Regény részlet IV.

"A Központ egészen találó név egy hatalmas gömb alakú épületnek, és biztos volt benne, hogy az égből nézve valóban a város közepén fekszik, és egy pontnak tűnne csak.

Az ajtón belépve ugyanaz a fehér steril környezet fogadta, mint a múzeumban, azzal a különbséggel, hogy itt a dolgozók piros ruhája legalább vitt némi színt az életükbe.

Nishi egyből a navigációs táblához lépett, és megkereste az irodát. A nevek alapján eldöntötte, hogy a negyedik emeleten lévő 404–es ajtót kell megkeresnie. A lift felé megbotránkozva gondolt rá, hogy régen biztosan kirúgták volna azt az embert, aki emeleteket és szobákat a halál jelentésű számmal látott el. Felháborította a tudat, hogy mennyire megváltozott a szeretett hazája. Végül a harmadik emeleten szállt ki, és az egyik álldogáló személyzeti taghoz lépett. A nő piros ruhát viselt, széles nyakkivágással, így vállai is szabadon voltak.

 – Elnézést, megtenné, hogy lehívja a 404–es szobából az ügyintézőt, akinél be tudom jelenteni a munkahelyváltozást? – Kedvesen érdeklődött annak ellenére, hogy szeme sarkából viszolyogva nézte a plafont, ami a negyedik emeletet választotta el tőle.

A recepciós érdeklődve nézett rá, arcáról értetlenség sugárzott.

 – Parancsol?
 – Szeretném, ha lehívná ide azt az embert, akinél be tudom jelenteni a munkahelyemet – tagolta a szavakat lassan, hátha így megérti a másik.

 – Nem hinném, hogy ez lehetséges, Inari–san csak az irodájában fogadja az ügyfeleket. – A munkaköri leírásban szereplő bájos mosoly ismét megjelent a nő arcán.

Nishi sóhajtva túrt hajába.

 – Tudja, bizonyos okok miatt nem mehetek a negyedik emeletre. – Már meg sem próbálta megértetni a piros ruhással, hogy mi a baja, csak el akarta intézni ezt az egészet.

– Sajnálom, nem segíthetek – mosolygott továbbra is a nő és figyelmét egy férfi felé fordította.

Nishi ismét a plafonra bámult, próbálta legyőzni a félelmét, és visszaszállt a liftbe, bizonytalan érintéssel nyomta be a négyes gombot.

 – Ez csak egy szám. Ez csak egy szám – mantrázta maga elé motyogva, míg a liftben álldogált, az sem érdekelte, hogy a mellette álló férfi furcsán néz rá.

A szoba előtt végül halk sóhajjal bekopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott.

– Jó napot, Andaka Nishi vagyok, és a munkahelyemet szeretném bejelenteni – hadarta gyorsan.

Az asztalnál ülő nő ráemelte tekintetét.

 – Jó napot, foglaljon helyet – mosolygott kedvesen, amitől Nishinek az az érzése támadt, hogy ebben az épületben mindenki ugyanúgy mosolyog.

 – Inkább nem, köszönöm. A Nemzeti Múzeumban dolgozok, csak ennyit akartam közölni. – Az ajtó felé fordulva nyúlt a kilincsért, szabadulni akart végre. Szabad kezével a zsebébe nyúlt és a védelmező talizmánt szorongatta.

A nő eközben kikereste az adatbázisban. Ujjai gyorsan mozogtak a kivetített klaviatúrán.

 – Andaka Nishi, bevándorló. A múzeum megerősítette a státuszát. A letelepedési engedélyeket megkapta. Üdvözlöm Japánban, ezentúl ön is teljes jogú tagja a társadalomnak.

 – Köszönöm – hajolt meg és már el is tűnt a szobából, csak akkor nyugodott meg, mikor már az épület előtt szívhatta magába a friss levegőt, az utolsó néhány perc szinte teljesen kiesett az emlékezetéből, a vér dübörgött a fülében, csak abban az egyben volt biztos, hogy békén hagyják most már."