A találkozás – Chloé
10
év. 100 év. 200 év.
Régóta
várta már, hogy mestere visszatérjen, még ha tudta is, hogy soha többé nem
látja. Arra azonban soha nem gondolt, hogy egy herceg fog rátalálni.
Most
mégis ott állt előtte, egy szál alsóban és még élvezte is, hogy zavarba
hozhatta őt.
Arca
vörös volt, akárcsak a kimono a testén, és hogy elrejtse zavarát, inkább Nahrat
ölelte fel és szentelte neki minden figyelmét.
Nem
akarta, hogy akárcsak a szeme sarkából is lássa a kidolgozott testet, így egy
éles mozdulattal az ablak felé fordult, a ruhája alja rátekeredett
kissé lábaira.
- Maga barbár! – Így, hogy
nem látta, sokkal könnyebb volt szóhoz jutnia.
- Ha nem akar ruhát adni, kénytelen lesz
elviselni meztelenségemet.
Chloé tüntetőleg nem vett
róla tudomást, csak simogatta Nahra bundáját, még akkor is, mikor hallotta a
férfi távozó lépteit. Percekkel később fordult az ajtó felé, a sáros ruhák még
mindig a földön hevertek bemocskolva a drága szőnyeget.
A falon függő tükörbe nézett,
mandulavágású szemei, és pirosló ajkai vonzóvá tették. Tudta, hogy a férfiak
szeretik az egzotikus hölgyeket, és ezért mintázták őt is egy japán lányról.
Átkozta az embereket, hogy gondolataik nem saját asszonyaik körül forognak
reggel és este. Mesterének mégis hálás volt, hogy megteremtette őt és nem egy
egyszerű marionettet készített. Még
mindig belesajdult a szíve a fájdalomba, hallotta fülében mestere hangját,
ahogy betoloncolta a szobába és kérte, hogy semmi esetre se hagyja el a négy
falat. Nem mintha tudta volna… az öreg eltűntette az ajtót és Chloé majd’
szívrohamot kapott, mikor a kora reggeli
órákban, azután, hogy mesterét elhurcolták, a bejárat ismét láthatóvá vált,
ezzel is bebizonyítva, hogy a férfi már nem él.
Chloé az ajtót kulcsra zárta a
férfi távozása utána, és a ruhákat is eltűntette, Nahrat letette a puha ágyra
és elvonult a szobából nyíló fürdőbe. Felfrissítette magát kissé, bár
fáradtságot nem érzett, mégis néha súlyként nehezedett rá a magány.
Visszatérve a szobába, érezte
az ajtó alatt bekúszó fűszeres sült nyúl illatát. A régi időkre emlékeztette,
amikor még mesterével élt itt, igaz nem volt hosszú idő. A remek vacsorák
emlékei bearanyozták sötét napjait is. Mestere atyai mosolya, ahogy figyelte
őt, miközben ételt készített a számára. Akkor még minden rendben volt és ők a
tűz mellett vacsoráztak, énekeltek.
A parázsló tűz pattogása
mellé betódultak az utolsó nap rémképei is. A katonák ordítozása, a lovak
nyerítése.
Megrázta fejét, hogy elűzze
az emlékeket, haja kibomlott a szalag fogságából. Úgy hagyta.
Visszatért Nahrahoz, bebújt a paplan alá és
magához ölelte a kis állatot.
Lentről halk csörömpölések
szivárogtak fel, de nem foglalkozott velük különösebben. Órákig képes volt
kibámulni az ablakon, miközben a kisállatot simogatta. Nem igazán gondolt
ilyenkor semmire, csak hagyta, hogy teste megpihenjen.
Hangos dörömbölés térítette
magához, kint már magasan fent járt a nap.
- Mit akar?!
- Bejöhetek?
- Nem! – Chloé magához szorította a takarót.
Esze ágában sem volt beengedni a férfit ismét a szobába, nem akarta látni a
testét, az önelégült arcát. - Menjen haza! Az Édesapja már aggódik maga miatt.
- Az édesapám csak sajátmaga miatt aggódik. - Chloé figyelmét nem kerülte el
a keserű hang.
- Akkor is menjen innen. Csak bajt hoz rám. Keresik magát, akár szereti az
apja, akár nem.
Nem akart egy levegőt szívni a férfival, már így is épp elég baj, hogy
rátalált. Félt. Rettentően félt, de nem akarta kimutatni, nem is tudta volna.
Egyedül csak a gyomrában erősödő szorongás jelezte, hogy érez valamit.
Nahra puha bundáját simogatta, mikor patkók tompa hangja ütötte meg a
fülét. Ijedten kelt ki az ágyból és az ablakhoz rohant. Nem is olyan távol
lovasokat pillantott meg. Katonákat.
- Neh… Ez nem lehet… - A férfi felé fordult, bár csak az ajtót látta.
- Tűnjön el innen! Nem találhatnak meg!
- Ha itt vannak, mindent átkutatnak. Jöjjön velem!
- Nem! Itt nem találnak meg!
Nem mert az ablakhoz lépni, csak lekuporodott az ágyra és ölelte Nahrat. Hallotta
a férfi távolodó lépteit és csak remélni merte, hogy nem árulja őt el a férfi.
Reszketett minden tagja, miközben fülelt, hátha meghall valamit. Közben
motyogott magában, kereste a megfelelő varázsigét, amivel távol tarthatja őket.
A katonák ismeretlen hangja töltötte be az alsó szintet, és ő
kétségbeesetten motyogott tovább, ahogy hallotta a lépcsőn kopogó lépteket,
miközben az ajtó lassan semmivé vált, elzárva őt az illetéktelen
betolakodóktól.
Chloé értetlenül figyelte a fehér falat, ahol korábban még az ajtó volt, de
hatalmas megkönnyebbülés is volt számára, mikor a katonák elmentek.
Harag gyúlt lelkében, ahogy felismerte:
A herceg mégis elárulta őt…
Örülök a folytatásnak! :) Kíváncsi vagyok, hogy fognak találkozni legközelebb, mert gondolom találkoznak még. :) (Egy megjegyzés: az elején inkább betűvel írd a számokat.)
VálaszTörlésGratulálok!
Szia!
TörlésÖrülök, hogy örülsz, és tetszett is.
Természetesen fognak még találkozni, de az maradjon titok, mikor és hogyan. :) Annyit elárulok, hogy már írom a folytatást. :)