2014. június 18., szerda

Regény részlet III.

"Nishi néhány tizenéves kölyök mellé tévedt, akik éppen egy kiállított kimonót csodáltak. A kijelzőn csak annyit lehetett elolvasni, hogy az egyik leghíresebb gésáé volt.
 – Milyen jó is lehetett nekik. Nem kellett mindenféle ostobaságot megtanulniuk.– áradozott az egyik lány, olyan tizenkét éves lehetett.
Nishi megköszörülte a torkát lágyan, majd a ruhát figyelte meg jobban, az ezüstös hímzést a mélykék anyagon.
 – Nagyot tévedsz, kislány – mondta rezzenéstelen hangon. – Sikomiként kezd az Okiyában az, aki gésa akar lenni. Egyszerű szolgálóként rengeteget dolgozik. Egy év után minari–sanná válhat, megtanulja, hogyan viselkedjen a vendégekkel, hogyan járjon. Egy hónap után a san–san–kudo keretein belül maiková válik a tanuló. Ekkor kapja meg az új nevét, mely tartalmazza a fogadott nővére nevének egy karakterét.  – Egy pillanatra lenézett a hallgatóságára. Tátott szájjal figyelték őt.
 – A maikók iskolába járnak, megtanulják, hogyan szórakoztassák a vendégeiket, majd a tudásukról vizsgákon számolnak be. Húsz–huszonegy évesen válnak gésává, és az első években visszafizetik mindazt az Okiyának, amit kaptak a tanulás időszakában. Csak az adóssága rendezése után lett övék a megkeresett pénz. A folyamat hosszú és tanulással teli. Egyáltalán nem volt könnyű életük.
Az előző lány felé fordult teljes testével.
 –  Honnan tudsz ennyi mindent róla?
 Nishi elgondolkodott, mit válaszoljon, szívesen folytatta volna még, csak nagy vonalakban mondta el, milyen életük is volt ezeknek a lányoknak, de talán túl feltűnő lett volna, ha tovább beszél.
– Olvastam róluk. Nektek is többet kellene nézegetni a tananyagot – mosolygott, majd tovább sétált, hogy elkerülje a további kérdezősködést.
 – Elnézést. Hallottam az előbbi kiselőadását, és… igazán megnyerő volt.
A hang a háta mögül lassan az arca elé kúszott egy arccal együtt. A férfi tipikus múzeumigazgatónak tűnt. Az öltöny és a nyakkendő divatjamúlt volt, de mégis jól állt az idegennek.
 – Köszönöm – hajolt meg illedelmesen, majd kikerülte az idegent.

 – A nevem Sawada Hirokazu és azt hiszem, ön az én emberem – mosolygott megnyerően. – Az új programhoz keresek olyanokat, akik értik is, amit mondanak. Maga pedig pont ilyennek tűnik. Dolgozzon nekem. Meséljen még ezekről a nagyszerű tárgyakról. "

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése