem volt sokkal
rózsásabb a helyzet.
Az idegen végül egy ajtó
előtt állt meg, nem volt zárva, az apró résen beszűrődött az egyre fogyó
gyertya fénye, mely pillanatról pillanatra kevesebb területet világított be.
Kénytelen volt új világító után nézni, ezért benyitott a szobába. Abban a
pillanatban odakint megdörrent az ég, közvetlen fölöttük és egy villám csapott
a közeli fa ágai közé. Egy pillanatra bevilágította az egész szobát, de a
hirtelen fénytől hunyorítani kellett, így semmit nem látott a helységből. Jobb
oldalán a mindenhol sorakozó kovácsoltvas gyertyatartó, benne egy friss, rúd.
Meglepő volt számára a friss viasz, de nem volt ideje ezen töprengeni, gyorsan
meggyújtotta a fehér gyertyát, ám ezzel olyan folyamatot indított be, amit még
ő maga sem hitt el, pedig ott állt, látta.
Ahogy a láng felcsapott a kis
tartóban, szinte nappali világosságot teremtett a szobában. Szokatlanul erős
fénye volt az egy szálnak, de a szobában lévő dolgok jobban lekötötték
figyelmét, miután hozzászokott.
Mindenhol gyönyörű díszesen
faragott bútorok hatalmas baldachinos ágy, hímzett, sötétkék ágytakaró, sötét
fésülködőasztal tükörrel. Szekrények ruháknak és más tárgyaknak. Sehol nem volt
nyoma az időnek, egy szem por nem lepte be a tárgyakat. Nem értette, hogy ki
tarthatta rendben a házat. Egy árva lélekkel sem találkozott. A brokátfüggöny
egy helyen kitüremkedett kissé, kíváncsiságának eleget téve lépett közelebb,
hogy elhúzza a súlyos anyagot. Megdöbbentően könnyű volt, ahhoz képest, hogy
ismerte az anyagot, hisz nála is ilyet használtak sötétítőként.
Az ablakban egy lány ült,
kifelé nézett a birtokra. Sötétkék ruha volt rajta, felsőrésze hátul fűzős elöl
húzott, ujjai eltakarták a könyökét, szoknya része középen fekete színű volt, alsószoknyái
pedig fehérek voltak. Fekete cipőcske pihent lábain, finom fehér selyem
zoknival. Hosszú barna haja loknikba tekerve, akárcsak egy babáé, és hátul kék
masni fogta össze, hogy ne lógjon előre a lány szemébe. Bőre hófehér volt,
porcelános, gyönyörű és selymes. Kezecskéit fekete ujjatlan csipkés kesztyűk
fedték. Gyönyörű teremtés volt, de a korát még csak megtippelni sem tudta.
A látvány teljesen megdöbbentette
és pár lépést hátrált riadalmában. A lány látszólag nem is élt, nem mozdult,
nem lélegzett, semmi életjelet nem adott magáról, még csak pislogni sem
pislogott. A helyzet egyszerre volt ijesztő és érdekfeszítő. A férfi nem tudta,
hogy közelebb lépjen, vagy inkább elfusson, de egyelőre mozdulni sem bírt a
döbbenettől, mely még mindig fogságban tartotta testét.
A döbbenet csak fokozódott,
mikor a lány hirtelen megmozdult és bár kissé darabos mozdulatokkal, de felé
fordította fejét. Tekintete üres volt, majd lassan visszatért belé az élet és
láthatóvá vált szokatlanul világos, égkék tekintete. Az ajtóig hátrál a férfi,
de kimenni nem tud, az ajtó bezáródott.
A lány elegáns mozdulattal
huppant le a párkányról, majd meghajolt a férfi előtt.
- Üdvözlöm, Uram.
Lágy hangja és varázslatosan
gyönyörű alakja egy pillanatra elvonta a férfi figyelmét. Pár pillanatig
megszólalni sem tudott a döbbenettől.
- Ki vagy, te lány? – Némi elégedettséget
érzett, amiért sikerült visszatérnie a valóságba, de tekintetét még így sem
tudta elszakítani róla.
- Chloé le Faahl vagyok, marionett.
A szó hallatán szívverése
kihagyott egy ütemet. Apja gyermekkora óta azt nevelte belé, hogy a marionettek
szolgák és, hogy Chloét el kell fogni.
- Egy báb… - csúszott ki a száján, mire a marionett
arca vörössé változott és felfújta magát.
- Nem. Vagyok. Báb! – Már egyáltalán nem a
kedves lányra emlékeztette, dühös volt és láthatóan az önérzetébe taposott
ezzel a megjegyzéssel a férfi.
- Bocsáss meg, kérlek modortalanságomért. Az
én nevem, Sebastian Manzor. A királyi család hercege vagyok.
A színváltozás, ami a szeme
láttára ment végbe a lányon, ijesztő volt.
A dühös vörösből riadt
hófehér lett. Bőre az eddiginél is porcelánosabbnak hatott.
Lassan lépett hátra a lány,
de a párkány hamar megtorpantotta. Sebastian sejtette, mi okozhatja a lánynál
ezt az érzelmi kavalkádot.
- Már érthető a modortalansága. A királyi
család azt hiszi, mi marionettek nem érzünk, csak szolgaként élünk és ők
használhatnak minket kedvükre.
- Ami azt illeti, egy átlagos marionettel
valóban így bánnak, és ők nem is háborodnak fel a bánásmódon. Ebből következik,
hogy te valóban Gérard utolsó gyermeke vagy. Téged keresnek az egész országban,
már 200 éve.
Chloé arcáról semmit nem
tudott leolvasni, meg sem szólalt, nem fűzött semmit az elhangzottakhoz, pedig
ő kíváncsi lett volna a lány gondolataira.
- Szóval igaz – szűrte le a hallgatásból. – És
mondd csak, ki számára készült az a finom vacsora az étkezőben?
Semmi válasz. A csend
kifejezetten zavaró volt Sebastian számára, így megragadta a lány kezét, hogy
együtt menjenek le.
Chloé kirántotta csuklóját a
fogságból. Az ingerült mozdulatra egy hófehér-szürke vadászgörény szaladt ki a
baldachinos ágy alól és Sebastian lábába harapott a csizma fölött.
- Te dög! – A fájdalomtól azonnal előre
lendítette lábát, amitől a kis állat a szemközti falnak csapódott.
Chloé riad sikoltását hallva
sem gyötörte bűntudat, csak figyelte, ahogy a kis görényhez sietett. Óvatosan
vette ölébe és kezdete simogatni selymes bundáját.
- Maga szörnyeteg! Nahra csak engem védett!
- Megharapott! – kelt ki magából a herceg is,
ezzel mindenen áttaposva, amit valaha az illemről tanítottak neki.
- Maga meg lebabázott engem!
Ez volt a kegyelemdöfés és az
utolsó szó. Ezzel nem lehetett vitatkozni és ezt a herceg is belátta.
- Felejtsük el – sóhajtotta.
Odakint eközben a vihar
csendesedett, már csak az eső zuhogott. Sebastian belátta, hogy ez nem egy
álom.
- Nem vagy… báb… - Tétova hangjától a lány
csak még morcosabb lett.
- Mesteremnek készítettem a vacsorát.
Ha ő tényleg Gérard lánya,
akkor semmi értelme nem volt főzni, de nem akart még egy harapást, így ezt nem
hozta szóba Sebastian.
- Ehetnék belőle én is?
Chloé nem válaszolt,
egyszerűen csak elsétált mellette, le az étkezőbe. A férfi figyelte, ahogy a szoknyája
tehetetlenül lengedezett mögötte az indulatos léptek miatt.
Halk sóhajjal nyugtázta, hogy
most nem bántotta meg a lányt semmivel.
A lépcsőn csak az ő léptei
visszhangoztak, Chloé hangtalanul sétált le a lépcsőn, mintha csupán lebegne a
fokok fölött.
Az étkezőben sorra gyúltak
meg a gyertyák a lány egyetlen érintésére.
- Szóval tényleg adott varázserőt is – mondta
elgondolkodva, ahogy ujjai az egyik láng fölött melegedtek.
- A Mester mindent megadott nekem.
Hellyel kínálta őt, a nehéz
fa szék egy intésre kihúzódott Sebastian mellett, így leülhetett rá.
Előtte ezüst tálcán fácánsült
pihent és főtt krumpli gőzölgött.
Az egyik késsel nagy szelet
húst szelt magának a madár melléből, majd egy adag köretet is szedett magának.
- Mennyei az illata – Élvezettel hunyta le
szemeit, ahogy megérezte a meleg húsból áradó illatokat. Ha mindezt a lány
főzte, még a végén feleségül veszi.
Az első falat először édes
narancsos ízt hozott magával, majd keserű, mállós masszává vált minden.
Érzékszerveit rothadásra emlékeztető ízek és szagok töltötték be.
Undorodva köpte ki a falatot
és nyúlt a boros korsó után, de ebben az esetben is ugyanaz lett az eredmény.
Felháborodva állt fel az
asztaltól.
- Ez mégis mi? – Tajtékzott a dühtől, semmi
sem volt ehető az asztalon.
- Étel. Kétszáz évvel ezelőtt készítettem
Mesteremnek.
Döbbent, kikerekedett
szemekkel nézett az ártatlan, kislányos szemekbe. Kétszáz év…
- A marionettek nem esznek. Nem vagyunk éhesek
és nem vagyunk szomjasak. Még én sem.
- Szóval nincs semmi ehető. Akkor megeszem a
görényt! – mutat Nahrara és megindul feléjük.
- Azt már nem! – hallotta a lány ingerült
morgását és a következő pillanatban már az asztalnak sodródott lesöpörve róla
néhány tányért, melyek hangos csörömpöléssel adták meg magukat a lehúzó erőnek.
Lassan feltápászkodott, és összeszedte magát.
- Jól van, nem eszem meg - morogta, miközben
leszedegette felsőjéről az ételmaradékokat. Ruhája néhány helyen elszakadt és a
szószok az anyagba ragadtak.
- Mit keres egyáltalán itt?
El akar vinni innen? Maga is engem akar?
Az asztal másik végén állt a
lány, vele szemben. Az állatkája látszólag teljesen jól volt, nyugodtan pihent
gazdája nyakában.
- Azért vagyok itt, mert a lovam ledobott a
hátáról a viharban. Párizsból menekültem a lázadók elől.
Chloé erre fura, horkantás
szerű hangot hallatott.
- Egy herceg, aki megfutamodik. Hová süllyedt
a világ…
Sebastiannak egyáltalán nem
tetszett a megjegyzés, feldühítette, de mélyen tudta, hogy a lánynak igaza van.
- Az egész ország téged keres, egy szavamba
kerül és itt lesz az egész sereg érted.
A fenyegető hangnem nem azt a
hatást érte el, amit akart.
A következő pillanatban már a
falnak csapódva találta magát, fél méterrel a felbőszült marionett előtt.
- Fél perc és nem lesz lehetősége szólni
senkinek.
- Jó, jó, csak engedj el. – A fojtó érzéstől alig tudott beszélni.
Ahogy lassan elernyedtek a láthatatlan kezek, pihegve omlott le a földre. A
falra némi száradt sár tapadt a ruhájáról.
- Van egyáltalán valami, amire nem támadással
felelsz?
- Ha magamra hagyna, és nem látnám többé, nem
lennék mérges, higgye el.
- Jó, akkor, amíg ilyen ellenséges vagy,
aludnék egyet.
Nem akart elmenni és
gyalogolni Párizsig, de a szülei már biztosan kerestetik.
- A kandalló előtt a szőnyeg egész kényelmes.
Chloé már minden figyelmét
Nahranak szentelte és esze ágában sem volt figyelni rá.
- Köszönöm.
Nem volt túl hálás, de nem
akarta ismét a falon találni magát, vagy esetleg három lábbal a föld alatt.
Levette felsőkabátját és csizmáját, majd leült
a báránybőrre, ami a kandalló előtt a szőnyegre volt terítve.
A tűz már javában égett, a
fahasábokon pattogott a tűz, de nem égteke el.
- Ezek a fák is kétszáz évesek? – próbált
normális hangnemet megütni, nehogy ismét magára haragítsa a lányt.
- Igen.
Idegesítették az ilyen kurta
válaszok, de már annak is örült, hogy normálisan tudtak beszélni.
- Értem. Nem rossz egyedül lakni ebben a
hatalmas kastélyban?
- Nem vagyok egyedül – hogy nyomatékosítsa
Nahra a lány kijelentését, gazdája nyakába mászott, mint egy selyemsál.
- Hát persze, Veszettke is itt van, de én
olyanra gondoltam, akivel beszélni is lehet.
Chloé kezdett vörösödni a
dühtől, amit látva inkább ismét védekező állásba húzta kezeit.
- Jó, nem veszett.
A zongorára nézett a sarokban.
- Tudsz játszani?
Az, hogy a lány némán csinált
mindent, határozottan zavarta.
Chloé egyszerűen csak leült a
zongorához és a hófehér billentyűkre helyezte kecses ujjait. Lassan kezdett
bele, Sebastian pedig élvezte a játékot. Nem volt számára ismerős a darab, de
ez csak élvezetesebbé tette számára az élményt.
Hátra dőlt a széken és
hagyta, hogy minden érzékszervét a hatalmába kerítsék a dallamok.
Észre sem vette az idő
múlását, csak akkor eszmélt fel, mikor már csak a fülében csengett a zene, és a
lány szembe fordult vele.
- Szép volt, bár nem túl hosszú.
- Fél óráig játszottam.
Ledöbbent a hallottakon, de
nem mutatta.
- Nem ismerem ezt a darabot, ki írta?
- Chloé le Faahl – mosolygott a lány
önelégülten. – Időrablók a darab címe.
Sebastian felállt. Egyáltalán
nem érezte jól magát, éhes volt és szomjas. Amíg a játékot hallgatta,
elfeledkezett ezekről az érzésekről, de most megint elemi erővel törtek rá.
- Értem, találó.
Megeresztett egy halvány
mosolyt a lány felé, majd fegyvertáskájához nyúlt. A tőr még nála volt, bár
kardját elvesztette.
- Élnek a birtokon friss állatok?
- A szomszédos birtokokról néha beszökik
egy-egy nyúl, vagy őz. - Chloé már nem
találta annyira szórakoztatónak, hogy csak egy szavas válaszokat adjon, így
hajlandó volt rendesen beszélgetni.
- Akkor én most elmegyek szerezni valami
ennivalót. – Sebastian még egyszer ellenőrizte fegyverét. Egy egyszerű tőrrel
nem tudott túl sok mindent csinálni, de már egy nyúlnak is nagyon örült volna,
aminek nincs rothadt íze és bűze. A görény könnyebb megoldásnak tűnt, de nem
mert újra próbálkozni.
Elfutott a rózsabokrok
mellett, át a halastó fölött, de a híd túloldalán egy pillanatra megtorpant és
visszanézett. Lemondóan sóhajtott fel.
- Biztos ezek is kétszáz évesek.
Tovább sietett az erdősáv
felé. Egyáltalán nem látott be az első fákon túlra, így azt sem tudhatta, mi
vár rá odabent, de az éhsége túlságosan nagy volt, hogy az esetleges
veszélyekkel foglalkozzon. A tőr kevés volt egy szarvashoz, vagy akár egy
vadkanhoz, ha a szerencse mellé áll, nem is találkozik nagyobb állatokkal.
A fák között lassan haladt,
sűrű aljnövényzet nőtte be a fák gyökerét, mintha csak indák lennének. A lombkoronák magasan fölé csúcsosodtak, és
teljesen elzárták a még csak felkelő nap sugarait. Lassan teljes világosságba
borul a kert, de a fák között éjszakai sötétség honolt.
Az alacsonyabb fák ágai közül
nesz szűrődött ki, de semmit nem látott. Biztos csak mókusok. Tőrjén pihent
keze, a kard nem volt jó megoldás egy nyúllal szemben és nem is akarta
használni, így megelégedett a kisebb pengéjű, de ugyanolyan éles vágóeszközzel.
Lépteket hallott, azonnal
megállt és fülelt. A szíve a torkában dobogott, még sosem ölt, sem állatot, sem
embert. A gyomra korgása és a néha feltörő léptek zaja törte csak meg az
egyébként síri csöndet. Nagyon éhes volt már, de elővigyázatos is.
Szeme sarkából mozgásra
figyelt fel, odakapta fejét, de semmi. Csak fák, ás bokrok. Újabb mozgás,
közelebb a talajhoz, reflexből dobta el a kést, mely halk suhogással hasította
ketté a levegőt, és hangos reccsenést csalt elő a fából, melynek a törzsébe
beleállt. Halk vinnyogó hang kísérte a zajokat, áldozata felé fordult teljes
testével.
Egy hófehér bundájú nyúl
riadtan próbált menekülni. Hátán a bundája vörös volt vérétől, ahol a fegyver
áthatolt testén, de nem ölte meg. Csak a bőrt sikerült felsértenie, és azzal
tűzte oda a fához. Sebastian nem örült ennek, jobb szerette, ha a találat
pontos, és neki már nem kell szembenéznie a szenvedő áldozatával.
Odament és megfogta az állatot a füleinél fogva, majd kifeszegette a kését a
törzsből. Bizarr látványt nyújtott, ahogy a hófehér nyúl lassan vörössé válik.
Mint egy groteszk varázslat, a szemekbe nézve megfordult a fejében, hogy
elengedi inkább, de úgyis elpusztult volna, így legalább veszi valami hasznát.
Leült a nyúllal és lábai közé véve kezdte simogatni a bundát, mintha csak meg
akarná nyugtatni, majd mikor a kis állatnak már nem maradt ereje hadakozni,
egyszerűen véget vetett az életének.
A helyszínen kivéreztette az
álaltot, és visszavitte a kastélyba.
A lány nem volt ott, aminek
nagyon örült, így a maga csendességében nyúzta meg és belezte ki majd tette fel
a nyársra a nyulat. A fűszerezéssel nem bajlódott, azok sem tűntek frissebbnek,
mint az asztalon lévő ételek. A tűzet meggyújtotta alatta, a fahasábok
szerencsére szépen égetek, nem kellett velük sokat bajlódni, a férfi pedig
elégedetten sóhajtott fel, ahogy a meleg nyaldosta megfáradt testét. Elhelyezte
a nyulat a helyén majd magára hagyta. Pár óra és ehet is. Semmi másra nem
vágyott.
A lány keresésére indult,
talán akad számára néhány tiszta ruha. Testére tapadt, vizes, koszos felsője és
nadrágja már teljesen kidörzsölte testét.
Felsétált az emeletre, talpa
alatt nyikorogtak a lépcsőfokok, nem értette, a lány, hogy tudott olyan
hangtalanul lépdelni rajtuk.
Benyitott a lány szobájába,
még látta, ahogy felveszi a kimonóját neki háttal. A hófehér hát utolsó részeit
még sikerült elkapnia, végül mindent elfedett előle a vörös színű selymes
anyag. Nyakának ívét csak még hangsúlyosabbá tette a hátára omló fekete haja.
Zavartan köszörülte meg a
torkát, mire Nahra egyből megindult felé támadóan morogva.
- Nahra! Hagyd! – szólt rá gazdája, miközben
végre felé fordult. A kisállat megállt, de azért még ráfújt, majd el is tűnt
vissza a vackába.
Ahogy érdektelenné vált a
görény számára, ő is inkább Chloét tüntette ki a figyelmével. Nézte, ahogy
megköti az obiját.
- Egyre
inkább kétségek gyötörnek afelől, hogy ön valóban herceg. Azt gondolná az
ember, hogy az udvarban megtanítják az illemet, mint például a kopogást.
Hangja kifejezetten nyugodt
volt, mozdulatai kimértek, szertartásszerűek ahogy megigazgatta a ruháját és
figyelmét az obi megkötésére szentelte.
- Az ön által tanúsított viselkedésért más már
rég a fejét vesztette volna. Ez esetben azonban én kérek elnézést. Ruhákra
lenne szükségem
- Ott van magán, és mint láthatja, én lány
vagyok. Kétlem, hogy a kimonó jól állna önnek.
- És a mestere ruhái?
A halk morranás csak újabb
jelzés volt a számára, de esélye sem volt kijavítani magát.
- Ne vegye még egyszer a szájára a mestert!
Ahogy a neki készített kétszáz éves vacsora sem ízlett, úgy a ruháit sem tudná
nyugodtan viselni, azt garantálom.
Sebastian jobb híján csak
szem forgatva sóhajtott egyet és elkezdett vetkőzni a lány előtt. A sáros ruhák
pillanatok alatt halk puffanással értek földet, egymást követve. Mire végzett,
már csak az alsónadrágja volt rajta, mely ugyan eltakarta férfiasságát, de elég
sokat sejtetett.
Elégedetten elmosolyodott
Chloé zavarát látva, ahogy a lány végig vezette rajta tekintetét és egyre
vörösebbé vált arca, de kivételesen nem a dühtől.
- Maga mégis mit csinál?!
Kedves Író! :)
VálaszTörlésA történet egész szépen kezdődött, bár mintha a vége felé kicsit elfáradtál volna. A varázslók és életre keltett babák/bábok elég sablonos szereplők, ennek ellenére jó történetet hozhatsz ki belőle, én kíváncsi vagyok a folytatásra. :)
Viszont - remélem, nem veszed sértésnek -, felhívnám a figyelmed néhány hibára.
Először is, sok az elírás a szövegben, főleg a vége felé (pl. és helyett ás). Szerintem olvasd át többször is az írásaid, vagy olvastasd el mással is, mielőtt kirakod ide. Vesszőhiba is elég sok van benne, valamint előfordult, hogy néha indokolatlanul áttértél múlt időből jelenbe. (pl. "mutat Nahrara és megindul feléjük")
Ezeken kívül van néhány tartalmi elem is, ami nekem kicsit furcsa volt. Például egy herceg nem biztos, hogy olyan könnyen meg tud nyúzni és kibelezni egy nyulat, hisz eddig elvileg ezt nem kellett csinálnia. Ha valamiért mégis jártas az ilyesmiben, azt szerintem említsd meg.
A másik furcsaság a kimono megjelenése. Az oldal címe és neved alapján nyilván szereted Japánt, gondolom, ezért került bele, de azért elég furcsa, hogy egy francia lány - még ha bábu is - Franciaországban kimonót hord. :) Jobban mondva: az a furcsa, hogy a herceg ezt nem találja furcsának. :D
Szóval, azt kell mondanom, sok javítanivaló van az írásban, néhány pontatlanság, de ha odafigyelsz, ezeket könnyen ki lehet javítani.
Ezek ellenére kíváncsi vagyok a folytatásra, hajrá! :)
Szia!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy elolvastad. A helyesírási hibákat javítani fogom, azonban a kimono értelmet fog majd nyerni a következő részben és az is, hogy a herceg miért nem lepődött meg rajta. :)
Üdv.
Kirie Yume
Szia!
VálaszTörlésMikorra várható a folytatás? :)
Hétvégén tudom írni a folytatást, a jövőhétre várható. ^^
TörlésKíváncsian várom! :)
Törlés