2015. március 8., vasárnap

Sárkány és élet

Nincsenek megjegyzések:
Hana a beinjekciózott színes festéket vakargatta a karján. Semmilyen nyom nem utalt a beavatkozásra, pedig alig egy óra telt el azóta.
Még a kórház folyosóján ült, és bámult maga elé. Nem volt benne biztos, hogy jól cselekedett, de nem látott más lehetősége.
Halk zümmögés ébresztette fel a kábulatból, ahogy egy kis takarítórobot suhant el előtte, nedves csíkot hagyva maga után. A jellegzetes fertőtlenítőszer szaga szúrta az orrát, a felsője ujjával takarta el arcát, hogy ne érezze annyira.
 – Hana-chan! – Egy férfi futott hozzá lendületesen integetve. Hana szólni akart neki, hogy vigyázzon a vízre, de már késő volt, a férfi megcsúszott a padlón, és a lány orra előtt állt csak meg kapálózva, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
Hana jót mosolygott a másik ügyetlenségén.
 – Azért jöttem, hogy elvigyelek, és nem azért, hogy kinevess – morogta a férfi és kézen ragadta a lányt.
 – Hé, óvatosabban – kiáltotta Hana és visszarántotta karját.
 – Mi van?! Nem fájhat. A főnök már vár rád.
 – A saját lábamon is tudok menni, Akira, nem kell támogatni, mint egy vénasszonyt – dünnyögte Hana és felállt. Akira mellett sétálva hagyta el a kórházat, élvezte, ahogy a friss levegő az arcába csap.
Az utcán hallani lehetett a sztrájkoló aktivisták egy nagyobb csoportját, ahogy a város fölé magasodó központi épület előtt követelték a vezetőktől, hogy adjanak nekik munkát.
Egy nő Hana lábába kapaszkodott, amitől a lány majdnem felbukott.
 – Hé! – próbálta Hana lerázni magáról, kevés sikerrel. Az idegen könyörögve nézett fel rá,de Akira nem hagyta szóhoz jutni, egyszerűen rátaposott az ujjaira. Az éles sikolyt meghallva Hana ellökte magától a férfit.
 – Mit csinált, idióta? – Leguggolt és felsegítette a szegény nőt, majd némi pénzt nyomott a kezébe.
 – Hana-chan, már ne haragudj meg, de ezeken az embereken te már nem segíthetsz – jegyezte meg Akira, amikor továbbhaladtak az autóhoz.
 – Senki nem segít rajtuk, a város éhezik, mióta a robotok minden munkát ellátnak. Te nem is veszed észre, csak élsz a saját kis burkodban a főnökkel együtt. De én egész nap az utcán járok, és reklámozom az olyan nagy fejeseket, mint amilyenek ti is vagytok. Én látom, hogy mi történik az utcákon! – Hana lentebb tűrte a kabátja ujját, és összébb húzta magát.
 – Ők is dolgozhatnának nekünk. Mi mindenkinek állást ajánlunk! – Akira megragadta a lány karját, és feltűrte az anyagot rajta, hogy látszódjon a neonszínekben játszó tetoválás.
 – Hát persze. Senki nem kíváncsi rá, hogy mi van egy negyvenéves nőre varrva, ti is csak a fiatal lányokra és férfiakra tartotok igényt!
Hana ingerülten rántotta el magát, és figyelte a kanjit és a pontokat a bőrén. Már ezerszer elgondolkodott azon, mi lenne vele, ha nem jelentkezett volna félévvel korábban a munkára. Egyszerű reklámozás volt a dolga,a szórakozóhelyeket népszerűsítette, ahol a gazdag férfiak és nők elherdálhatták a cégekből befolyt pénzüket, és táncosokat toborzott.
Senki sem foglalkozott azzal, hogy az egykori munkásréteg már munkanélküli réteggé vált.
Akira nem szólt többet hozzá, csak beültette az autóba, és elvitte a bárba, aminek a homlokzatán ugyanaz a jelkép szerepelt, mint Hana karján.
Bent minden bordó és ezüst színben pompázott, a berendezés elég minimalista volt, kényelmes fotelok a vendégeknek, egy színpad a táncosoknak és egy kisebb bárpult, ahol egy férfi serénykedett, hogy felkészüljön az esti műszakra.
Hana már nem dőlt be a látványnak, tudta, hogy a pultos is csak egy robot emberi külsővel. Nem volt szüksége fizetésre, az egyszerű, havonkénti kontroll is megfelelt neki.
A sarokban egy idősödő férfi ült, egy elegáns, gazdag hús-vér ember.
 – Jó napot, Főnök – hajolt meg előtte Hana kissé Akirával együtt.
 – Hana-chan! Mutasd magad. – A Főnök felállt, őszes haját hátra simította a homlokából, és végigmustrálta a lányt.
 – Látom, a doktor úr emlékezett még a kívánságomra, igazán látványos lett. – Megszorította a lány karját a tetoválás fölött, a hirtelen felgyülemlett vértől még jobban kirajzolódott a forma.
 – Öltözz át és menj, teltházat akarok ma!
Hana szó nélkül hátra ment, átöltözött a szűk nadrágba és az ujjatlan felsőbe. Még látszott a felkarján a nyáron használt szimbólum, de a hideg idő beköszöntével kénytelenek voltak új helyet keresni a reklámnak. Az öreg sem akarta, hogy megfázzanak a lányai és fiai.
A helyiségben még két lány táskája hevert a padlón, és a fogason egy hátizsák lógott. Csak három hónap telt el, mióta megjelent az első fiú a bandában.
Az orvos megesküdött rá, hogy nem roncsolja a szervezetet, de ezt nem állíthatta teljes bizonyossággal.
Alan külföldi srác volt, aki azért érkezett Japánba, hogy tanuljon, de az iskola sajnos nem akarta a szárnyai alá venni, a határon pedig nem engedték ki, mivel a tanulói vízuma három évre szólt.
Jobb híján ő is a Főnöknél keresett állást, de a mellkasának bőre alá fecskendezett tinta miatt sokszor volt lázas és sápadt. Hana aggódott a fiúért, ezért befogadta a lakásába. Sokszor hallgatta, ahogy a másik lázálmában könyörög neki, hogy juttassa ki az országból, de Hana nem tehette.
Az emlékképekből felocsúdva vette fel puha, de meleg mellényét, és kiment a hűvös utcára.
A szürkületben már teljesen kivehetővé vált, hogy a pontok egy újabb kanjit rajzolnak ki. A két jel a sárkány és az élet szavakat ábrázolta.
 – Szia, cica. – Egy férfi karolta át oldalról Hanát, aki riadtan nézett hátra.
A tévéből tudta, hogy valaki a hozzá hasonlókat gyilkolja.
Az áldozatok sokszor fiatal fiúk és lányok voltak, és a legtöbbjük valamilyen bárnak dolgozott, olyanok voltak, mint ő, reklámfelületek.
 – Nem vagyok a cicád, és kurva sem vagyok. – Ellökte magától a férfit. – A klubban viszont találsz mindkettőt – mutatta meg a tetoválást.
 – Oh, durci a cica – kuncogott az idegen, majd a bár felé indult, ahol a reményei szerint készséges és könnyűvérű lányokat talál.
Hana továbbsétált a kihalt utcán, de ahogy kicsit eltávolodott a szórakozónegyed széle felé, már kéregetőkkel és hontalanokkal találkozott. Utálta a látványt, és az érzést, amely feszítette a mellkasát. Ő maga nem tudta, hogy milyen munkanélkülinek lenni, így csak ritkán fordult elő, hogy ő is részt vett néhány tüntetésen. A központban dolgozó kormányzati tagok mindent megkaptak egy csettintésre, és nem foglalkoztak azzal, hogy az emberek elszegényednek. A fő bevételt a város számára a robotokkal való kereskedés hozta, néhány évvel korábban még a robotokat is emberek készítették, de aztán létrehozták azokat a gépeket, amelyek már átvették ezt a munkát is.
Az iskolák és a kórházak maradtak meg csak a régi funkciójukban. Úgy gondolták, hogy a betegekre és gyerekekre jótékony hatással bír az emberek jelenléte.
Hana reggelig az utcákat rótta. Szinte megkönnyebbült, amikor felöltözhetett, de még így is kénytelen volt feltűrni a ruhája ujját, hogy a nappali embertömeg is láthassa a reklámot. Mindig is sokan megfordultak utána, így a Főnök büszke volt rá, és ezért néha kapott pár szabad napot.
A lakása felé haladva egy kisebb embertömegbe botlott. A vállak fölött látta, ahogy a rendőrségi kordonok tartják távol őket az egyik utcától.
Hana átverekedte magát a tömegen, de amikor meglátta a vérben úszó falat és padlót, sápadtan fordult el. Öklendezett, sosem bírta a vért.
A legtöbb lányt ismerte a szakmában, az utcákon néha össze is kaptak, ha ugyanazt a helyet szemelték ki két különböző bártól, sokszor elhappolták előle a kuncsaftokat, de sosem kívánta a halálukat.
Nem akarta tudni, hogy ki fekszik a fekete lepel alatt, gyorsan szedte a lábát, hogy haza érjen, közben egészen az ujjáig gyűrte le a ruháját.
Ahogy belépett a lakásába zihálva dőlt az ajtónak, a helyére csúsztatta a három láncot, nem bízott a mágneszárban.
 – Hana-chan. Mi a baj? – Alan hangja kissé megnyugtatta, de amikor szembefordult vele, úgy érezte, azonnal összeesik.
A fiú félmeztelen volt, a tetoválás virított az izmos mellkasán, miközben komótosan törölgette le kezéről és egy lézerpengés konyhakésről a vörös vért.
 – Alan… mi történt? Te…
 – Ne haragudj, tudom, hogy nem szereted, ha friss alapanyagot használok, de megkívántam egy kis csirkehúst, és a bolti csomagoltat már nagyon untam.
Hana szíve kihagyott egy ütemet, de aztán újra dobogni kezdett. Tudta, hogy lakótársa rajong a friss húsért, bár egyre nehezebben lehetett beszerezni és drágább is volt a készételnél.
Mosolyogva legyintett.
 – Semmi baj, csak borzasztó dogot láttam. Megint lecsapott a gyilkos egy lányra – sorolta, miközben megindult a konyhába. A vércseppek sem igazán zavarták, melyek a folyosó kövén virítottak, elvégre a csirkebontás mocskos meló.
 – Borzasztó, hogy milyen emberek vannak. Sokan nem bírják ezt a munkát. Te is mennyiszer mondogattad, hogy inkább meghalnál, minthogy még egy napot ledolgozz.
Egészen közelről csengett Hana fülében Alan kuncogása, miközben a főző fülkébe lépett, ahol csupa tisztaság fogadta. Se csirke, se vér.


2015. január 22., csütörtök

Születésnapi post

Nincsenek megjegyzések:



A Blog ma ünnepli első születésnapját!

Lássuk, mi történt ez alatt az egy év alatt:

Az oldalt látogatóinak száma eddig: 1370
Bejegyzések száma: 17       
Regények száma: 1 – 3 fejezet került fel belőle
Novellák száma: 6
Versek száma: 1
Egyéb bejegyzések: 7
Követők száma: 8
A legtöbbet látogatott bejegyzés: 38  megtekintéssel: Marionett 1. fejezet

Ami pedig ezt az évet illeti:

Igyekszek még több Novellával és írással jelentkezni.
Az ígért sárkányos történet kinőtte magát regénnyé, így  ebből majd csak részletek kerülnek fel a blogra.
Ebben az évben megcélzom az Aranymosás pályázatot is, úgyhogy lesz munkám idén is. :)

Ami a designváltást illeti, most témájában jobban illeszkedik majd az elkövetkezendő történetre.
Az új történetben lány x lány kapcsolatra lehet számítani, de nem fogunk átmenni 18+-os blogba, ne aggódjatok. :)

Remélem, ebben az évben is velem maradtok. :)


Kirie Yume