Regény részlet IV.

"A Központ egészen találó név egy hatalmas gömb alakú épületnek, és biztos volt benne, hogy az égből nézve valóban a város közepén fekszik, és egy pontnak tűnne csak.

Az ajtón belépve ugyanaz a fehér steril környezet fogadta, mint a múzeumban, azzal a különbséggel, hogy itt a dolgozók piros ruhája legalább vitt némi színt az életükbe.

Nishi egyből a navigációs táblához lépett, és megkereste az irodát. A nevek alapján eldöntötte, hogy a negyedik emeleten lévő 404–es ajtót kell megkeresnie. A lift felé megbotránkozva gondolt rá, hogy régen biztosan kirúgták volna azt az embert, aki emeleteket és szobákat a halál jelentésű számmal látott el. Felháborította a tudat, hogy mennyire megváltozott a szeretett hazája. Végül a harmadik emeleten szállt ki, és az egyik álldogáló személyzeti taghoz lépett. A nő piros ruhát viselt, széles nyakkivágással, így vállai is szabadon voltak.

 – Elnézést, megtenné, hogy lehívja a 404–es szobából az ügyintézőt, akinél be tudom jelenteni a munkahelyváltozást? – Kedvesen érdeklődött annak ellenére, hogy szeme sarkából viszolyogva nézte a plafont, ami a negyedik emeletet választotta el tőle.

A recepciós érdeklődve nézett rá, arcáról értetlenség sugárzott.

 – Parancsol?
 – Szeretném, ha lehívná ide azt az embert, akinél be tudom jelenteni a munkahelyemet – tagolta a szavakat lassan, hátha így megérti a másik.

 – Nem hinném, hogy ez lehetséges, Inari–san csak az irodájában fogadja az ügyfeleket. – A munkaköri leírásban szereplő bájos mosoly ismét megjelent a nő arcán.

Nishi sóhajtva túrt hajába.

 – Tudja, bizonyos okok miatt nem mehetek a negyedik emeletre. – Már meg sem próbálta megértetni a piros ruhással, hogy mi a baja, csak el akarta intézni ezt az egészet.

– Sajnálom, nem segíthetek – mosolygott továbbra is a nő és figyelmét egy férfi felé fordította.

Nishi ismét a plafonra bámult, próbálta legyőzni a félelmét, és visszaszállt a liftbe, bizonytalan érintéssel nyomta be a négyes gombot.

 – Ez csak egy szám. Ez csak egy szám – mantrázta maga elé motyogva, míg a liftben álldogált, az sem érdekelte, hogy a mellette álló férfi furcsán néz rá.

A szoba előtt végül halk sóhajjal bekopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott.

– Jó napot, Andaka Nishi vagyok, és a munkahelyemet szeretném bejelenteni – hadarta gyorsan.

Az asztalnál ülő nő ráemelte tekintetét.

 – Jó napot, foglaljon helyet – mosolygott kedvesen, amitől Nishinek az az érzése támadt, hogy ebben az épületben mindenki ugyanúgy mosolyog.

 – Inkább nem, köszönöm. A Nemzeti Múzeumban dolgozok, csak ennyit akartam közölni. – Az ajtó felé fordulva nyúlt a kilincsért, szabadulni akart végre. Szabad kezével a zsebébe nyúlt és a védelmező talizmánt szorongatta.

A nő eközben kikereste az adatbázisban. Ujjai gyorsan mozogtak a kivetített klaviatúrán.

 – Andaka Nishi, bevándorló. A múzeum megerősítette a státuszát. A letelepedési engedélyeket megkapta. Üdvözlöm Japánban, ezentúl ön is teljes jogú tagja a társadalomnak.

 – Köszönöm – hajolt meg és már el is tűnt a szobából, csak akkor nyugodott meg, mikor már az épület előtt szívhatta magába a friss levegőt, az utolsó néhány perc szinte teljesen kiesett az emlékezetéből, a vér dübörgött a fülében, csak abban az egyben volt biztos, hogy békén hagyják most már."

Regény részlet III.

"Nishi néhány tizenéves kölyök mellé tévedt, akik éppen egy kiállított kimonót csodáltak. A kijelzőn csak annyit lehetett elolvasni, hogy az egyik leghíresebb gésáé volt.

 – Milyen jó is lehetett nekik. Nem kellett mindenféle ostobaságot megtanulniuk.– áradozott az egyik lány, olyan tizenkét éves lehetett.

Nishi megköszörülte a torkát lágyan, majd a ruhát figyelte meg jobban, az ezüstös hímzést a mélykék anyagon.

 – Nagyot tévedsz, kislány – mondta rezzenéstelen hangon. – Sikomiként kezd az Okiyában az, aki gésa akar lenni. Egyszerű szolgálóként rengeteget dolgozik. Egy év után minari–sanná válhat, megtanulja, hogyan viselkedjen a vendégekkel, hogyan járjon. Egy hónap után a san–san–kudo keretein belül maiková válik a tanuló. Ekkor kapja meg az új nevét, mely tartalmazza a fogadott nővére nevének egy karakterét.  – Egy pillanatra lenézett a hallgatóságára. Tátott szájjal figyelték őt.

 – A maikók iskolába járnak, megtanulják, hogyan szórakoztassák a vendégeiket, majd a tudásukról vizsgákon számolnak be. Húsz–huszonegy évesen válnak gésává, és az első években visszafizetik mindazt az Okiyának, amit kaptak a tanulás időszakában. Csak az adóssága rendezése után lett övék a megkeresett pénz. A folyamat hosszú és tanulással teli. Egyáltalán nem volt könnyű életük.

Az előző lány felé fordult teljes testével.

 –  Honnan tudsz ennyi mindent róla?

 Nishi elgondolkodott, mit válaszoljon, szívesen folytatta volna még, csak nagy vonalakban mondta el, milyen életük is volt ezeknek a lányoknak, de talán túl feltűnő lett volna, ha tovább beszél.

– Olvastam róluk. Nektek is többet kellene nézegetni a tananyagot – mosolygott, majd tovább sétált, hogy elkerülje a további kérdezősködést.

 – Elnézést. Hallottam az előbbi kiselőadását, és… igazán megnyerő volt.

A hang a háta mögül lassan az arca elé kúszott egy arccal együtt. A férfi tipikus múzeumigazgatónak tűnt. Az öltöny és a nyakkendő divatjamúlt volt, de mégis jól állt az idegennek.

 – Köszönöm – hajolt meg illedelmesen, majd kikerülte az idegent.

 – A nevem Sawada Hirokazu és azt hiszem, ön az én emberem – mosolygott megnyerően. – Az új programhoz keresek olyanokat, akik értik is, amit mondanak. Maga pedig pont ilyennek tűnik. Dolgozzon nekem. Meséljen még ezekről a nagyszerű tárgyakról. "

Regény részlet II.

" – Kérem, üljön le – intett a férfi a tatami felé, miközben elővett egy fecskendőt, amiben ezüstös folyadék csillogott.

 – Megkérdezhetem, hogy az mi? – Nishi egyre inkább érezte, hogy menekülnie kellene, egyáltalán nem volt ínyére, hogy az a testébe kerüljön.

 –  Egyszerű azonosító folyadék. A véráramba kerülve átveszi a hordozója paramétereit, és így azonosíthatóvá válik az egyén. Természetesen néhány adatot a szerveren tárolunk, úgy, mint a lakóhely és a munkahely, így amennyiben változás áll be, kérem, majd keressen fel minket.

 – Rendben – biccentett aprót és inkább leült, hogy megkaphassa az anyagot. A szeme sarkából látta, hogy a háza körül biztonsági emberek köröznek, nyilván arra az esetre, ha ellenállna.

Gyorsan és precízen dolgozott az orvos, és egy perccel később már ő is részese lett a város lakosságának. Még szerencse, hogy legalább a múltjában nem tudnak vájkálni.

 – A mihamarabbi viszont látásra – köszönt el Dr. Sawada. Felkapta a táskáját és távozott. "

Regény részlet I.

Ahogy azt az Fb oldalamon is említettem, mostantól kiteszek majd néhány rövid részletet a készülő regényből.

Itt az első.

"Az esőben alig látott, de ez nem tántorította el. Szellemvárosként magasodtak fölé Tokió sötét épületei. Az utca végén egy kis térre tévedt, ahol a nagyra becsült Akira császár szobra félelmetesen magasodott az épületek fölé.

Félve pillantott maga mögé, de semmit nem hallott, az eső teljesen betöltötte minden érzékszervét.

Érezte, ahogy néhány vízcsepp a szemébe folyt, sietve törölte ki őket, majd a szobor felé sietett. Az alap nem nyújtott biztonságot a számára. Jobb híján felkapaszkodott a kőből faragott szobor ruhájának redőin, a kemény felület hideg volt és csúszós.

Nehezen tudta csak felszenvedni magát a császár karjáig, melyben egy könyvet tartott, a régi korok emlékére.

Amikor végre felhúzta magát, a lapokra hasalt, így a lentiek semmit nem láttak belőle.

Lábait a férfi mellkasának vetette és pihegve próbálta lelassítani légzését. Az eső kopogása idegtépő érzést keltett benne.

Lassan kinézett könyv mögül, de senkit nem látott. Az árnyékok eltűntek, már csak egyedül az ő zihálása hallatszott a téren. Visszacsúszott a biztonságot rejtő zugba és összehúzta magát, nem akart lemászni, félt, hogy ismét megtalálják az üldözői."

Elrabolt élet

A bárban szinte harapni lehetett a füstöt, középkorú, pénzes férfiak legeltették szemüket a színpadon vonagló, táncoló fiatalon. Gyönyörű teste volt, ami az elmúlt egy hónapban több pénzt hozott a főnöknek, mint ellőtte bárki más.

 - Nate, kicsikém! – Egy középkorú férfi rontott fel a színpadra a táncoshoz, és úgy szorította magához a fiút, mintha az élete múlna rajta.

A fiatalabb dermedten állt a tánctér közepén, valószínűtlenül kék szemei rémülten csillogtak, ahogy a karok már túlságosan is erősen szorították, de ha nem lettek volna körülötte, akkor is úgy érezte volna, menten megfullad a férfitól. Hosszú fekete haja háta közepéig ért, vékony kis alakja csak akkor kezdett el rángatózni, mikor felismerte az őt körülölelő karok tulajdonosát. Erre már a testőrök is felfigyeltek, és megindultak feléjük, hogy leszedjék róla a betolakodót.

 - Állj, rendőrség! – Az eddig kétségbeesett férfi, most határozottan állt a fiatal táncos előtt, és egy jelvényt tartott a közeledő kidobók elé.

 - Ez a fiú még kiskorú! – Szemei haragosan villantak a két gorilla felé, így azok egy pillanatra megtorpantak. Hisz nekik senki nem szólt, de azt is tudták, hogy a főnök nem vesz fel gyerekeket, legalábbis erre a posztra nem.

Nate kétségbeesetten rázta a fejét, hogy ne higgyenek nagybátyjának, de nem volt mit tenni. A jelvény igazinak tűnt, és az iratok is, amin a fiú fényképe szerepelt, a születési dátum pedig, ami rajta volt, az idősebb állítását igazolta.

Perceken belül rendeződött a helyzet, és az idegen, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott, Natel az oldalán.

A fiú vergődött a karjai között, a vékony csukló, amit a nagybátyja fogságban tartott, már kezdett zsibbadni, és biztos volt benne, hogy másnapra látványosan be fog kékülni, és még örülhet is, ha ennyivel megússza.

Úgy vágódott az autó hátsó ülésére, mint egy rongybaba, menekülhetett volna, de nem mert.

Segítségért kiálthatott volna, de a város ezen részén senki nem foglalkozott volna vele, ráadásul az utca már teljesen üres volt látszólag, az ő autójuk pedig egy eldugott kis sikátorban állt, a klub mögött.

Dermedten feküdt a durva huzaton, dörzsölte hófehér, makulátlan bőrét.

Magában átkozta a tudatlan, agyatlan gorillákat, akiket a nagybátyja könnyűszerrel átvert. Hisz nem volt igaz… nem volt igazi sem a jelvény, sem az, hogy ő még kiskorú, de persze néhány papírral pofon egyszerű volt elhitetni a rendőröktől úgy félő biztonsági emberekkel ezt a néhány apróságot. A főnök nem volt a klubban, és ők jobbnak látták, ha inkább engednek a másik akaratának, minthogy egy rendőr komolyan elkezdjen kutakodni és rájöjjön, hogy a szépen berendezett helység, nem is olyan legális, mint azt elsőre gondolná az ember. Biztosak voltak benne, hogy ha az igazgató rájön, hogy néhányan nyomoztak a bárban, ők a halakkal vacsoráznak, és azt nagyon nem akarták.

Sokáig tartott az út, óráknak tűnt az a fél óra, míg elértek a kétszintes házig, és újra megérezte a férfi durva érintését, aki jobb híján a bokájánál fogva húzta ki prédáját a járműből.

 - Azt hitted, elmenekülhetsz előlem? – A szobában lévő egyetlen ágyra esett a fiú a lendülettől. Nate remegve várta, nyüszögve, hogy a férfi megbüntesse.

Igen, elszökött tőle, egy hónappal ezelőtt, mert már nem bírta. Még most is emlékszik rá, mennyire könnyű volt leitatni a férfit és elvenni tőle a ház kulcsát, amit mindig gondosan bezárt, még akkor is, amikor otthon volt.

 - Hagyj… Victor… kérlek – remegte alig hallhatóan a fiatalabb, de csak azt érte el vele, hogy fogva tartója a hajába tépett, amitől felszűkölt fájdalmában.

 - Táncosnak adod ki magad! Egy ringyót csináltál magadból, csakhogy előlem elmenekülj! De ne aggódj, majd én megmutatom neked, hogy bánnak a magadfajtával.

Határozottan hajolt a remegő alak szájára, és követelőzően tépte azokat a rúzstól vörös, kívánatos ajkakat, amik lassan akaratlanul is megduzzadtak, és az elkenődött smink alól elővillant tökéletesen hófehér, selymes bőre, amit Victor annyira szeretett.

Rémisztően gyengéden simított végig a kiálló arccsonton, mire Nateből kitört a zokogás. Nem bírta… nem bírta, ha hozzáér. Gyűlölte a férfit, minden porcikáját, és saját testét átkozta, mert annyiszor elárulta már, és biztos volt benne, hogy újra megteszi.

Haján simított végig Victor, amitől neki hányingere lett. Nem akarta, hogy hozzáérjen, akkor inkább azok a pénzes pacákok, akik minden este megpróbálták kihámozni az alsójából, még a színpadon.

 - A gyönyörű szőke hajad… befestetted, hogy ne ismerjelek fel. – A kezdeti lágy hang a végére durva sziszegéssé vált, és erős ujjak martak a tincsekbe. Igen, befestette a haját, megnövesztette, bár erre nem igazán volt szükség, hiszen alig tette ki a lábát a bárból. Mikor a főnökénél jelentkezett munkára, az adott neki egy kis szobát a klub fölött, ahol alhatott és úgy általában, élhetett.

Újra ajkak martak a fiúéra, de most megérezte vére jellegzetes ízét is, ahogy a nagybátyja fogai felsértették az érzékeny bőrt.

 - Hagyj… ez nem… helyes… -  nyöszörögte, ahogy levegőhöz jutott, de továbbra sem tudott szabadulni a fogva tartó kezek közül.  – Eressz… el…

 - Az enyém vagy! Csak az enyém! – suttogta ajkaira Victor, látszott, az ő eszét már teljesen elvette a vágy, cseppet sem foglalkozott az alatta vergődő, zokogó fiúval.

 - A nagybátyám vagy! – szállt szembe vele Nate. Ez volt az utolsó reménye. Annyiszor megalázta már őt a rokona, de még soha nem feküdtek le, még nem vette el a szüzességét, de most tisztán érezte, hogy ha nem sikerül valamivel észhez téríteni, akkor ha akarja, ha nem, ma megtörténik.

A terv azonban rosszul sült el. Victor ahelyett, hogy lemászott volna, csak elhajolt tőle, hogy mély, vágytól teli torokhangon felnevessen.

A fiatalabb csak meglepetten nézett a fölötte térdeplő férfira. Mégis mit nevet? Fogalma sem volt, mit talál ilyen nevetségesnek, de megijesztette.

 - Rokonok? Ó nem. Soha nem is voltunk rokonok. Elraboltalak a szüleidtől, mikor két éves voltál. - Elégedett vigyorral szemlélte Nate teljes döbbenetét.

Hogy elrabolták? Őt? Nem akarta elhinni. Elemi erővel kezdte rángatni a béklyóként

szolgáló kezeket, hogy szabadulhasson.

Semmi emléke nem volt  a szüleiről. Mindene ehhez a férfihoz kötötte, amije csak van. Azt mondta… azt mondta, a szülei balesetben haltak meg. Hazudott neki!

- Engedjen el! – Teljes kétségbeesés lett úrrá a fiún, nem is igazán figyelte, hogy mit tesz, csak menekülni akart.

- A szüleid még most is keresnek. Annyi év után azt hiszik, még megtalálhatnak! – mondta Victor, ahogy erősen lefogta a kapálózót. Nem gondolta volna, hogy ekkora erő van ebben a törékeny testben. A hangjából érződött, hogy igazán jól szórakozik a másik szenvedésén. Igen, egészen eddig fogva tartotta őt, és most sem hajlandó elengedni. Most, hogy végre az övé lehet. Egészen eddig, annyi éven át, úgy nevelte a fiút, hogy mindenben álljon az ő szolgálatára, nem fogja most futni hagyni.

Nate azonban képtelen volt lenyugodni, csak vergődött, és ha nem ült volna a férfi a csípőjén, nyilván rúgott is volna, de így nem érte el.

Egy idő után Victor megelégelte a dolgot, és míg fél kézzel elfogta a magán kívül lévő fiút, addig a fiókból előkerültek azok a régen használt, de nagyon is ismerős bilincsek, amikkel az ágyhoz láncolta végül.

 - Most már nyugodj le. – elcsattant az a pofon, ami végül magához térítette a fogságban lévő fekete hajút. – Ha tetszik, ha nem, nem menekülsz innen. És ha nem akarod, hogy bajod essen, akkor továbbra is azt teszed, amit mondott.

Nate most már csak reménykedett, hogy ez csak egy rossz álom. Még akkor is magában imádkozott, mikor a férfi újra fölé hajolt, és most már nyakának finom ívét csókolta végig. Végignézett a szobán, az asztalon, a kis szekrényen az ágy mellett, de semmi nem volt bent, amit felhasználhatott volna ez ellen a vadállat ellen, akit egész eddig a nagybátyjának hitt.

Miért nincs semmi? A filmekben ilyenkor mindig van egy kés, egy körömreszelő, levélvágó kés a közelben. Igen, a filmekben… de ő nem egy filmben van. Sajnos…

Csak alig vette észre, hogy már lekerült róla minden ruha, de ahogy feleszmélt, újult erővel tört rá a pánik. A csuklóiba belevágott a bilincs, de nem érdekelte a csekély fájdalom. Szabadulni akart. Könyörgött, de nem engedte el. Kint teljes volt a sötétség, az utcai lámpák is csak épp hogy bevilágítottak, teljesen elrejtették a világ szeme elől Nate szenvedését. Ahogy Victor nem foglalkozva vele tette magáévá, és ő nem tehetett semmit, csak zokogott fájdalmában. Mert fájt neki, nagyon is. Talán fel is szakadt, de ezt nem tudta pontosan, az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos volt, az a felfordult gyomra, és az őt megkörnyékező undorító hányinger volt, amit ez a férfi váltott ki belőle.

Még mindig alig akarta elhinni, hogy ennyi éven át képes volt bedőlni neki, hogy húsz évig hazudtak neki.

Mikor végre leszállt róla az idősebb, ő csak zokogott, próbált elbújni, de kiláncolt kezei nem engedték, hogy mozogjon.

 - Nem is volt olyan rossz – jegyezte meg Victor, majd elhagyta a szobát magára hagyva Natet.

Ő azonban egész éjszaka nem aludt, egyrészt a testébe maró állandó fájdalomtól, másrészt a félelemtől, hogy mire felébred, újra ott fog állni fölötte, és ismét maga alá gyűri. Bár ezt így is úgyis megteheti még. Ellenkezni nem tud, és ha tudna, sem érdekelné az idősebbet.

A szülei őt keresik. Bele sem mert gondolni, mennyi fájdalmat okozhatott nekik eddig. Lehet már le is mondtak róla. Elvégre… tizennyolc éve nem találják.

Reggel, ahogy a nap első sugarai felkúsztak az égre, Nate zajokra lett figyelmes. Észre sem vette, hogy elbóbiskolt, de nem is tudott ezzel foglalkozni, csak azt figyelte, hogy ki lehet ez a férfi, akivel Victor veszekszik. Nem mert belegondolni, sem reménykedni, hogy valaki, aki azért jött, hogy megmentse őt. Elvégre. Napokig a bárban dolgozott, lakott, valakinek igazán feltűnhetett volna, hogy eltűnt. De ő csak egy táncos volt, egy múló dolog.

Percekkel később elcsöndesedett a ház, majd lépteket hallott, és ahogy az ajtó kilincse lenyomódott ő inkább összeszorított szemekkel várta, hogy a dühöngő, és mérges nagybátyja lépjen be rajta. Igen, még most is így hívta őt, hogy már tudta, nem az. De ezt nem tudta megszokni.

Érezte, ahogy valaki a bilincsekkel babrál, és ettől úgy meglepődött, hogy azonnal kinyitotta szemeit. A meglepettségtől csak még inkább kitágultak pupillái. A főnöke…

A bár igazgató állt fölötte, és szabadította meg a bilincsektől, miközben az egyik testőr összeszedett néhány ruhát és egy pokrócot, hogy abba csavarhassák a fiút.

 -  Most már vége - nyugtatta meg az idősödő férfi, és neki hitt. Nem tudta, miért, de Sebastian sose bántotta, akkor sem, ha épp beteg volt, és nem tudott táncolni, és akkor sem, mikor felháborodva, sírva rohant az öltözőjébe az első este kellős közepén, mert az egyik vendég végig simított a fenekén.

Bújt a férfihoz, a biztonságot jelentő karokba fúrta magát, bár fájdalmai voltak, de most még ez sem érdekelte, csak szabadulni akart. A nappaliban ott feküdt Victor látszólag holtan, de még ez sem tudta megrendíteni. Még örült is neki, hogy soha többé nem bánthatja őt, az igazgatótól azonban egyáltalán nem félt, pedig tudta, hogy ők ölték meg fogva tartóját.  Őt nem bántanák.

Hihetetlen öröm lett úrrá rajta, ahogy arcába csapott a friss szellő, majd megérezte a luxusautó bőrülésének jellegzetes illatát, de még továbbra sem volt képes kibújni a megmentője karjai közül.

- Hogyan? – kérdezte végül kissé erőtlenül, mert erre kíváncsi volt. Az igazgató csak elmosolyodott halványan.

- Miután az embereim szóltak, hogy téged elvittek, már elkezdtük a keresést, de ahogy a neved alapján kiderítettük a címed, rájöttünk, hogy nem ott vagy, ahol lenned kellene. Egy rendőrségi akta szerint, téged elraboltak, így már számomra is világossá vált minden.

Magyarázta halkan, miközben ölelte a fiút.

- A szüleid már várnak rád - mosolyodott el – Nagyon hiányoztál nekik.

Nate teljesen ledöbbent. A szülei? Hát mégsem hagytak fel a kereséssel?

Az idő repült, míg elértek a bárhoz, legszívesebben kirepült volna az autóból örömében,d e a lábai nem igen bírták el, így Sebastian vitte be a karjaiban az épületbe.

Teljesen üres volt, csak az egyik asztalnál ült egy házaspár, a férfi a zokogó nő kezét fogta, majd ahogy meghallották a lépteket, mindketten felütötték a fejüket. Őszült már  a hajuk, és ráncaik is voltak, de egyáltalán nem tűntek idősnek.

- Nate! – rohant hozzá a nő, és szinte összetörte a csontjait, úgy szorította magához a fiút, akit egyáltalán nem zavart. Az ő könnyei is folytak, miközben erőtlenül, de átkarolta.

- Anya… – suttogta hitetlenkedve, és az apja apró bólintására újult erővel tört rá a zokogás, de most kivételesen a boldogságtól.

- Köszönöm – suttogta Sebastian felé, aki csak halványan elmosolyodott.