Marionett - 3. fejezet

Marionettek – Sebastian 

Sebastian a hazafelé tartó úton is a lányon gondolkodott, az emberei senkit nem találtak az épületben, miután ő kijött, és ez a gondolat megnyugtatta.
- Sikerült elrejtőznie... - susogta maga elé.
Katonáinak gyűrűjében érkezett a fővárosba. Fojtogató füst szag terjengett a levegőben, néhol még csomókban tört fel a szürke felhő az ég felé. Varázslók igyekeztek helyreállítani a megrongált hivatali épületeket, miközben katonák verték láncra az elfogott lázadókat. Messzebbről puskadörrenés és fájdalmas nyögés hallatszott.
Sebastian utálta a háborút és az apját is, amiért ilyen zsarnok módon kormányozza az országot. A régen virágzó főváros, amiről Sebastian olyan sokat hallott, az ő szemében már csak egy romhalmaz volt. A virágok, a fák, a jó levegő... minden a varázslók műve és a királynak készültek. Ha mindez eltűnne, egy hatalmas romváros maradna csupán a helyén.A királyi udvarba érve leszállt lováról és besietett az épületbe, kikerült egy csapat lázadót, és felment az apja szobájába. Kopogás nélkül nyitott be.

- Apám!
Sebatsian látta, ahogy az idősödő férfi felé fordult, arcán minden fajta érzelem nélkül.
- Fiam. - biccentett felé, majd visszafordult az íróasztala felé és tovább írt.
- Reméltem, hogy épségben visszahoznak, és nem kell utánuk küldenem Maavert. Szükségem van most rá.
- Persze, a fiadra nincs szükséged - sziszegte fogai közt Sebastian, de úgy, hogy apja ne hallja meg.
- Igazán hálás vagyok az aggodalmadért. - hajolt meg tömény gúnnyal ejtve szavait, majd közelebb lépett hozzá. A cirádás betűket figyelte a lapon.
- A trón örököse vagy, életben kell maradnod, ha tetszik, ha nem...
- Apám! Beszélnem kell veled. - Nem hagyta, hogy végig mondja a király, amit akart. Nem akarta, hogy ismét megalázza, még ha nem is volt szemtanú, biztosra vette Sebastian, hogy hallgatóznak a szolgálók, a katonák, esetleg néhány királyhűnek tűnő lázadó.
- Mit tudsz az északi Anion melletti kastélyról? - nem akarta gyanúba keverni a lányt, de meg akarta szerezni magának a kastélyt.
- Anion? - Sebastian érezte, hogy apja tekintete fürkészőn vizslatja. - Semmilyen kastély nincs azon a helyen.
- De... - hirtelen elhallgatott. Tudta, hogy nem szabad beszélnie a helyről. Végre talált egy helyet, ami csak az övé lehet, távol a fürkésző pillantásoktól - Értem, apám.
Sebastian meghajolt és sietve távozott. Végighaladt a fekete folyosókon, a falak mintha magukba szívták volna a lámpások fényeit, ezzel is azt a benyomást keltve, mintha egy szakadék szélén egyensúlyozna az ember. Sebastian utálta ezt az érzést.
A szobájába érve becsapta maga után az ajtót és leszedte magáról a cseppet sem szalonképes ruháit. Meztelenségét csak egyetlen tényező zavarta meg, az ágyán kecsesen elheverő ugyancsak meztelen lány.
Sebastiannak nem kellett tüzetesebben megnéznie, hogy lássa az ízületeknél halványan felsejlő hézagokat, amiket a bőr jótékonyan eltakart. Egy Marionett.
- Nem vagyok ma hangulatban a társaságodhoz, Cecil.
Az említett szomorúan lebiggyesztette ajkait és felült lassan az ágy szélére. Sebastian végignézett a bábon. Tökéletes, kívánni való test, gyönyörű tekintet, de minden annyira üres. Nem lehetett összehasonlítani Chloéval.
- Gazdám… feszült vagy. Hagy segítsek. – A tőmondatok, érzelmek nélküli egyszerű fogalmazás. Sebastian utálta.
- Azzal segíted a legtöbbet, ha most távozol. – Érezte magán a puha kezeket, ahogy mellkasára simított, majd egyre lentebb. Sebastian sosem értette, hogyan lehet egy szófogadó szolga ennyire értetlen, ha szexualitásról van szó.
Megragadta a lány karját és kipenderítette a szobájából, majd gondosan kulcsra zárta. Az idegen ruhákat kidobta, ő maga pedig a fürdőbe vonult, már várt rá egy nagy kád gőzölgő víz.
Hosszan áztatta magát, majd felvette fehér ingére és fekete nadrágjára a bordó felöltőjét.
Újra végigsietett a folyosókon, az előtérben újabb lázadók állták útját, láthatóan a katonák nehezen bírtak vele.
A kisebb tömegben szemet szúrt neki egy hölgy. Hosszú fekete haját leszámítva mintha csak Chloét látta volna maga előtt. Az idegen épp az egyik katonát átkozta el, akit lassan körbeölelt egy húsos, zöld inda, ami a közeli növényekből nőtt ki. A többiek tehetetlenül kaszabolták az életre kelt zöldet.
Sebastian Észre sem vette, hogy mit tesz, egyszerűen csak a lányhoz lépett és karon ragadva kirántotta a többiek közül. A katonáknak intett, hogy ő majd intézi és egy kisebb beugróba. Még épp időben kapta el az idegen csuklóját.
- Ha megátkoz, megöletem – morogta, elege volt már mindenből. – Épp elég baj, hogy az udvar szolgálatában áll, és közben lázadóknak nyújt segítséget.
- Amit az apja csinál, az felháborító! Elárulta az embereket.
A kitörés cseppet sem lepte meg a herceget, ő is pontosan tudta, hogy mennyire maga ellen fordította a király az országot. Ő pedig majd takaríthat utána.
- Mondjon valami újat – sóhajtotta és kicsit ellépett a nőtől. – Maga Japánból jött, segítsen nekem és elintézem, hogy ne kerüljön börtönbe, vagy épp bitófára.
- Miért hódolnék be a hercegnek? Maga sem jobb, mint az öreg.
Sebastian inkább meg sem hallotta ezt, ismét karon ragadta a lányt és felvitte a szobájába.
- Hé, eresszen el, én nem vagyok szajha! Ha emberre vágyik, keressen mást!
- Maga az utolsó, akivel ágyba bújnék. – nyugtatta meg, bár ebben ő maga sem hitt teljesen. Túlságosan emlékeztette a lányra.
A szobájában az ágyra lökte, és őszintén örült, hogy Cecil nem tért vissza.
- Láttam egy bábut… egy Marionettet, aki nagyon hasonlított magára, akár testvérek is lehetnének.
A szavai után megbántottnak látta a varázslót. Nem tudott vele foglalkozni.
- Mit tud ezekről? Itt vannak, társaink az ágyban, de semmit nem tudok a múltjukról. Az apám szerint nem érdemlik meg, hogy beszéljünk róluk, csak szolgák. Egyedül Gérard és Chloé legendáját ismerem, de az sem magyarázza meg, honnan indult ki ez az egész.
- Miből gondolja, hogy ÉN tudok bármit is?
Sebastian elgondolkodva figyelte, biztos volt benne, hogy a lány a segítségére lehet.
- Minden varázsló ismeri az alapokat. Maga is.
A csilingelő nevetéstől a hideg futkározott a hátán. Zavarta, hogy nem jut eszébe a lány neve, pedig többször is látta már.
- Igen, igazából tényleg tudnék mesélni pár dolgot, de semmi hasznom nem származna belőle. Amint beszélek, ki is végeznek.
- Nem fogják.
- Biztosíték?
Sebastian megvakarta tarkóját, csapdába csalta saját magát. Érteni akarta, mi folyik körülötte, de ahhoz életben kell maradnia a varázslónak.
- A varázslónak neve is van. Ahya.
Megtorpant a mozdulatban. Szóval Ahya.
- Köszönöm… parancsba adom, hogy nem végezhetnek magával. A személyes védelmemet élvezheti.
- Amint papíron látom a pecséttel ellátva, máris hiszek magának.
- Maga nagy játékos. – Dicséretnek szánta, de az sem érdekelte, ha a lány nem fogja fel. Leült az asztalhoz és írni kezdett. A cirádás betűket meglátva apja írása jutott eszébe, de legyűrte undorát és befejezte a rövid szöveget. A gyertya lángjában meglágyult viaszba nyomta pecsétjét a papíron és a lány elé tette.
- Remélem megfelel. Nincs más.
- Megteszi. Mit akar tudni?
- A marionettek történetét.
Sebastian figyelte, ahogy Ahya elhelyezkedett az ágyon lótuszölésben, majd egy pár pillanatig farkasszemet néztek, mintha a másik épp felmérné a helyzetet.
- A Marionettek már kétszázötven éve színesítik a társadalmat. Alapvető szerepük a királyi család és a nemesség tagjainak kielégítése minden téren. Az ország rossz szemmel nézte, ha egy rangos férfi esetleg nő betért egy bordélyházba, ezeket a fura lányokat keltették életre, hogy ne kelljen elhagyni az udvart, de mégis élvezhessék a testi örömöket. Bármilyen kívánságot teljesítenek a legkisebb ellenállás nélkül. Legalábbis régen így volt, manapság már nem igazán tökéletes a rendszerük, a varázslók nem képesek olyan remekeket létrehozni, mint kezdetben. A Marionett-készítők nem éltek sokáig, sokan elhulltak, ha nem megfelelő árut készítettek a megrendelőnek. A Marionetteket nem ruházták fel semmilyen különleges képességgel. A cél az, hogy ne legyen önálló akaratuk, így sok esetben együgyű szajháknak tűnnek.
A Marionetteket mindet élő emberről mintázták és gyakran még ma is modelleket alkalmaznak egy-egy megalkotásánál, de sokszor már csak egyik bábut a másik alapján hozzák létre. Elvesztette a kezdeti bájt. Kétszáz évvel ezelőtt gyakran japán lányok arcát másolták át a Marionettekére. Egzotikusak, gyönyörűek, növelte a nemesek magabiztosságát, hogy egy ilyen ritkaságot birtokolhattak.
Sebastian igyekezett megemészteni a hallottakat. Sok mindent megtudott most és örült, már értett pár dolgot.
- Így került maga ide. Az egyik elődjét ide hurcolták, maga pedig már itt született.
A bólintástól jóleső érzés áradt szét Sebastian testében. Lassan összeállt a kép.
- Köszönöm, elég lesz… egyelőre – mondta és leült az ágyra.
- Menjen át a szomszédos szobába, ott lesz a helye, nem mehet most el, de nem esik bántódása.
- Erről nem volt szó! Haza kell mennem.
- Most nem lehet. Keresik magát, apámat pedig nem érdekelné az én lepecsételt parancsom. Tudja, nem igazán vagyunk jóban.
Megeresztett egy halvány, féloldalas mosolyt, mikor meglátta a lány reakcióját, szerette volna rosszul érezni magát, amiért becsapta, de nem volt rá képes.
Túlságosan elfoglalta minden gondolatát Chloé.
Látni akarta, de nem akart bajba kerülni.
Átkísérte a lányt a szobába, majd visszatért a sajátjába és várt. Éjjel minden sokkal egyszerűbb lesz.