2014. április 22., kedd

Marionett - 2. fejezet

A találkozás – Chloé

10 év. 100 év. 200 év.
Régóta várta már, hogy mestere visszatérjen, még ha tudta is, hogy soha többé nem látja. Arra azonban soha nem gondolt, hogy egy herceg fog rátalálni.
Most mégis ott állt előtte, egy szál alsóban és még élvezte is, hogy zavarba hozhatta őt.
Arca vörös volt, akárcsak a kimono a testén, és hogy elrejtse zavarát, inkább Nahrat ölelte fel és szentelte neki minden figyelmét.
Nem akarta, hogy akárcsak a szeme sarkából is lássa a kidolgozott testet, így egy
éles mozdulattal az ablak felé fordult, a ruhája alja rátekeredett kissé lábaira.
 - Maga barbár! – Így, hogy nem látta, sokkal könnyebb volt szóhoz jutnia.
 - Ha nem akar ruhát adni, kénytelen lesz elviselni meztelenségemet.
Chloé tüntetőleg nem vett róla tudomást, csak simogatta Nahra bundáját, még akkor is, mikor hallotta a férfi távozó lépteit. Percekkel később fordult az ajtó felé, a sáros ruhák még mindig a földön hevertek bemocskolva a drága szőnyeget.
A falon függő tükörbe nézett, mandulavágású szemei, és pirosló ajkai vonzóvá tették. Tudta, hogy a férfiak szeretik az egzotikus hölgyeket, és ezért mintázták őt is egy japán lányról. Átkozta az embereket, hogy gondolataik nem saját asszonyaik körül forognak reggel és este. Mesterének mégis hálás volt, hogy megteremtette őt és nem egy egyszerű marionettet készített.  Még mindig belesajdult a szíve a fájdalomba, hallotta fülében mestere hangját, ahogy betoloncolta a szobába és kérte, hogy semmi esetre se hagyja el a négy falat. Nem mintha tudta volna… az öreg eltűntette az ajtót és Chloé majd’ szívrohamot kapott, mikor  a kora reggeli órákban, azután, hogy mesterét elhurcolták, a bejárat ismét láthatóvá vált, ezzel is bebizonyítva, hogy a férfi már nem él.
Chloé az ajtót kulcsra zárta a férfi távozása utána, és a ruhákat is eltűntette, Nahrat letette a puha ágyra és elvonult a szobából nyíló fürdőbe. Felfrissítette magát kissé, bár fáradtságot nem érzett, mégis néha súlyként nehezedett rá a magány.
Visszatérve a szobába, érezte az ajtó alatt bekúszó fűszeres sült nyúl illatát. A régi időkre emlékeztette, amikor még mesterével élt itt, igaz nem volt hosszú idő. A remek vacsorák emlékei bearanyozták sötét napjait is. Mestere atyai mosolya, ahogy figyelte őt, miközben ételt készített a számára. Akkor még minden rendben volt és ők a tűz mellett vacsoráztak, énekeltek.
A parázsló tűz pattogása mellé betódultak az utolsó nap rémképei is. A katonák ordítozása, a lovak nyerítése.
Megrázta fejét, hogy elűzze az emlékeket, haja kibomlott a szalag fogságából. Úgy hagyta.
 Visszatért Nahrahoz, bebújt a paplan alá és magához ölelte a kis állatot.
Lentről halk csörömpölések szivárogtak fel, de nem foglalkozott velük különösebben. Órákig képes volt kibámulni az ablakon, miközben a kisállatot simogatta. Nem igazán gondolt ilyenkor semmire, csak hagyta, hogy teste megpihenjen.
Hangos dörömbölés térítette magához, kint már magasan fent járt a nap.
 - Mit akar?!
 - Bejöhetek?
 - Nem! – Chloé magához szorította a takarót. Esze ágában sem volt beengedni a férfit ismét a szobába, nem akarta látni a testét, az önelégült arcát. - Menjen haza! Az Édesapja már aggódik maga miatt.
- Az édesapám csak sajátmaga miatt aggódik. - Chloé figyelmét nem kerülte el a keserű hang.
- Akkor is menjen innen. Csak bajt hoz rám. Keresik magát, akár szereti az apja, akár nem.
Nem akart egy levegőt szívni a férfival, már így is épp elég baj, hogy rátalált. Félt. Rettentően félt, de nem akarta kimutatni, nem is tudta volna. Egyedül csak a gyomrában erősödő szorongás jelezte, hogy érez valamit.
Nahra puha bundáját simogatta, mikor patkók tompa hangja ütötte meg a fülét. Ijedten kelt ki az ágyból és az ablakhoz rohant. Nem is olyan távol lovasokat pillantott meg. Katonákat.
- Neh… Ez nem lehet… - A férfi felé fordult, bár csak az ajtót látta.
- Tűnjön el innen! Nem találhatnak meg!
- Ha itt vannak, mindent átkutatnak. Jöjjön velem!
- Nem! Itt nem találnak meg!
Nem mert az ablakhoz lépni, csak lekuporodott az ágyra és ölelte Nahrat. Hallotta a férfi távolodó lépteit és csak remélni merte, hogy nem árulja őt el a férfi. Reszketett minden tagja, miközben fülelt, hátha meghall valamit. Közben motyogott magában, kereste a megfelelő varázsigét, amivel távol tarthatja őket.
A katonák ismeretlen hangja töltötte be az alsó szintet, és ő kétségbeesetten motyogott tovább, ahogy hallotta a lépcsőn kopogó lépteket, miközben az ajtó lassan semmivé vált, elzárva őt az illetéktelen betolakodóktól.
Chloé értetlenül figyelte a fehér falat, ahol korábban még az ajtó volt, de hatalmas megkönnyebbülés is volt számára, mikor a katonák elmentek.
Harag gyúlt lelkében, ahogy felismerte:

A herceg mégis elárulta őt… 

2 megjegyzés:

  1. Örülök a folytatásnak! :) Kíváncsi vagyok, hogy fognak találkozni legközelebb, mert gondolom találkoznak még. :) (Egy megjegyzés: az elején inkább betűvel írd a számokat.)
    Gratulálok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy örülsz, és tetszett is.
      Természetesen fognak még találkozni, de az maradjon titok, mikor és hogyan. :) Annyit elárulok, hogy már írom a folytatást. :)

      Törlés