1 óra

„1 óra. Készülj el.”

Csak ennyiből állt az üzenet, de Chris szíve máris meglódult.
Reggel kilenc óra, és neki hirtelen fogalma sem volt, hogyan értelmezze az üzenetet. Összesen egy órája van, vagy délután egyre kell elkészülnie. Ha Sebastianról volt szó, semmiben sem lehetett biztos, így azonnal kipattant az ágyból és elindult készülődni.

Egy hónapja nem hallott barátjáról, pedig tudta, hogy alig van dolga a férfinak, hiszen éppen azért tért vissza a városba, hogy kipihenhesse a munka okozta fáradalmait. Bár Chris úgy gondolta, inkább az ő idegeinek a húzása miatt van itt. Ékes bizonyítéka ennek az, hogy már negyedik hete nem hívta, nem írt neki, és nem kereste fel.

Most viszont eljött az ő ideje.

Mivel nem tudta, mit tervez barátja, egyszerű farmerba és pólóba bújt az alapos zuhanyzás végén. Az izgalomtól nem tudott enni egy falatot sem, csak ült a nappaliban és várt.

Még 10 perc. Vagy három óra és 10 perc.

Férfiassága reggel óta nem hagyta nyugodni, hiába zuhanyozott le hideg vízzel, a gondolat, hogy Sebastian hozzá tart, egészen felizgatta, és valahol mélyen fel is bosszantotta, hogy pont ennek az uralkodó félistennek az érintéseire vágyik.

Még emlékezett a régi játékaikra. Ahogy Mestere kezei a teste különböző pontjain csattantak. Mindig is jobban szerette saját kezűleg elverni őt, mint eszközöket használni. Ha büntetni akarta, akkor használt jobbára pálcát, vagy mást, hogy érezze, nem a kéj végett történik az, ami.

Chris személyes kedvence a viasz játék volt. Ahogy a gyertya megolvadt viaszcseppjei csorogtak a bőrére változatos magasságból, mindig máshonnan és máshova, miközben ő kikötve, bekötött szemekkel feküdt kiszolgáltatva és szinte elébe ment minden cseppnek a testével, vonaglott lágyan, de tudta, hogy minden úgy történik, ahogy a másik akarja. Nem ő a főnök.

Nem csengettek, nem kopogtak, egyszerűen csak érezte, hogy nyílik az ajtaja. Pontosan 10 óra van. Egy percet sem késett, ahogy máskor sem. Mindig is a pontosság megtestesült mintaképe volt.

Nem nézett felé, igyekezett úgy tenni, mintha nem is tudna róla, hogy az ajtóból figyeli. Halkan nyitott be, talán, hogy meglepje őt. De akkor alaposabb lett volna.

Mindenesetre belement a játékba.

Csak ült és várt.

- Jól van. Látom, elkészültél. – A mély, férfias hang olyan nyugodt volt, hogy attól Chris farka ismét megrándult. Nem tudta, hogy lehet a másik ilyen higgadt, mikor kettesben vannak. Ő legszívesebben máris rávetette volna magát, amint belépett a házba, de tudta, hogy annak csak az lett volna a vége, hogy Sebastian kielégül a testétől, ő pedig felajzottan, kielégületlenül végzi a kanapén, vagy a földön... Hirtelen nagyon kezdte érdekelni az ellentmondás lehetősége…

- Ahogy kívánta, uram – biccentett aprót, és lassan felé fordította fejét. A pupillái érezhetően kitágultak a látványtól és tudta, hogy elveszett.

Se veled se nélküled

Sajgott a háta, és biztosra vette, hogy vérzik is, így meg sem próbálta visszavenni magára a pólót, amiben érkezett. Csak feküdt az ágyon, hason, és hálát adott a férfinak, amiért az kinyitotta az ablakot, hogy megszabaduljon a cigaretta füsttől, mert a hűvös szellő nyugtatóan simította végig megkínzott hátát.

– Elárulnád, mi szükség volt erre?

– Nem gondoltam, hogy ennyire bevadulsz – füllentette szemrebbenés nélkül, a másik vonásait figyelve. Még mindig teljesen el tudott veszni azokban a viharszürke szemekben, és az arisztokrata vonásaiban. Le sem tagadhatná a családját.

– Pontosan tudtad, hogy mi fog történni veled. Nem vagy hülye, ahogy én sem. – Végre felé fordult, így már nem csak profilból gyönyörködhetett benne, hanem teljes valójában. Vele ellentétben Sebastian fel volt öltözve, fekete öltöny nadrág, szürke, feltűrt ujjú ing, a zakója az ő ruháival együtt valahol a sötétben landolt, mikor bejöttek a szobába.

Sebastiannak igaza volt, Chris teljesen tisztában volt vele, hogy mi lesz, de egy szemernyit sem bánta meg.

A bárban egésznap ő járt a fejében, és tudta, hogy csak úgy verheti ki, ha eljön hozzá, így miután elrendezte a számlákat, egyből a belvárosi lakáshoz hajtott, és ha már zárt ajtó fogadta, beengedte magát, és egy üveg whiskyvel múlatta az időt, míg várt rá.

– Emlékeim szerint, 5 évvel ezelőtt nem voltál ennyire… – kereste a megfelelő szót, de az égés a hátában teljesen eltompította.

– Szadista?

– Oh nem! – nevetett halkan – Mindig is ilyen szadista voltál. De tény, hogy finomodtak a módszereid.

– Ezt most vegyem bóknak? – fordult felé felvont szemöldökkel, majd végignézett művén. Vigyázott rá, hogy ne okozzon maradandó sebeket, de néhány helyen így is felhasadt a bőre, néhány nap, és nyomuk sem lesz.

Szerette ezt a testet, szerette gyötörni és szerette szeretni is, azzal is pontosan tisztában volt, hogy Chris ugyanennyire imádta ezeket az alkalmakat, mint ő maga.

Odasétált hozzá és leült az ágya szélére, a fekete ágynemű kihangsúlyozta kedvese fehérségét, és világoszöld szemeit, mintha nem is egy ember feküdne az ágyában, hanem egy tündér.

Végigsimított a megkínzott háton, amitől a bőr és az izmok lágyan megremegtek alatta, halvány mosoly jelent meg szája sarkában.

– Öltözz fel, nem fizetem az orvosi költségeidet, amiért megfázol a házamban.

Chris szó nélkül magára vette az alsóját és a pólóját, de a többi ruháját hagyta a földön heverni, Sebastianhoz fordulva szenvedélyesen megcsókolta, ajkait harapdálta, mintha elégtételt akarna venni az elmúlt órákért. Élvezte a férfi puha ajkait, az izmos kezeinek érintését a hátán és fenekén, ahogy birtoklóan az ölébe vonja, miközben ő is ugyanolyan vadul csókolja.

Amikor 5 évvel korábban elkezdődött ez a kapcsolat Sebastian még közel sem volt ennyire kifinomult, a mai napig hordoz magán olyan hegeket, amik abból az időből valók. Sebastian soha sem tudta türtőztetni magát, vagy gátat szabni az érzelmeinek, és amikor kettesben maradtak, Chris minden alkalommal vérezve, szinte összetörve hagyta el a szobát, hogy egy héttel később, félig vagy egészen begyógyult sebekkel ismét egy újabb éjszakát könyörögjön ki nála.

Tudta, hogy normális ember az első alkalom után futva rohant volna el, de ő nem volt normális.

5 éve tart a se veled, se nélküled kapcsolatuk, volt, hogy hosszú hónapokig nem látták egymást, aztán napokig el sem hagyták a házat. Az elmúlt egy évben egyáltalán nem találkoztak. Sebastian az üzlettel foglalkozott, nem is tartózkodott az országban, ő pedig a bárral volt elfoglalva, ami meghozta gyümölcsét.

– Szeretlek, ugye tudod? – Chris figyelte kedvese szemeit, kíváncsi volt reakciójára. Ritkán mondta csak neki, mert tudta, hogy Sebastian nem tolerálja az efféle érzelmi megnyilvánulásokat, de néha észrevette rajta, hogy örül annak, amit hall.

– Tudom – bökte csak ki válaszul, és rágyújtott egy szál cigire, majd az ég felé fújta ki a füstöt anélkül, hogy letüdőzte volna.

Sebastian elmerült a gondolataiban, tudta, hogy szereti a férfi, és ő is érzett iránta valamit, hiányzott neki, ha nem volt mellette, ugyanakkor nem volt képes huzamosabb ideig együtt maradni vele. Ezért menekült mindig a munkába, vagy akárhova, csak ne kelljen arra gondolnia, hogy mi is van kettejük között.

Annyira elmerült saját világában, hogy észre sem vette, ahogy a másik szinte az ölébe vackolta magát, feje a hasánál pihent, az oldalán feküdt, hogy háta ne vérezze össze az ő nadrágját. Mivel lehunyt szemekkel pihent Chris, ő megengedett magának egy mosolyt. Tetszett neki ez a helyzet. El tudta viselni, hogy ennyire közel van hozzá, miközben épp nem egy pálcával foglalatoskodik a hátán.

Alig érintve meg a hajába simított, és bár érezte, ahogy a másik megrezzen kissé, folytatta a kedveskedő simogatást.

Másnap reggel, a megszokottal ellentétben, még mindig ágyban voltak mindketten. Az éjszaka Sebastian elfektette kedvesét az ágyon, majd lefeküdt mellé és reggelig nem is ébredt fel. Hosszú idő után ez volt az első éjszaka, amit mindketten nyugodtan végigaludtak mindenféle rémálom, vagy lidérces rémkép nélkül.

A reggel úgy telt, ahogy az összes többi is, szinte egyszerre ébredtek, majd megkávéztak szinte némán, Chris lezuhanyzott, de ahelyett, hogy minden szó nélkül eltűnt volna, Sebastianhoz sétált egészen közel hozzá.

– Este találkozunk? – reménykedve nézett a férfira, kiskutya szemekkel, amit Sebastian annyira idegesítőnek talált, hogy egyből megremegett a keze, mintha máris a pálca lenne nála ismét.

– Persze, este találkozunk – biccentett, majd hátra túrta Chris fürtjeit és hagyta elmenni.

Sárkány és élet

Hana a beinjekciózott színes festéket vakargatta a karján. Semmilyen nyom nem utalt a beavatkozásra, pedig alig egy óra telt el azóta.

Még a kórház folyosóján ült, és bámult maga elé. Nem volt benne biztos, hogy jól cselekedett, de nem látott más lehetősége.

Halk zümmögés ébresztette fel a kábulatból, ahogy egy kis takarítórobot suhant el előtte, nedves csíkot hagyva maga után. A jellegzetes fertőtlenítőszer szaga szúrta az orrát, a felsője ujjával takarta el arcát, hogy ne érezze annyira.

 – Hana-chan! – Egy férfi futott hozzá lendületesen integetve. Hana szólni akart neki, hogy vigyázzon a vízre, de már késő volt, a férfi megcsúszott a padlón, és a lány orra előtt állt csak meg kapálózva, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Hana jót mosolygott a másik ügyetlenségén.

 – Azért jöttem, hogy elvigyelek, és nem azért, hogy kinevess – morogta a férfi és kézen ragadta a lányt.

 – Hé, óvatosabban – kiáltotta Hana és visszarántotta karját.

 – Mi van?! Nem fájhat. A főnök már vár rád.

 – A saját lábamon is tudok menni, Akira, nem kell támogatni, mint egy vénasszonyt – dünnyögte Hana és felállt. Akira mellett sétálva hagyta el a kórházat, élvezte, ahogy a friss levegő az arcába csap.

Az utcán hallani lehetett a sztrájkoló aktivisták egy nagyobb csoportját, ahogy a város fölé magasodó központi épület előtt követelték a vezetőktől, hogy adjanak nekik munkát.

Egy nő Hana lábába kapaszkodott, amitől a lány majdnem felbukott.

 – Hé! – próbálta Hana lerázni magáról, kevés sikerrel. Az idegen könyörögve nézett fel rá,de Akira nem hagyta szóhoz jutni, egyszerűen rátaposott az ujjaira. Az éles sikolyt meghallva Hana ellökte magától a férfit.

 – Mit csinált, idióta? – Leguggolt és felsegítette a szegény nőt, majd némi pénzt nyomott a kezébe.

 – Hana-chan, már ne haragudj meg, de ezeken az embereken te már nem segíthetsz – jegyezte meg Akira, amikor továbbhaladtak az autóhoz.

 – Senki nem segít rajtuk, a város éhezik, mióta a robotok minden munkát ellátnak. Te nem is veszed észre, csak élsz a saját kis burkodban a főnökkel együtt. De én egész nap az utcán járok, és reklámozom az olyan nagy fejeseket, mint amilyenek ti is vagytok. Én látom, hogy mi történik az utcákon! – Hana lentebb tűrte a kabátja ujját, és összébb húzta magát.

 – Ők is dolgozhatnának nekünk. Mi mindenkinek állást ajánlunk! – Akira megragadta a lány karját, és feltűrte az anyagot rajta, hogy látszódjon a neonszínekben játszó tetoválás.

 – Hát persze. Senki nem kíváncsi rá, hogy mi van egy negyvenéves nőre varrva, ti is csak a fiatal lányokra és férfiakra tartotok igényt!

Hana ingerülten rántotta el magát, és figyelte a kanjit és a pontokat a bőrén. Már ezerszer elgondolkodott azon, mi lenne vele, ha nem jelentkezett volna félévvel korábban a munkára. Egyszerű reklámozás volt a dolga,a szórakozóhelyeket népszerűsítette, ahol a gazdag férfiak és nők elherdálhatták a cégekből befolyt pénzüket, és táncosokat toborzott.

Senki sem foglalkozott azzal, hogy az egykori munkásréteg már munkanélküli réteggé vált.

Akira nem szólt többet hozzá, csak beültette az autóba, és elvitte a bárba, aminek a homlokzatán ugyanaz a jelkép szerepelt, mint Hana karján.

Bent minden bordó és ezüst színben pompázott, a berendezés elég minimalista volt, kényelmes fotelok a vendégeknek, egy színpad a táncosoknak és egy kisebb bárpult, ahol egy férfi serénykedett, hogy felkészüljön az esti műszakra.

Hana már nem dőlt be a látványnak, tudta, hogy a pultos is csak egy robot emberi külsővel. Nem volt szüksége fizetésre, az egyszerű, havonkénti kontroll is megfelelt neki.

A sarokban egy idősödő férfi ült, egy elegáns, gazdag hús-vér ember.

 – Jó napot, Főnök – hajolt meg előtte Hana kissé Akirával együtt.

 – Hana-chan! Mutasd magad. – A Főnök felállt, őszes haját hátra simította a homlokából, és végigmustrálta a lányt.

 – Látom, a doktor úr emlékezett még a kívánságomra, igazán látványos lett. – Megszorította a lány karját a tetoválás fölött, a hirtelen felgyülemlett vértől még jobban kirajzolódott a forma.

 – Öltözz át és menj, teltházat akarok ma!

Hana szó nélkül hátra ment, átöltözött a szűk nadrágba és az ujjatlan felsőbe. Még látszott a felkarján a nyáron használt szimbólum, de a hideg idő beköszöntével kénytelenek voltak új helyet keresni a reklámnak. Az öreg sem akarta, hogy megfázzanak a lányai és fiai.

A helyiségben még két lány táskája hevert a padlón, és a fogason egy hátizsák lógott. Csak három hónap telt el, mióta megjelent az első fiú a bandában.

Az orvos megesküdött rá, hogy nem roncsolja a szervezetet, de ezt nem állíthatta teljes bizonyossággal.

Alan külföldi srác volt, aki azért érkezett Japánba, hogy tanuljon, de az iskola sajnos nem akarta a szárnyai alá venni, a határon pedig nem engedték ki, mivel a tanulói vízuma három évre szólt.

Jobb híján ő is a Főnöknél keresett állást, de a mellkasának bőre alá fecskendezett tinta miatt sokszor volt lázas és sápadt. Hana aggódott a fiúért, ezért befogadta a lakásába. Sokszor hallgatta, ahogy a másik lázálmában könyörög neki, hogy juttassa ki az országból, de Hana nem tehette.

Az emlékképekből felocsúdva vette fel puha, de meleg mellényét, és kiment a hűvös utcára.

A szürkületben már teljesen kivehetővé vált, hogy a pontok egy újabb kanjit rajzolnak ki. A két jel a sárkány és az élet szavakat ábrázolta.

 – Szia, cica. – Egy férfi karolta át oldalról Hanát, aki riadtan nézett hátra.

A tévéből tudta, hogy valaki a hozzá hasonlókat gyilkolja.

Az áldozatok sokszor fiatal fiúk és lányok voltak, és a legtöbbjük valamilyen bárnak dolgozott, olyanok voltak, mint ő, reklámfelületek.

 – Nem vagyok a cicád, és kurva sem vagyok. – Ellökte magától a férfit. – A klubban viszont találsz mindkettőt – mutatta meg a tetoválást.

 – Oh, durci a cica – kuncogott az idegen, majd a bár felé indult, ahol a reményei szerint készséges és könnyűvérű lányokat talál.

Hana továbbsétált a kihalt utcán, de ahogy kicsit eltávolodott a szórakozónegyed széle felé, már kéregetőkkel és hontalanokkal találkozott. Utálta a látványt, és az érzést, amely feszítette a mellkasát. Ő maga nem tudta, hogy milyen munkanélkülinek lenni, így csak ritkán fordult elő, hogy ő is részt vett néhány tüntetésen. A központban dolgozó kormányzati tagok mindent megkaptak egy csettintésre, és nem foglalkoztak azzal, hogy az emberek elszegényednek. A fő bevételt a város számára a robotokkal való kereskedés hozta, néhány évvel korábban még a robotokat is emberek készítették, de aztán létrehozták azokat a gépeket, amelyek már átvették ezt a munkát is.

Az iskolák és a kórházak maradtak meg csak a régi funkciójukban. Úgy gondolták, hogy a betegekre és gyerekekre jótékony hatással bír az emberek jelenléte.

Hana reggelig az utcákat rótta. Szinte megkönnyebbült, amikor felöltözhetett, de még így is kénytelen volt feltűrni a ruhája ujját, hogy a nappali embertömeg is láthassa a reklámot. Mindig is sokan megfordultak utána, így a Főnök büszke volt rá, és ezért néha kapott pár szabad napot.

A lakása felé haladva egy kisebb embertömegbe botlott. A vállak fölött látta, ahogy a rendőrségi kordonok tartják távol őket az egyik utcától.
Hana átverekedte magát a tömegen, de amikor meglátta a vérben úszó falat és padlót, sápadtan fordult el. Öklendezett, sosem bírta a vért.

A legtöbb lányt ismerte a szakmában, az utcákon néha össze is kaptak, ha ugyanazt a helyet szemelték ki két különböző bártól, sokszor elhappolták előle a kuncsaftokat, de sosem kívánta a halálukat.

Nem akarta tudni, hogy ki fekszik a fekete lepel alatt, gyorsan szedte a lábát, hogy haza érjen, közben egészen az ujjáig gyűrte le a ruháját.

Ahogy belépett a lakásába zihálva dőlt az ajtónak, a helyére csúsztatta a három láncot, nem bízott a mágneszárban.

 – Hana-chan. Mi a baj? – Alan hangja kissé megnyugtatta, de amikor szembefordult vele, úgy érezte, azonnal összeesik.

A fiú félmeztelen volt, a tetoválás virított az izmos mellkasán, miközben komótosan törölgette le kezéről és egy lézerpengés konyhakésről a vörös vért.

 – Alan… mi történt? Te…

 – Ne haragudj, tudom, hogy nem szereted, ha friss alapanyagot használok, de megkívántam egy kis csirkehúst, és a bolti csomagoltat már nagyon untam.

Hana szíve kihagyott egy ütemet, de aztán újra dobogni kezdett. Tudta, hogy lakótársa rajong a friss húsért, bár egyre nehezebben lehetett beszerezni és drágább is volt a készételnél.

Mosolyogva legyintett.

 – Semmi baj, csak borzasztó dogot láttam. Megint lecsapott a gyilkos egy lányra – sorolta, miközben megindult a konyhába. A vércseppek sem igazán zavarták, melyek a folyosó kövén virítottak, elvégre a csirkebontás mocskos meló.

 – Borzasztó, hogy milyen emberek vannak. Sokan nem bírják ezt a munkát. Te is mennyiszer mondogattad, hogy inkább meghalnál, minthogy még egy napot ledolgozz.

Egészen közelről csengett Hana fülében Alan kuncogása, miközben a főző fülkébe lépett, ahol csupa tisztaság fogadta. Se csirke, se vér.

Elrabolt élet

A bárban szinte harapni lehetett a füstöt, középkorú, pénzes férfiak legeltették szemüket a színpadon vonagló, táncoló fiatalon. Gyönyörű teste volt, ami az elmúlt egy hónapban több pénzt hozott a főnöknek, mint ellőtte bárki más.

 - Nate, kicsikém! – Egy középkorú férfi rontott fel a színpadra a táncoshoz, és úgy szorította magához a fiút, mintha az élete múlna rajta.

A fiatalabb dermedten állt a tánctér közepén, valószínűtlenül kék szemei rémülten csillogtak, ahogy a karok már túlságosan is erősen szorították, de ha nem lettek volna körülötte, akkor is úgy érezte volna, menten megfullad a férfitól. Hosszú fekete haja háta közepéig ért, vékony kis alakja csak akkor kezdett el rángatózni, mikor felismerte az őt körülölelő karok tulajdonosát. Erre már a testőrök is felfigyeltek, és megindultak feléjük, hogy leszedjék róla a betolakodót.

 - Állj, rendőrség! – Az eddig kétségbeesett férfi, most határozottan állt a fiatal táncos előtt, és egy jelvényt tartott a közeledő kidobók elé.

 - Ez a fiú még kiskorú! – Szemei haragosan villantak a két gorilla felé, így azok egy pillanatra megtorpantak. Hisz nekik senki nem szólt, de azt is tudták, hogy a főnök nem vesz fel gyerekeket, legalábbis erre a posztra nem.

Nate kétségbeesetten rázta a fejét, hogy ne higgyenek nagybátyjának, de nem volt mit tenni. A jelvény igazinak tűnt, és az iratok is, amin a fiú fényképe szerepelt, a születési dátum pedig, ami rajta volt, az idősebb állítását igazolta.

Perceken belül rendeződött a helyzet, és az idegen, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott, Natel az oldalán.

A fiú vergődött a karjai között, a vékony csukló, amit a nagybátyja fogságban tartott, már kezdett zsibbadni, és biztos volt benne, hogy másnapra látványosan be fog kékülni, és még örülhet is, ha ennyivel megússza.

Úgy vágódott az autó hátsó ülésére, mint egy rongybaba, menekülhetett volna, de nem mert.

Segítségért kiálthatott volna, de a város ezen részén senki nem foglalkozott volna vele, ráadásul az utca már teljesen üres volt látszólag, az ő autójuk pedig egy eldugott kis sikátorban állt, a klub mögött.

Dermedten feküdt a durva huzaton, dörzsölte hófehér, makulátlan bőrét.

Magában átkozta a tudatlan, agyatlan gorillákat, akiket a nagybátyja könnyűszerrel átvert. Hisz nem volt igaz… nem volt igazi sem a jelvény, sem az, hogy ő még kiskorú, de persze néhány papírral pofon egyszerű volt elhitetni a rendőröktől úgy félő biztonsági emberekkel ezt a néhány apróságot. A főnök nem volt a klubban, és ők jobbnak látták, ha inkább engednek a másik akaratának, minthogy egy rendőr komolyan elkezdjen kutakodni és rájöjjön, hogy a szépen berendezett helység, nem is olyan legális, mint azt elsőre gondolná az ember. Biztosak voltak benne, hogy ha az igazgató rájön, hogy néhányan nyomoztak a bárban, ők a halakkal vacsoráznak, és azt nagyon nem akarták.

Sokáig tartott az út, óráknak tűnt az a fél óra, míg elértek a kétszintes házig, és újra megérezte a férfi durva érintését, aki jobb híján a bokájánál fogva húzta ki prédáját a járműből.

 - Azt hitted, elmenekülhetsz előlem? – A szobában lévő egyetlen ágyra esett a fiú a lendülettől. Nate remegve várta, nyüszögve, hogy a férfi megbüntesse.

Igen, elszökött tőle, egy hónappal ezelőtt, mert már nem bírta. Még most is emlékszik rá, mennyire könnyű volt leitatni a férfit és elvenni tőle a ház kulcsát, amit mindig gondosan bezárt, még akkor is, amikor otthon volt.

 - Hagyj… Victor… kérlek – remegte alig hallhatóan a fiatalabb, de csak azt érte el vele, hogy fogva tartója a hajába tépett, amitől felszűkölt fájdalmában.

 - Táncosnak adod ki magad! Egy ringyót csináltál magadból, csakhogy előlem elmenekülj! De ne aggódj, majd én megmutatom neked, hogy bánnak a magadfajtával.

Határozottan hajolt a remegő alak szájára, és követelőzően tépte azokat a rúzstól vörös, kívánatos ajkakat, amik lassan akaratlanul is megduzzadtak, és az elkenődött smink alól elővillant tökéletesen hófehér, selymes bőre, amit Victor annyira szeretett.

Rémisztően gyengéden simított végig a kiálló arccsonton, mire Nateből kitört a zokogás. Nem bírta… nem bírta, ha hozzáér. Gyűlölte a férfit, minden porcikáját, és saját testét átkozta, mert annyiszor elárulta már, és biztos volt benne, hogy újra megteszi.

Haján simított végig Victor, amitől neki hányingere lett. Nem akarta, hogy hozzáérjen, akkor inkább azok a pénzes pacákok, akik minden este megpróbálták kihámozni az alsójából, még a színpadon.

 - A gyönyörű szőke hajad… befestetted, hogy ne ismerjelek fel. – A kezdeti lágy hang a végére durva sziszegéssé vált, és erős ujjak martak a tincsekbe. Igen, befestette a haját, megnövesztette, bár erre nem igazán volt szükség, hiszen alig tette ki a lábát a bárból. Mikor a főnökénél jelentkezett munkára, az adott neki egy kis szobát a klub fölött, ahol alhatott és úgy általában, élhetett.

Újra ajkak martak a fiúéra, de most megérezte vére jellegzetes ízét is, ahogy a nagybátyja fogai felsértették az érzékeny bőrt.

 - Hagyj… ez nem… helyes… -  nyöszörögte, ahogy levegőhöz jutott, de továbbra sem tudott szabadulni a fogva tartó kezek közül.  – Eressz… el…

 - Az enyém vagy! Csak az enyém! – suttogta ajkaira Victor, látszott, az ő eszét már teljesen elvette a vágy, cseppet sem foglalkozott az alatta vergődő, zokogó fiúval.

 - A nagybátyám vagy! – szállt szembe vele Nate. Ez volt az utolsó reménye. Annyiszor megalázta már őt a rokona, de még soha nem feküdtek le, még nem vette el a szüzességét, de most tisztán érezte, hogy ha nem sikerül valamivel észhez téríteni, akkor ha akarja, ha nem, ma megtörténik.

A terv azonban rosszul sült el. Victor ahelyett, hogy lemászott volna, csak elhajolt tőle, hogy mély, vágytól teli torokhangon felnevessen.

A fiatalabb csak meglepetten nézett a fölötte térdeplő férfira. Mégis mit nevet? Fogalma sem volt, mit talál ilyen nevetségesnek, de megijesztette.

 - Rokonok? Ó nem. Soha nem is voltunk rokonok. Elraboltalak a szüleidtől, mikor két éves voltál. - Elégedett vigyorral szemlélte Nate teljes döbbenetét.

Hogy elrabolták? Őt? Nem akarta elhinni. Elemi erővel kezdte rángatni a béklyóként

szolgáló kezeket, hogy szabadulhasson.

Semmi emléke nem volt  a szüleiről. Mindene ehhez a férfihoz kötötte, amije csak van. Azt mondta… azt mondta, a szülei balesetben haltak meg. Hazudott neki!

- Engedjen el! – Teljes kétségbeesés lett úrrá a fiún, nem is igazán figyelte, hogy mit tesz, csak menekülni akart.

- A szüleid még most is keresnek. Annyi év után azt hiszik, még megtalálhatnak! – mondta Victor, ahogy erősen lefogta a kapálózót. Nem gondolta volna, hogy ekkora erő van ebben a törékeny testben. A hangjából érződött, hogy igazán jól szórakozik a másik szenvedésén. Igen, egészen eddig fogva tartotta őt, és most sem hajlandó elengedni. Most, hogy végre az övé lehet. Egészen eddig, annyi éven át, úgy nevelte a fiút, hogy mindenben álljon az ő szolgálatára, nem fogja most futni hagyni.

Nate azonban képtelen volt lenyugodni, csak vergődött, és ha nem ült volna a férfi a csípőjén, nyilván rúgott is volna, de így nem érte el.

Egy idő után Victor megelégelte a dolgot, és míg fél kézzel elfogta a magán kívül lévő fiút, addig a fiókból előkerültek azok a régen használt, de nagyon is ismerős bilincsek, amikkel az ágyhoz láncolta végül.

 - Most már nyugodj le. – elcsattant az a pofon, ami végül magához térítette a fogságban lévő fekete hajút. – Ha tetszik, ha nem, nem menekülsz innen. És ha nem akarod, hogy bajod essen, akkor továbbra is azt teszed, amit mondott.

Nate most már csak reménykedett, hogy ez csak egy rossz álom. Még akkor is magában imádkozott, mikor a férfi újra fölé hajolt, és most már nyakának finom ívét csókolta végig. Végignézett a szobán, az asztalon, a kis szekrényen az ágy mellett, de semmi nem volt bent, amit felhasználhatott volna ez ellen a vadállat ellen, akit egész eddig a nagybátyjának hitt.

Miért nincs semmi? A filmekben ilyenkor mindig van egy kés, egy körömreszelő, levélvágó kés a közelben. Igen, a filmekben… de ő nem egy filmben van. Sajnos…

Csak alig vette észre, hogy már lekerült róla minden ruha, de ahogy feleszmélt, újult erővel tört rá a pánik. A csuklóiba belevágott a bilincs, de nem érdekelte a csekély fájdalom. Szabadulni akart. Könyörgött, de nem engedte el. Kint teljes volt a sötétség, az utcai lámpák is csak épp hogy bevilágítottak, teljesen elrejtették a világ szeme elől Nate szenvedését. Ahogy Victor nem foglalkozva vele tette magáévá, és ő nem tehetett semmit, csak zokogott fájdalmában. Mert fájt neki, nagyon is. Talán fel is szakadt, de ezt nem tudta pontosan, az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos volt, az a felfordult gyomra, és az őt megkörnyékező undorító hányinger volt, amit ez a férfi váltott ki belőle.

Még mindig alig akarta elhinni, hogy ennyi éven át képes volt bedőlni neki, hogy húsz évig hazudtak neki.

Mikor végre leszállt róla az idősebb, ő csak zokogott, próbált elbújni, de kiláncolt kezei nem engedték, hogy mozogjon.

 - Nem is volt olyan rossz – jegyezte meg Victor, majd elhagyta a szobát magára hagyva Natet.

Ő azonban egész éjszaka nem aludt, egyrészt a testébe maró állandó fájdalomtól, másrészt a félelemtől, hogy mire felébred, újra ott fog állni fölötte, és ismét maga alá gyűri. Bár ezt így is úgyis megteheti még. Ellenkezni nem tud, és ha tudna, sem érdekelné az idősebbet.

A szülei őt keresik. Bele sem mert gondolni, mennyi fájdalmat okozhatott nekik eddig. Lehet már le is mondtak róla. Elvégre… tizennyolc éve nem találják.

Reggel, ahogy a nap első sugarai felkúsztak az égre, Nate zajokra lett figyelmes. Észre sem vette, hogy elbóbiskolt, de nem is tudott ezzel foglalkozni, csak azt figyelte, hogy ki lehet ez a férfi, akivel Victor veszekszik. Nem mert belegondolni, sem reménykedni, hogy valaki, aki azért jött, hogy megmentse őt. Elvégre. Napokig a bárban dolgozott, lakott, valakinek igazán feltűnhetett volna, hogy eltűnt. De ő csak egy táncos volt, egy múló dolog.

Percekkel később elcsöndesedett a ház, majd lépteket hallott, és ahogy az ajtó kilincse lenyomódott ő inkább összeszorított szemekkel várta, hogy a dühöngő, és mérges nagybátyja lépjen be rajta. Igen, még most is így hívta őt, hogy már tudta, nem az. De ezt nem tudta megszokni.

Érezte, ahogy valaki a bilincsekkel babrál, és ettől úgy meglepődött, hogy azonnal kinyitotta szemeit. A meglepettségtől csak még inkább kitágultak pupillái. A főnöke…

A bár igazgató állt fölötte, és szabadította meg a bilincsektől, miközben az egyik testőr összeszedett néhány ruhát és egy pokrócot, hogy abba csavarhassák a fiút.

 -  Most már vége - nyugtatta meg az idősödő férfi, és neki hitt. Nem tudta, miért, de Sebastian sose bántotta, akkor sem, ha épp beteg volt, és nem tudott táncolni, és akkor sem, mikor felháborodva, sírva rohant az öltözőjébe az első este kellős közepén, mert az egyik vendég végig simított a fenekén.

Bújt a férfihoz, a biztonságot jelentő karokba fúrta magát, bár fájdalmai voltak, de most még ez sem érdekelte, csak szabadulni akart. A nappaliban ott feküdt Victor látszólag holtan, de még ez sem tudta megrendíteni. Még örült is neki, hogy soha többé nem bánthatja őt, az igazgatótól azonban egyáltalán nem félt, pedig tudta, hogy ők ölték meg fogva tartóját.  Őt nem bántanák.

Hihetetlen öröm lett úrrá rajta, ahogy arcába csapott a friss szellő, majd megérezte a luxusautó bőrülésének jellegzetes illatát, de még továbbra sem volt képes kibújni a megmentője karjai közül.

- Hogyan? – kérdezte végül kissé erőtlenül, mert erre kíváncsi volt. Az igazgató csak elmosolyodott halványan.

- Miután az embereim szóltak, hogy téged elvittek, már elkezdtük a keresést, de ahogy a neved alapján kiderítettük a címed, rájöttünk, hogy nem ott vagy, ahol lenned kellene. Egy rendőrségi akta szerint, téged elraboltak, így már számomra is világossá vált minden.

Magyarázta halkan, miközben ölelte a fiút.

- A szüleid már várnak rád - mosolyodott el – Nagyon hiányoztál nekik.

Nate teljesen ledöbbent. A szülei? Hát mégsem hagytak fel a kereséssel?

Az idő repült, míg elértek a bárhoz, legszívesebben kirepült volna az autóból örömében,d e a lábai nem igen bírták el, így Sebastian vitte be a karjaiban az épületbe.

Teljesen üres volt, csak az egyik asztalnál ült egy házaspár, a férfi a zokogó nő kezét fogta, majd ahogy meghallották a lépteket, mindketten felütötték a fejüket. Őszült már  a hajuk, és ráncaik is voltak, de egyáltalán nem tűntek idősnek.

- Nate! – rohant hozzá a nő, és szinte összetörte a csontjait, úgy szorította magához a fiút, akit egyáltalán nem zavart. Az ő könnyei is folytak, miközben erőtlenül, de átkarolta.

- Anya… – suttogta hitetlenkedve, és az apja apró bólintására újult erővel tört rá a zokogás, de most kivételesen a boldogságtól.

- Köszönöm – suttogta Sebastian felé, aki csak halványan elmosolyodott.

Esőben

Egy fiatal lány ázott az esőben. Hosszú barna haja vizesen tapadt ruhájához. Pólójából csöpögött a víz. Ujjait csipkés, fekete kesztyű fedte, de a bőrén még így is végigfolyt a hideg esővíz.
Nem érdekelte az ítéletidő. A padon ülve, gitártáskájával a vállán meredten tekintett maga elé. Körülötte mindenki biztonságos, száraz helyre igyekezett. Néhányan ugyan megálltak egy-egy röpke pillanatra, hogy megbámulják az ázót, de nem különösebben törődtek vele. Mindenki átsiklott személye fölött. Az éjszaka sötétjében mintha csak egy árnyék lett volna, a zsúfolt tér egy eleme. Nem foglalkozott vele.
Már órák óta ugyanaz az ismeretlen dallam motoszkált a fejében. Órákkal azelőtt, mikor még leült arra a padra, eszébe jutott pár hang. Még soha nem hallotta, sehol. Ez csak az övé volt. Ő neki jutott először az eszébe. Tudta, ha gitárját elővenné, máris tovább haladhatna a fura dallammal és mehetett volna haza, de időközben az eső eleredt, az ég dörögni kezdett és ő túlságosan is féltette kedvencét ahhoz, hogy az esőben áztassa.
Felállhatott volna, elmehetett volna, vagy behúzódhatott volna egy tető alá, de attól tartott, ha megmozdul, azonnal kimegy a fejéből minden. Ezt nem akarta, régóta nem jutott eszébe újdonság, a régebbieket rongyosra játszotta már a gitárján.
A húrok már maguktól is el tudták volna játszani, annyiszor foglalkozott velük.
A zenélés nála mindig hosszú folyamat volt. Először a dallam, hiszen ez a legfontosabb. Majd finomítgatta, lágyította vagy épp felpörgette. A hangulatától függően változtatta.
Művészi pontossággal zenélt. Imádta ezt csinálni, így most is csak az új szerzeményen dolgozott. Észre sem vette, hogy eleredt az eső, a ruhája átázott és a szél is felerősödött és ő reszket a hidegtől. Fel sem tűnt neki, csak a dallamra figyelt, az járt a fejében, a fülében a zsigereiben, minden apró hajszálerében. Érezte, tudta, már majdnem kész, de a végére nem ért el.
Még a múzsa és az ihlet is csúfos játékot űzött vele, nem engedték el. Kínzóan magukkal tartották a szakadó esőben, szinte a padhoz láncolva. Láthatatlan béklyók fogták testét és lelkét. Úgy érezte, ha akart volna, sem tudott volna megmozdulni.
Az új műnek el kell készülni, és ott van a szöveg is. Mit ér egy dal szöveg nélkül? A szavak a gitár húrjainak képzeletbeli pendülésével, apró rezdülésükkel együtt érkeztek. A vég még hiányzott. Nem tudta honnan jön ez az egész. Nem értette, miért pont erről ír, de nem tehetett ellene. Bármennyire is küzdött, tudta ennek most és itt kell megszületnie.
Ha nem, azt talán örök életre megbánta volna. A tudat ott lett volna, hogy nem írta meg. Ezt nem akarta. A gitártáska is átázott lassan, de biztosan. A hangszernek már teljesen mindegy lett volna, hogy hol ázik tovább, de ő csak makacsul ült és nézett. Mintha nem is ebben a világban lett volna, mintha a lelke valahol teljesen máshol lett volna. Talán egy színpadon. A számára mindent jelentő deszkákon. Ez volt az ő igazi álma.
A telefont, a folyton csörgő készüléket észre sem vette a zsebében. Ritka, hogy ennyire belemerült valamibe. Ahogy az sem vallt rá, hogy az éjszaka közepén minden szó nélkül kimarad otthonról.
Hosszú barna haját ujjaival összefogta és nyaka mögé söpörte. Nagy lendülettel rugaszkodott el a padtól. Már teljesen feladta az egészet. Úgy sem jön össze.
Ahogy talpa leért a vizes földre egy pillanatra kővé dermedt, majd gitárját a vállán megigazítva, boldogan ment haza.
Meglett. Ez az apró kis mozdulat, amitől annyira tartott végül mégis csak segített rajta.





Nem tudod mi az, mit a kezedben tartasz
Fel sem tudod fogni a lényegét egymagad
Számodra talán nem is jelent semmit
De akkor mondd meg, mit csináltál eddig?
Együtt barangoltunk az elmúlt éven át
Ha mellettem voltál, puhán öleltél át.
Szeretnék most a fejedbe látni
De legalábbis lepkeként a válladra szállni
Tudni akarom mi volt olyan fontos,
Hogy miatta engem csak úgy eldobsz
Szeretnék egyszer őrült tudós lenni
Az agyadba egyszer belelátni.
Egyetlen dolog van, mit biztosan akarok
Hogy tőlem távol teljesítsd be akaratod.
Ez az egy az én utolsó kívánságom
S ha valaha szerettél, te is ezt kívánod.

Vége

Az utolsó húr is elszakadt

Penget. A sötét szobát behálózza a dallam. Újra és újra ugyanazt a pár húrt pengeti. Újra és újra ugyanaz a szomorú dallam csendül fel.

Emlékek.

A gyerekkora. Az iskola, a szülői szigor. Nem szerették, kiközösítették. Különc volt, de nem bánta. Más volt, így akart közel kerülni a társaihoz, a társaság része lenni, de az nem fogadta be, bármeddig is próbálkozott.

A szülők. Hajszolták. Gépként kezelték. Még gyerek volt, mégis mindig pengetett. Nem szerették, kigúnyolták, kinevették.

Az iskolából hazafelé megverték, a pengetőjét elvették. Nem szólt senkinek. Az apai szigortól félt a legjobban. A szobájába bezárkózva pengetett. Órák hosszat játszott, az ujjait több helyen bevágta a húr. A szomorú dallam még mindig szólt, akkor is. A könnyek sem mosták le a kiserkenő vért.

Az első húr elszakadt.

Szerelem. Fájdalmasan gyönyörű érzés. A lány, akit teljes szívéből szeretett elhagyta. Nem másért, nem azért, amilyen ő maga volt, pusztán önzésből. „Nem kell, hogy velem együtt szenvedj.” Ettől a mondattól évekig nem szabadult. Az első igazi, aki képes volt vele együtt érezni, nem nézett át rajta, nem hagyta magára. Vele együtt nevetett és sírt. Őszintén boldogan élt. Vége lett, nem értette. A szíve kettéhasadt és az a dallam újra megszólalt.

A második húr is elszakadt.

Az első banda. Itt végre szabadon játszhatott. Az öt srác együtt zenélt, a rajongók imádták. Hát mégis sikerült közel kerülni hozzájuk. Mégsem volt jó valami. Állandó feszültség, bizonyítási vágy. A stressz és a nyomás. Éjszakánként is az új dalokat írta, mégsem volt elégedett önmagával. A levegő feszült volt, ezt ő is érezte. Majd jött a hír, „Nem dolgozunk többé együtt.” Újabb sebek szakadtak szívében, legjobb barátja sem állt ki mellette. Csalódottan állt fel a székből és hagyta el a stúdiót.

A harmadik húr is elszakadt.

A régi barát és az új banda. Hamar összeállt a csapat. A szerződést megírták, de tudták, ezzel egy újabb rémálom kezdődik. A turné elindult, de nem sokkal később torokszorító érzés lett úrrá rajta. Érezte, baj van. Nem tudta, miért, nem tudta, mi az, a félelem szinte felemésztette.

A koncertnek azonban mennie kellett. Pár nappal később olvasta az újságban, régi barátja meghalt.

Forgott vele a világ, ez biztos csak hazugság. Nem tudta felfogni, míg nem látta saját szemével. Barátja sírja fehéren virított a komor helyen. Büszkeségét a sarokba vetve folyt végig arcán a bánat könnye.

Nem beszéltek már jó ideje, de ezt sosem remélte. Azt hitte, lesz még ideje a régi hibát helyre hozni, a gyerekes vitát semmissé tenni. Rájött, erre már nem lesz lehetősége, ennél nagyobb fájdalmat még nem érzett.

A negyedik húr is elszakadt.

Összeszedte magát, a banda tovább zenélt. Sikert sikerre halmoztak, rövidesen ők lettek a legnagyobbak. Sorra kapta a dicsérő szavakat, az elismerést, de érezte, ez még nem elég. Egymás után jöttek a levelek, a névtelen telefonok és a síri csendek. Évekig tűrte, de hamar fáradt, bár a teste még bírta, a lelkét megviselte. Aztán jött a koncert, ájultan esett a padlón össze. Fáradtan ébredt, fáradtan feküdt, de az, amit elért, még mindig nem volt elég.

A rajongók zaklatták és tudta, elérte azt, amit akart, közel került az emberekhez, mégsem ez volt az, amit igazán akart. Nem ezt az árat akarta fizetni.

Egy újabb telefon, egy újabb ájulás. A test és a lélek egyszerre fáradt el.

Az ötödik húr is elszakadt.

Még bírta, még zenélt, a banda még állt. Érezte magán, hogy fárad, nem olyan már, mint régen. A lelke rég nem, sosem volt talán önmaga igazán. Teste csak most adta fel igazán, a sok éves megpróbáltatás és az állandó hajszolás. Hisz gyerekkorában még ő hibáztatta a szüleit, okította ki őket, hogy ő is ember, nem egy gép, aki sosem fárad ki. Most mégis ő bánt magával úgy, mintha egy lelketlen robot lenne. Saját magát sodorta a végbe, de sosem vallotta volna be. Nem tudta sokáig titkolni, hamar komolyra fordult a helyzet, a kiadó kijelentette, a bandának vége.

Most, hogy ezekre visszagondolt, a régi emlékek felszínre törtek. Ő most újra az ablakban ül, szobájába bezárkózva és véres ujjakkal, pengető nélkül, könnyezve játssza ugyanazt a szomorú dalt újra és újra.

Míg végül az utolsó húr is elszakadt.

Sayonara

A konyhába botorkált a rózsaszín hello kittys zoknijában és levette a polcról kedvenc bögréjét, ami szintén a zoknin szereplő macskát ábrázolta, csak épp már fekete halálfejes-masnis változatban. Kávét akart, de gyorsan.

A falióra a nappaliból szólalt meg. Egyedi gyártmány volt, ami minden órában egy-egy zeneszámot kezdett el játszani. Az, hogy Misaya jelenleg Ayumi Hamasaki Glitter című számára billegett egyik lábáról a másikra, azt jelentette, hogy már rég elkésett a munkából, de ez egyáltalán nem zavarta. Nem volt kötött munkaideje, a főnök mindig hívta, ha szükség van rá, csupán néhány kolléga akadt, akik rossz szemmel nézték, hogy nem hajlong az Ojabun előtt velük együtt már reggel nyolctól, de még jobb lenne héttől.

Miközben várta, hogy a kávé lefőjön, sütött némi tojást is magának. Ha már úgyis késésben volt, teljesen mindegy, hogy egy vagy két órával később szedik le a fejét.

A serpenyőbe zöldségek is kerültek a már félig megsült tojáshoz. Szerette, ha a friss zöldség ropog a foga alatt és kiélvezheti, ahogy az ízek keverednek.

Hogy Misaya számára a kávé mit jelentett, az nyilván a legtöbb férfi embert és minden koffein függőt vérig sértett, aki ismerte őt. A bögre aljára került egy ujjnyi kávé, majd mindezt felöntötte háromujjnyi tejjel. Ő maga szerette tejeskávénak hívni, de mindenki más még kávés tejnek is csak nagy jóindulattal nevezte volna.

A reggeli után végre érzett magában elég erőt, hogy felöltözzön így visszasétált a szobájába. Az ablakon beszűrődött a fény, és látni lehetett a háztömböket, amik körülvették az ő kis négyemeletes társasházban lévő lakását.

Nem volt fényűző hely, de nem is akart feltűnést kelteni. A legtöbb ember számára ő egy egyszerű lány volt, egy étteremben könyvelő. A barátai egy része sem tudta, hogy ki is ő valójában. Igyekezett elfedni azt a személyiségét, akiről senkinek nem kellett tudnia. Éppen ezért a külvilág számára elég ridegnek mutatta magát, a legtöbb ismerőse így azokból a körökből került elő, akik ugyanabban a cipőben jártak, mint ő és nem is bánta igazán, hogy nem kell magyarázkodnia a kívülállóknak, ha éppen napokra eltűnik, vagy egy karaoke-partyról hirtelen le kell lépnie, mert „a főnök talált valami hibát a könyvelésben”.

Egy fél órával később már az utcán sétált, hagyva, hogy az emberáradat sodorja magával a megfelelő irányba. A néhány kigúvadó szemmel és a leplezetlenül megleső tekintetekkel nem foglalkozott már. Hozzászokott, hogy bármilyen régóta is lakik itt, ő örökre gajdzsin marad és ki fog lógni a tömegből.

Három éve érkezett Tokióba és ő azonnal megszerette a várost. Régi álma volt kijutni és mikor álláslehetőséget is kapott egy percig sem vacillált, azonnal elfogadta.

Az sem zavarta, hogy a város egyik yakuzza klánjának feje kérte fel, hogy legyen munkaerő nála. Akkor még nem tudta, hogy mire is vállalkozik.

Kalandos este volt, mikor megismerkedtek.

Egyszerű nyaralásnak indult, évek óta gyűjtögette a pénzét, hogy kijusson Japánba egy hónapra.

Misaya egyik este egy banda taggal ismerkedett meg, és hétvégére már egészen összemelegedtek. Kalandnak gondolta csak, nem ismerte a fiú igazi kilétét, míg el nem vitte egy estélyre. Ott találkozott az Ojabunnal. A filmek jóképű és fiatal vagy épp fenyegetően jó kiállású idős emberéhez képest egy agg, igencsak gyengének tűnő férfit üdvözölhetett. A rettegett Hanama Koijit, akit elképzelése szerint még ő is gond nélkül elintézett volna.

Végül olyan jól sikerült az ünneplés, hogy az est végén az öreg maga kérte fel, hogy dolgozzon neki.

Régi elképzelései és a filmekben látott jelenetek után azonnal rávágta az igent. Utólag biztosra vette, hogy nagyobb részt a félelem mondatta ki vele a szavakat, mert egyáltalán nem volt ínyére, hogy a halakkal vacsorázzon fejjel vagy fej nélkül. Azonban később sem bánta meg a dolgot, úgy érezte, illik hozzá a munka.

Egy egyszerű étterem előtt állt meg, végig simított fekete fűzős felsőjén és megigazította a nadrágját, ami egy számmal kisebbnek bizonyult, mint az ő mérete, de az Ojabunnak ez volt a kedvenc ruhadarabja rajta, így tűrte, hogy néha a szuszt is kiszorította belőle az anyag és hetente legalább két napon nem eszik annyit.

Ahogy belépett a vendéglőbe, meglepő tömeg fogadta. A legtöbb reggelen üres helység fogadta, de most az asztalok felénél vendégek ültek és a reggelijüket fogyasztották. Kérdőn nézett Misaya a szembejövő pincérre.

 - Mi ez a forgalom, Sho?  - A pincér csak megvonta a vállát. A tálcán az üres poharak összezörrentek.

 - A főnököt kérdezd, úgyis beszélni akar veled – azzal tovább is állt. A lány számára úgy tűnt, a fiút eléggé lefoglalta, hogy egyedül ellássa a meglehetősen szokatlan feladatot.

Felsóhajtott és jobb híján megindult hátra, az Ojabun irodájához.

Az elkerített részhez nem volt olyan egyszerű eljutni. Az egyszerű étterem túlsó felében egy kis beugrónál foglalt helyet egy ajtó. Gondosan felfestve rá vörös betűkkel, hogy csakis a személyzet részére. De ez nem vonatkozott a személyzet összes tagjára.

A kilincs hangtalanul adta meg magát, majd a kis folyosóra érve már őrök sora fogadta a látogatót, akik mindig megmotoztak mindenkit. Misaya már jó ideje úgy érezte, hogy az ő átkutatása leginkább csak szórakozás a többiek számára és nem kötelesség. Az Ojabun kedvenc nadrágja pedig nyilván az őröket is minden alkalommal jobb kedvre derítette, vagy épp szorult helyzetbe hozta a saját nadrágjukban. Miután mind az öten megbizonyosodtak róla egyenként, hogy nincs nála semmi veszélyes, beengedték Koijihoz.

Az iroda tágas helység látszatát keltette a minimalista berendezéssel. Minden fából készült és minőségi szövetből, elegáns volt és tekintélyt parancsoló. Ez az iroda volt a legegyszerűbb az összes közül, pedig még legalább húsz törzshelye volt a férfinak, és ez persze azt jelentette, hogy ezek a helyek teljességgel a klán hatásköre alá tartoztak.

A férfi nem volt egyedül. Az egyik sarokban a veje várakozott némán. Az Ojabunnak egyetlen lánya született, és amikor hozzáadták az egyik kisebb klán vezérének fiához, az a két család összeolvadását is jelentette, természetesen a Hanama család vezetésével.

Misaya nem szerette a fiatalabb férfit. Túlságosan erőszakos volt és hatalmaskodó. Azt beszélték róla, hogy a fiúkat sem veti meg, amin nem csodálkozott, de amiatt jobban aggódott, hogy a vő esetleg át akarja venni az irányítást a család felett, de az Ojabun ragaszkodott hozzá, hogy a családba olvasszák őket, mert félő volt, hogy ha nem ők teszik meg, akkor más, és az végzetes is lehetett volna.

 - Hívatott, Ojabun – hajolt meg mélyen, ahogy illik, közben fél szemmel Toshirat figyelte, aki még csak üdvözlésre sem méltatta őt.

A kogai a lány övébe csúsztatva pihent és ahogy előrehajolt, a fűző alól kitűnt a fegyver markolata, de senki nem tett említést róla.

 - Misaya kedves, szükségem van rád- kezdett bele az idősebb bizalmaskodóan, mégis ridegen.

Senki nem tudott kiigazodni rajta. Az, ahogy az embereivel viselkedett ugyanúgy jelenthette azt is, hogy kedveli őket és azt is, hogy az illető estére már biztosan az égiekkel múlatja az időt.

- Amiben csak kívánja, Ojabun – hajolt meg ismét engedelmesen.

 Abból, ahogy az öreg fogalmazott, arra következtetett, hogy nagy feladatot szánnak neki, és őszinte izgalommal várta, hogy most mi lesz a dolga. A legutóbbi küldetése után a Sasakik biztosan megjegyezték, hogy ne húzzanak újat a Hanama családdal, de ő is megfizetett érte, mikor utána két hétig nyújtva feküdt a vezér egyik magánklinikáján a méregtől lázban vergődve.

 - Muraki Iesu-t kell megfigyelned a nap minden percében. Azt is tudni akarom, hogy hány rágással tüntet el egy falat sushit. – Az öreg nyugodt hangja épp elég volt ahhoz, hogy Misaya tudja, nem véthet hibát, de nem is volt szokása. Ritkán kapott ilyen feladatokat, de sokkal jobban szerette, mint az irodában ülést és kutatást, szervezkedést. Valószínűleg pont ezért bízzák rá manapság a komolyabb feladatokat is, mert kellően rátermett.

 - Értettem, Ojabun – hajolt meg ismét, majd elvette az asztalon felé csúsztatott aktát. Benne a szükséges adatok, hogy merre találja a célszemélyt.

Mivel további utasítást nem kapott még egyszer meghajolt a férfiak felé, fél szemmel Toshira arcát nézve, majd távozott.

A folyosón átfutotta az aktát, és mire az utolsó őrhöz ért már mindent tudott, amire szüksége volt. Koiji-sama egy megjegyzést is hozzátűzött az adatokhoz, miszerint ne lepődjön meg, ha időközben társat kap. Nem repesett az örömtől, hogy mással kell dolgoznia, de elfogadta a körülményeket, más választása nem igen volt.

Az étteremben egyenesen a konyhába indult, nem akart feltűnést kelteni az aktával a vendégek között, így mikor beért a séfekhez, azonnal az egyik tűzhelyre dobta a papírcafatokat.

Mivel a személyzet is a klán tagja volt, senki nem emelt szót a plusz tüzelőanyagért az éppen sülő narancsos csirke alatt.

Misaya nem húzta sokáig az időt, azonnal a kikötőhöz ment. A Sumida békés volt, a partján gyerekek játszadoztak, egy kutya pedig a fel-felbukó halakat ugatta a víz szélén rohangálva.

Nem foglalkozott a gondtalan emberekkel, hosszú szőkés haját copfba összefogta miközben határozott léptekkel haladt a cél felé. Iesu neve ma reggel még ismeretlen volt a számára, de az akta átnézése után már azt is tudta, hogy hol fogja megtalálni a férfit ma este. Csak egyetlen egy dolog zavarta komolyabban és az az ismeretlen volt, akiről Koiji-sama említést tett.

Sosem adtak még mellé embert és nem tudta elképzelni, hogy ez az új helyzet vajon azt jelenti, hogy valamit elszúrt korábban és már nem bíznak benne, vagy egyszerűen csak olyan nagy jelentőséggel bír az ügy, hogy nem hagyhatják, hogy valamin elbukjanak.

A kikötőhöz érve lelassított. A hatalmas teherhordó hajók mellett csak néhány kisebb magánkézben lévő luxushajó ringott a vízen. Egészen közelről erős halszag terjengett szét a levegőben. A raktárépületekben még tartott a reggeli halpiac utózöngéje. A későn kelők már csak a maradékból válogathattak ilyenkor, de akik korán hajnalban ott voltak, azok megszerezhették a legjobb minőségű árut. Komoly licitálások és harcok árán természetesen.

Misaya átvágott a bűzlő körleten és egy csendesebb résznél állt meg. A kilátás gyönyörű volt. A várost nézve mindig az jutott eszébe, amikor a filmekben csodálta, ahogyan egy gésát előkészítenek az esti szórakoztatáshoz. A sok munka és az a sürgés-forgás, ami körbevette a művésznőt... Tokió élettel teli nappala pont ugyanazt az érzést keltette benne. Mintha ez a sok ember épp az éjszakai műszakra készítette volna fel a várost.

Nem volt túl sok ideje belemerülni a gondolataiba. A Sumida vizére nézve akaratlanul is vérfoltosnak látta és nem a lefejezett lazacok miatt. Azoknak az embereknek a vérét látta benne, akik valamilyen módon a yakuzzák háborújába keveredtek és legyőzöttként kerültek ki belőle.

Igazából már nagyon belefáradt ebbe az egészbe. Nem igazán akart már a rossz oldalon állni, félt tőle, hogy egyszer majd valamit rosszul csinál, és a Főnöke vagy más majd elteszi láb alól.

A halk léptek zaját szinte teljesen elnyelte a folyó moraja, mikor megérkezett a társa.

Átlagos japán nő. A húszas évei végén járt már, kinézetre akár modell is lehetett volna. Talán pont a megnyerő külseje miatt vált a legjobb téglává. Specialítása volt a beépülés a különböző családokba. Misaya számára csak egy munkatárs volt Sora, bár sokszor elgondolkodott rajta, hogy vajon a Hanama-klán is csak egy munka-e a lánynak, vagy valóban az ő oldalukon áll.

  - Sora, te gondoltál már rá, hogy itt hagyd ezt az egészet?- Valószínűleg nem volt a legjobb választás ezzel nyitni, de már jó pár napja játszott a gondolattal, hogy lelép. Haza megy a saját kis életét élni.

 - Itt hagyni? Talán meg akarsz halni?- kuncogott, majd két arcán puszilta a lányt.

 - Eszemben sincs, de már ezt sem kívánom – sóhajtott gondterhelten.

 - Talán nem is olyan rossz ötlet a halál.  – mosolygott Sora halványan, majd rágyújtott egy cigarettára. – Tudnám ajánlani a balesetet. Azt könnyű megrendezni és még túl is éled a dolgot - kuncogott, de látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja.

 - Baleset? Miért segítesz?

 - Én nekem is volt egy időszak, amikor le akartam lépni, tudod, amikor még érez az ember, megfordulnak a fejében hasonló gondolatok. Már ne haragudj meg, Cica, de ez nem neked való világ. Egyszerűen az lesz a legjobb, ha azelőtt eltűnsz, hogy olyanná válnál, mint én.

Mélyen letüdőzte a füstöt, majd kifújta a párás levegőbe.

Misaya elgondolkodott a hallottakon. Valóban elvágyott innen, egyáltalán nem ilyennek képzelte el az életet Japánban, és ha nem keveredik rossz társaságban, valószínűleg nem is így alakul a sorsa…

 - Mit tudsz a mostani melónkról?- vált inkább témát, mielőtt még elszaladna a szabadság édes érzésétől, ami a tagjaiban kezdett el bizseregni.

 - Mindent, ami kell ahhoz, hogy egyedül elvégezzem.

 - Egyedül?- kapta rá fejét döbbenten.

 - Cica, ezt egyedül is meg tudom oldani, te pedig szépen fulladj bele a folyóba és menj haza. - A kemény szavak ellenére mosolygott a nő, de Misaya hátán még így is a hideg futkározott.

 - Hamarabb elkapnak, minthogy hazakerülnék – akadékoskodott, még ő maga sem volt teljesen biztos benne, hogy mit akar, de a haza gondolata egyre jobban befészkelte magát a tudatába.

Sora hirtelen egy pisztolyt rántott elő és egyenesen a homlokának szegezte.

 - Cica, ne szórakozz velem. Ha nem tűnsz el most azonnal, esküszöm, lelőlek és akkor már nem kell azon gondolkodnod, hogy mit akarsz.

Nagyot nyelt ijedten, fogtak már rá fegyvert, de azért még sosem érezte ennyire komolynak a helyzetet. Néhány hosszú pillanatig csak farkasszemet néztek, majd hátat fordítok a pisztolynak és rohant, ahogy a lába bírta.

Sora elmosolyodott féloldalasan, lassan leengedte kezét, majd a mobilt vette elő. A búgó hang után néma csend fogadta.

 - Feladat teljesítve.

Vége

Jishin -Földrengés

Az aszfalt meredeken vezetett fölfelé, Sayu mégis gond nélkül feljutott. Toru nem sokkal mellette sétált, az épületeket tanulmányozva mereven. Még itt is képtelen volt ellazulni.

A Ginza negyed már egyáltalán nem hasonlított régi önmagára. Az épületek elhagyatottak voltak, a környezet teljesen magába olvasztotta. A szórakozóhelyek megdőlt falait már csak a lélek tartotta viszonylag egyben. Egyes épületeknek az alsó szintjei még stabilan álltak, de a felsőbb szintek eldőlve hevertek a földön.

Sayu most először járt a városban, és teljesen ledöbbentette a látvány. A szülei meséltek a régen híres Tokióról, de manapság már nyoma sem volt a modern városnak. Csak romok mindenhol.

Néhány neonfény még halványan pislákol, de a legtöbb reklámtábla már teljesen kiégett. Egy éjszakai szórakozóhely italakcióit hirdető tábla fényei épp akkor hunynak ki végleg, mikor a lány elsétál mellette.

Elszomorító látvány. A kiskorában látott képeslapokról és fényképekről nem ez a látvány köszönt vissza rá.
Elképzelte az élettel teli várost, amint az utcákon emberek sokasága igyekszik megtalálni a megfelelő szórakozást, hogy kiadhassák a fáradt gőzt. Talán néhány ételárus is megfordult néha napján az utcákon. Érezte a sült tészta jellegzetes szójaszószos illatát.
 - Vigyázz!
A férfi hangja rántotta vissza a valóságba, és azonnal ledermedt, amikor egy fehér cápa épp előtte bukkant fel a valaha még jelentőséggel bíró Sony cég épületének egyik ablakából.
Az állat szinte súrolta a ruháját, de nem is foglalkozott Sayu jelenlétével, inkább egy csapat kisebb halat vett üldözőbe, és mikor közéjük rontott, azok szétrebbentek, de tisztán kivehető volt a vízben szétterjedő vér, ami jelezte, hogy néhányat csak sikerült elkapnia.
 - Ez közel volt – sóhajtotta a lány, majd szuszogott párat, hogy rendeződjön szívverése, és tovább indult.
Távolabb egy csapat kis aligátorteknős úszott, nyilván nem rég kelhettek ki a tojásokból. Az anyjuk előttük haladt, mutatva az utat.
 - Lassan fel kell mennünk, fogy az oxigén. – Toru mindig is jobban odafigyelt az ilyen részletekre, Sayut túlságosan lefoglalta a látvány, és egyáltalán nem törődött a készletével.
Csak aprót bólintott, és elindult fölfelé. Az okos anyagból készült békalábak kényelmesek és puhák voltak, mintha nem is lett volna semmi a lábukon. A korallokkal benőtt épületek mellett haladtak el felfelé, több helyen is látták a fémasztalokat az irodákban, a szekrényeket, melyekből a papírok már rég kiáztak és semmissé váltak.
Mint egy elhagyatott város… mert az is.
A felszínen a hajóba kapaszkodott. Egy 3 személyes kis cirkáló volt. Bemászott és első dolga az volt, hogy megváljon a maszktól, mely csak az arcát fedte, de épp elég hely volt számára, hogy beszélni tudjon. Az oxigénkapszula kívülről szolgáltatta a levegőt, egy adag négy órára volt elegendő.
 - Nekem ez nem volt elég! Túl kevés volt az idő.  – Toru megvárta, hogy vízlepergető ruhája megszáradjon, és csak azután reagálta le munkatársa kitörését.
- Jövő hónapban megkapjuk az újabb adag oxigénkapszulákat, akkor majd lejövünk, de a főnök már így is ki van akadva, hogy elhoztuk az utolsó kettőt, és a következő tíz napra nincs tartalék, ha szükség lenne rá.

Beült a vezérlőpulthoz, és elindította a cirkálót megadva a koordinátákat.
Sayu kénytelen volt belátni, hogy a másiknak igaza van, így tehetetlenül, még kissé puffogva, leült a helyére, és csak hagyta, hogy haját a szembeszél megszárítsa. Meleg, nyári napjuk volt, nem féltek attól, hogy megfáznak, de nem is lett volna rá lehetőségük, a szervezetük túlságosan is ellenállt a betegségeknek, hála az újonnan bevezetett ellenőrzéseknek, melyeket minden alkalommal elvégeztek, amint beléptek a központi épületbe. Az egész procedúra csupán egy percet vett igénybe, a központi orvosi rendszer átvilágította őket, és a betegség legapróbb jelére is azonnal reagált. Azonnal ártalmatlanította a kártevőket.

 - Szerinted meglehetett volna akadályozni a katasztrófát? – kérdezte halkan Sayu, de nem nézett a másikra, csak maga elé meredt továbbra is.

Toru felsóhajtva gondolkodott el, mielőtt válaszolt volna.

 - Nem tudom, kislány. Már eltelt majd’ száz év. Az akkori technológia nem volt olyan fejlett, és még a mostanival sem lehetne megakadályozni egy földrengést… csupán időben értesülünk a közeledő veszélyről. Attól tartok, őket többnyire meglepetésszerűen érték ezek a rengések. De a süllyedés előre látható volt. Még ha nem is tudták, hogy pontosan mikor következik be… a feljegyzések szerint egy héttel az eset előtt kezdték meg az evakuálást, de még így sem tudtak mindenkit kimenekíteni. Sokan nem hittek a kormánynak, azt hitték, a földjeiket akarják elvenni. A legtöbb ember azonban megmenekült, de ezt te is nagyon jól tudod.

Nem mert ránézni a lányra, érezte, hogy a feszültség növekedett a társában, és nem akarta tovább feszíteni a húrt azzal, hogy járatja a száját, hiszen ő is jól tudta, hogy Sayu nagyszülei nem voltak hajlandóak elhagyni a házukat…

A Földrengésnek köszönhetően Japán teljesen eltűnt a föld felszínéről mindennel együtt. A kimenekített lakosságot Európa fogadta be, évekig együtt éltek, míg létre nem hozták a mesterséges szigetet, ami megfelelő volt ahhoz, hogy lakjanak rajta.

Azóta Japán ismét független nemzet.

Vége

Szárnyak a sötétben

Az eső szokás szerint úgy esett Aldorban, mintha dézsából öntötték volna; az Istenek tréfát űztek az emberekkel. A sűrű erdő fái alatt is hatalmas pocsolyák szelték át a csapásokat. A köd mindent ellepett, egyedül az állatok élvezték a hűs esőt, mert így legalább nem kellett elsétálniuk a messzi folyóhoz inni, megfelelt nekik az út mélyedéseiben összegyűlt víz is.

 Nayra az erdőben edzett, amikor az eső szakadni kezdett. Sietve magára öltötte a vastag, sötét köpenyét, elpakolta a vékony pengéjű, de annál élesebb kardját, mely már évek óta a birtokában volt. A haja pillanatok alatt vizes lett volna, de még idejében a fejére húzta a csuklyát 

Kapkodva körülnézett, nem látja-e valaki. Édesapja minden bizonnyal kitért volna a hitéből, ha megtudja, hogy a lánya, akit jómódú fiatalemberhez akart hozzáadni, kardforgatást gyakorol, és esze ágában sincs tétlenül álmodozni fiatal éveiben. 

Magához vette a fonott kosarát is, amelyben reggel még frissen sült kenyér és némi víz volt. Apjának azt mondta, meglátogatja egy beteg barátnőjét, de az illető, nemhogy nem volt beteg, a faluban sem tartózkodott aznap. Sőt, egész héten sem.

Az erdő sötét és sűrű volt. A nap pedig kezdett lenyugodni. Sötétedett, és Nayra is már alig látott a leszálló köd és a sötét miatt. A fák törzseit tapogatva jutott előre. Aldorban élt, amióta az eszét tudta. Minden fát ismert, és minden követ. A pocsolyák kiszámíthatatlanná tették az utat, bár néha megcsúszott, és egyszerű, felülfűzős mályvaszínű ruhája már besározódott itt-ott, nem zavarta. Mosni azért még tudott, csak haza kellett előbb érnie. 

A távolban farkasok vonyítását hallotta. Sietős léptekkel próbált hazajutni, de csúszott a lába alatt a talaj. Megállt egy pillanatra. Nem olyan lánynak született, aki a saját árnyékától is megijed, de ez a helyzet most megriasztotta. Szíve hevesen zakatolt a bordái alatt, az adrenalin a vérével együtt lüktetett. 

A vihar erősödött, a távoli villámok percek alatt érték el a közeli fákat. A mennydörgés dobhártyaszaggató hang kíséretében érkezett. Nayra lekuporodott a földre, mikor a fölé magasodó fák egy ága letört, és nem messze tőle földet ért némi égett szaggal együtt. Az ágon még ott zöldelltek a levelek, de tudta, hogy nemsokára ez is csak egy száraz faág lesz a többi között, és eljön az idő, amikor elrohad, eltűnik a talajban. 

Nayra a földön maradt még néhány másodpercig, a következő villámtól összerezzent, és egy közeli farkas vonyítástól reflexszerűen nyúlt kardja markolatára. A hűvös fém bizarr módon biztonságérzetet nyújtott. A farkasok egyre közelebb értek, mintha éreznék a jelenlétét. 

Esze ágában sem volt megvárni, hogy rátaláljanak, így hirtelen felállt, és nem foglalkozva az esővel, a sárral, vagy épp ruhája tisztaságával, rohanni kezdett. 

Már nem érdekelték a fák sem, csak rohant, a vonyítások nem halkultak, de nem is erősödtek. Egyre több helyről hallotta a vadállatok éhes morgását. Biztos volt benne, hogy őt akarják, és bár végig a kardja markolatán tartotta kezét, tudta, hogy ennyi állattal nem bírna el egyedül. 

A farkasok már közel voltak, mögötte, és két oldalán is érezte a figyelő szempárokat, a sötétben bujkáló vadászokat. Csak rohant előre. Az egyik cipőjét valahol elvesztette, érezte, hogy egy kiálló gyökérben megbotlik, és lecsúszik róla a fekete cipőcske, de nem fordult vissza érte. Idővel ő maga szabadult meg a másik darabtól, hogy könnyítsen a helyzetén. Mezítláb futott tovább. A talaj jobban csúszott a meztelen bőr alatt. A hideg föld hűtötte, mindene libabőrös lett, a csuklya már rég nem fedte fejét, haja vizesen tapadt a vállára, hátára, néhány tincs az arcába simult. Szapora légzésétől a mellkasa gyorsan emelkedett.

A szemébe eső cseppek miatt csak homályosan látott, de vitték az ösztönei, és a túlélési vágy. Ha az apja tudná, hogy hol van, minden bizonnyal már kerestetné őt, csak egy rossz emlék maradna az egész vihar, amin együtt méltatlankodhatnának, hogy már megint esik, mint az utóbbi időben folyton.

Ijedten sikkantott fel, mikor a fáról valami az előtte álló ágra esett. Megtorpant és érezte, hogy megcsúszik a sárban. Az ágon egy vörös bundájú mókus álldogált, de ahogy a riadt lányt meglátta, tovább is iszkolt. Jobban megijedt ő, mint az ember. Nayra mélyen, de felületesen vette a levegőt, a szíve dübörgött. Gyorsan felállt, ahogy a közelben meghallotta a farkasokat és már rohant is tovább.

Egyre mélyebbre jutott az erdőben, bármerre is lépett. Az eső még mindig szakadt, és a Hold sem adott elég világot, a csillagokat pedig a sötét felhők takarták el. Észre sem vette, hogy már ilyen régóta bolyong. Menekülni akart, de csak még mélyebbre ásta magát.

Tisztában volt vele, hogy Aldor erdőségei veszélyesek és hatalmasak. Ismerte a történeteket azokról, akik eltévedtek és soha többé nem kerültek elő, de kapaszkodott a reménybe, hogy ki fog jutni, és látja még a kis faluját. Aldor apró település volt száz lakóval, mindenki ismerte a másikat. Egyetlen tér állt a központjában, piacként funkcionált minden pénteken. Az emberek cserekereskedelmet folytattak, nem jártak be a városba, túl messze volt.

Nayra édesanyja sírjára gondolt. Abszurd, hogy pont ebben a pillanatban jöttek elő a régi emlékek, de mégis ott lebegett a fejfa a lelki szemei előtt, rajta a névvel: Lexa.

Mindig is mondták neki, hogy édesanyjára hasonlít, külsőleg és belsőleg egyaránt. A nő halála tragikus baleset volt, legalábbis a falubeliek annak tartották.

Nayra 11 éves volt, mikor édesanyja meghalt, még emlékezett rá, hogy aznap reggel boldog mosollyal köszöntek el egymástól. Az ő anyja is egy barátjukhoz indult, mint ő reggel, de soha többé nem tért vissza. Heteken keresztül folyt a kutatás utána, az egész falu kereste őt, de a remény egyre fogyott, és lassan már csak az édesapja bízott benne, hogy megtalálja az asszonyt, de legalább a testét, hogy békében eltemethessék.

Soha nem került elő, így csak egy fejfa jelezte a kertjük végében, hogy valaha élt egy kedves, szeretett nő abban a házban. Apja azóta sem tudta feldolgozni ezt a traumát. Mindig is fájt számára, hogy ilyen módon vesztette el feleségét.

Nayra fejében még mindig ott csengtek édesanyja szavai.

„ Soha ne feledd kicsim, áldozatok nélkül nem juthatunk előre. Még ha néha kilátástalannak is tűnik a helyzet, menni kell előre. Ma egy lépés előre, holnap kettő hátra!”

Futott tovább, a bokáját a görcs húzta, mélyen vette a levegőt. Nem tudta, hol lehet, merre tarthat, a farkasok továbbra sem közeledtek felé, de úgy tűnt, mintha valahová terelnék Nayrát. Mintha direkt ott kellett volna lennie.

A lány néha hátra nézett, de csak arra figyelt, hogy ne bukjon fel. Félt, hogy ha elesik, elveszett.

A fák között fény pislákolt fel. Egy pillanatra megállt a döbbenettől. Épület a semmi közepén? Szinte lehetetlennek tűnt, egy tréfálkozó álomnak, egy rózsaszín foltnak a feketeségben. Mégis kapaszkodott belé.

Nem habozott túl sokáig, újult erővel indult meg a ház felé, a fényt végig szemmel tartva, mert attól félt, hogy ha csak egy pillanatra is elveszti, soha többé nem találja meg újra.

Egyre közelebb ért, és így lassan megértette, hova tévedt. Egy templom állt előtte, kőből épült, egy toronnyal, és régies fatetővel, mégis úgy nézett ki, mintha csak nemrég épült volna. Az ősi hagyományokhoz híven a templom körül terült el a temető. Csak néhány halmot látott, amennyi elfért a régi vaskerítésen belül, bár fura volt számára, hogy sehol nincs a környéken ház, hiszen a templom mindig a faluban, vagy a falu szélén állt, de a közelben jele sem volt életnek, vagy épületnek. Már nem zárt jól a temető kiskapuja, ferde volt, és rozsdás, Nayra épphogy befért rajta anélkül, hogy hozzáérjen.

A farkasok hirtelen elhallgattak és teljes csönd telepedett a tájra. Az eső még esett, de már csak apró, sűrű szemekben, nem úgy, mint fél órával azelőtt.

Elsőként a sírok közt lépdelt át. A legtöbb faragott kőről nehezen lehetett leolvasni a neveket. A templom mögött régebbi sírok álltak, ott csak fakeresztek mutatták a sírhelyeket.

Nayra összébb húzta magán a köpenyét, hűvös szél fújt keresztül a kis réten. A fák szinte szabályos kör alakban vették körül a területet. Kardjába ismét beleakadt keze. A hüvely ezüstösen csillogott az esőcseppektől, amik lustán folytak végig rajta. Mélyen fellélegzett, majd továbbsétált. Egyre éhesebbnek érezte magát, a kosarat valahol félúton elejtette, nem tudott foglalkozni vele, de már bánta, hogy nem vigyázott rá jobban, akkor most lenne még kenyere és vize.

A templom felé vette az irányt, miközben a környezetét szemlélte. Az ajtó vaspántokkal tartotta össze a faléceket. A tömör vaskilincs fogása hideg volt, mintha a víz egyből ráfagyott volna, ahogy elérte az égből, pedig a hőmérséklet kifejezetten kellemes volt. Tavaszias idő uralkodott már hetek óta. Lassan a nyár köszöntött be.

Nehézkesen tudta csak kinyitni a nehéz vaspántokkal megtámogatott ajtót, meg kellett erőltetnie magát, hogy belépést nyerjen. 

Ahogy elvált egymástól a két szárny, hűvös fuvallat csapta meg a testét. A vizes ruhán át csak még inkább hidegnek hatott a levegő. Nem volt meglepő, hiszen jól ismerte a templomokat, tudta, hogy odabent mindig hűvösebb van, mint odakint, mert nehezebben melegszik fel. Óvatosan kijjebb tárta az ajtót, halk nyikorgással adta meg magát a vaspánt. 

Ahogy Nayra belépett, odabent maguktól gyúltak meg a gyertyák, sorra, mintha valami ismeretlen erő ért volna hozzájuk, az előbb érzett hidegnek nyoma sem volt. Melegséget árasztott magából az épület. 

Kellemesen megborzongott, és egy pillanatra elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy ezt a helyet a farkasok mutatták meg neki. Még utoljára hátra nézett, de nem követték a vadállatok a templomba. Itt könnyű prédának érezte magát.

Jobb ötlet híján beljebb lépett. Gondosan csiszolt fapadok fogadták, nem igazán volt nagy templom. Egy kis falu kellemesen elfért volna benne. Talán százötven férőhely, ha volt benne, és persze állni is lehet egy mise alatt, senki és semmi nem tiltotta.

Odasétált az oltárhoz. Minden megvolt, de vaalmi rögtön szemet szúrt neki. Az aranyozott, keresztre feszített Jézus hiányzott és a kereszt. Sehol nem látott keresztet. Nem szokás egy templomot ilyen fontos jelképek nélkül megépíteni. Vagy talán már kifosztották? Nayra nem tudta elképzelni, ki lehet olyan szívtelen, hogy egy templomot kiraboljon. Bár az sem igazán fért a fejébe, hogy juthat bárkinek is eszébe, hogy valamit kiraboljon. Biztos volt benne, hogy bármennyire is hálátlan sorsot szán neki az ég a jövőben, soha nem fog arra vetemedni, hogy kiraboljon bárkit vagy bármit.

Az oltár mindenesetre üres volt. Csak a hideg kőasztal pihent egyedül, ahol szokás szerint a pap tartotta a beszédeket, és amin legtöbbször a Biblia pihent, de most még azt sem találta meg. 

Az első gondolata még őt magát is megrémisztette. Ezt a helyet még Isten is elhagyta…

Hirtelen újra érezte a fuvallatot, majd lépteket. Riadtan fordult hátra, de senkit nem látott maga mögött. Éhes is volt, fáradt is és az előbbi események okozta zaklatottság még mindig ott dübörgött mellkasában, mintha soha nem is akarna megválni tőle. 

Végül vette a bátorságot, megszabadult az átázott köpenyétől és miután jól kicsavarta, kiterítette a hideg kőasztalra. Az édesapja biztosan elszégyellné magát, amiért pont egy templom közepén csinálta ezt a lánya, de Nayra szemében ez az épület semmiképp sem templom, legalábbis már nem.

A ruhája sem volt száraz, de attól egyáltalán nem akaródzott neki megválni. Jobban körülnézett. Semmi különleges nem volt az egészben, kőfalak, fapadok. Vas gyertyatartók és viaszgyertyák. De amikor felnézett a plafonra, meglepődött. Az épület belső magassága jóval nagyobb, mint azt kívülről gondolná az ember. Mintha nem is ugyanabban az épületben lenne.

Hogy megbizonyosodjon saját igazáról, kiment a templom elé, átvágott a sírok között, úgy lépkedett a sáros kis utakon, mintha már többször is járt volna arra, de ő észre sem vette magát, csak kisétált a rozoga kerítésig, ahonnan jó rálátása akadt az elvileg megszentelt helyre. Az eső már nem esett, és ennek hihetetlenül örült, de önkéntelenül is a háta mögé nézett, hogy ellenőrizze a lábnyomait, amiket akkor hagyott, amikor beért a birtokra. Teljesen elmaszatolta a sár. Visszafordult a torony felé. Úgy gondolta, reggelig el lesz itt, aztán majd kitalálja, hogyan is találhatna haza.

Mikor jól megfigyelte a sötétben is látható méreteket, elégedetten bólintott magának. Igen, jól gondolta. Semmiképp sem lehet a templom olyan nagy belül.

Abban reménykedett, hogy talál valami kamrát belül, amiben esetleg még akad némi ehető, száraz étel. Miseborban is reménykedett, hogy szomját oltsa, így visszasietett, de a sár miatt kénytelen volt visszavenni a tempóból.

A sírok közt lelassított, újra a felvésett neveket próbálta olvasni. A legtöbb már megadta magát az idő viszontagságainak, és megkoptak a betűk. 

Főleg női neveket ismert fel, bár Nayra úgy tudta, hogy csak férfiak lehetnek papok, nőket sosem engedtek az egyház élére. Ezek a sírok biztosan nem az egyház embereit rejtik.

 A misére a nők is eljárhattak, de még a szertartás közbeni áldozást is csak jó egy évtizeddel ezelőtt engedték meg neki. Még élénken élt benne a kép, amikor kisgyerekként misére ment a szüleivel és az édesapja kilépett, hogy beálljon a sorba, de édesanyja olyankor mindig megfogta Nayra kezét, nehogy utána menjen. Nem igazán értette még a miérteket, de ahogy látta az arcokat visszafelé, örült, hogy neki nem kell ilyeneken részt vennie. Nem úgy tűnt, mintha az oltárnál valami jó dolog történt volna.

Tovább tűnődött volna, ha nem történik valami nagyon furcsa. Erős rántást érzett bokájánál, akárcsak az erdőben, amikor cipője leszakadt a lábáról. Már nem tudta kivédeni az esést, csak a kezét sikerült letennie, hogy ne hasaljon el a sárban, de szoknyája így is merő sár lett.

Az egyik fejfa előtt sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Szerencséje volt, mert ha abba beleveri a fejét, nem élte volna túl.

Az írás ezen a kövön is zavaros volt, de a dátum öt évvel korábbi keltezését le tudta olvasni. 

Elnehezedtek a tagjai, mintha egy láthatatlan erő húzná a föld felé. A pánik lassan kezdett eluralkodni rajta, körül akart nézni, de semmit nem látott, a félelem megbénította minden porcikáját, a szíve dübörgött és az adrenalin eluralkodott rajta. A túlélési vágy mindennél jobban rátört, így azt sem vette észre, hogy a lába már szabad, és újra könnyűnek érezheti. 

A sírkövön a betűk lassan kirajzolódni látszottak, de egyáltalán nem nevet, vagy évszámot olvasott.

Egyetlen rövid mondat állt rajta.

„Vigyázz a pappal!” 

Ahogy felfogta az üzenet értelmét, a betűk eltűntek. El tudta olvasni, de egyáltalán nem értette, hogy mitől kellene tartani. Senki nem volt az épületben.

Lassan engedett testéből a merevség. Sietve állt fel, és hátrált néhány lépést. Biztosan csak hallucinált.  Az éhség játszott vele. A biztonság kedvéért azért kikerülte a sírokat, és úgy tért vissza a templomba. 

 Belépett. Eszébe jutott a pislákoló fény, amit a farkasok elől menekülve látott. Ebből az épületből jött, de amikor közel ért hozzá, egyáltalán nem volt bent világ, sőt, akkor gyúltak fel újra a gyertyák, amikor kinyitotta az ajtót.

A köpenye még mindig az asztalon pihent, szinte szárazon, ami kifejezetten megnyugtatta. Már a ruháját sem érezte olyan hidegnek, mint azelőtt, de a kinti incidens miatt teljesen sáros volt. Az egész jelenet egyszerre volt ijesztő, bizarr és lehetetlen. Úgy döntött, nem hagyja el az épületet, amíg ki nem világosodik. 

Már csak az ajtót kellett valamivel kitámasztania, hogy ne legyen tárva-nyitva, de azért friss levegő is érje. Körülnézett, de a súlyos padokon és kőasztalon kívül mást nem látott. Az ablakokra tévedt a tekintete: egyszerű üvegből készültek, semmi festés, ami szintén szemet szúrt Nayrának. Biztos, hogy valami nem volt rendben a templommal, érezte. 

A bejáraton kívül egyetlen ajtót látott, elindult felé. A szoknyája lengén libbent utána, mintha nem is sétálna, hanem a föld felett lebegne néhány centivel. 

Az ajtó nem volt zárva, mögötte sötét kis helység fogadta. Kellett egy gyertya. Visszalépett a főhelységbe és leakasztott egy gyertyatartót a benne égő viaszrúddal, annak a fényével lépett be a szobába, ami sekrestyének tűnt első ránézésre, de a szekrényben egy darab miseruhát nem talált, csak egy egyszerű fekete reverenda pihent egy vállfán. Inkább nem nyúlt hozzá. Tovább kutakodott fél kézzel, a fiókokban régi, megsárgult papírok pihentek. Csalódottan sétált ki a sekrestyéből és tette vissza helyére a gyertyatartót. 

Felkapta köpenyét és visszakanyarította a hátára. Jól esett testének az anyag takarása és a száraz érzés, ami áradt belőle.

Bár fáradt volt, nem érezte magát álmosnak, sokkal inkább lelkileg volt fáradt, a sok idegeskedés kikészítette. Aludni úgysem tudott volna, így fellépett az emelvényre, ahol az oltár helye és az asztal is helyezkedett, hogy szétnézzen, hátha mégis megakad valamin a szeme. Szembefordult a padokkal, és újabb hiányosságot fedezett fel.

Az orgona hatalmas sípjainak és testének megvolt a helye, látszott a karzatnak kialakított kis erkély… Ha van karzat, akkor biztos akad feljáró is.

Ahogy lelépett a kőre, a cipője sarka koppant, de sokkal nagyobb visszhangot hallott vissza, mint kellett volna. Valaki volt ott rajta kívül. Érezte az idegen jelenlétét. A köpenyét összébb húzta magán, és a kardja markolatán is újra ott pihent a keze. Aztán lenézett lábaira, és eszébe jutott, hogy nincs is cipője. A felismeréstől újabb borzongás futott végig a testén. Megmozdította kardját a hüvelyben, és az éles penge hozzáért a tok belső falához.

- Ki van ott? – kérdezte élesen. Választ nem kapott, így elindult a padsorok közti úton az ajtó felé, közben végig szemmel tartva a környezetét, kapkodó tekintettel, határozottabban markolva fegyverét. Senki nem válaszolt neki. Hirtelen azokban a történetekben érezte magát, amivel a faluban az anyukák rémisztgették a gyerekeiket, nehogy elkószáljanak a háztól.

Nayra emlékezett arra a kis történetre, amit még az édesanyja mesélt neki. Öt éves lehetett, igazán kóborló természettel megáldott kíváncsi kislány, aki mindent meg akart nézni, mindenhova el akart jutni. Már akkor is kalandvágyó volt, aki sokkal inkább szeretett a sárban tapicskolni, mint odabent a meleg házban babázni. A szülei túlságosan féltették, ezért az anyja mindig mesélt neki egy fiatal lányról, meg a fura szörnyekről. A történet főhőse egy lány volt, aki gyakran sétált egyedül az erdőben Vőlegénye volt, és szerető családja, boldog élete. Egy napon azonban nem tért haza időben, az egész falu a keresésére indult és csak  napokkal később leltek rá, sápadtan, remegve. Rossz állapotban volt, ezért haza siettek vele. Sikertörténetnek könyvelték el az esetet. Másnap reggel egy falubeli figyelt fel a szokatlan csendre, ami a házból áradt. Mikor belépett, holtan találta az egész családot, a lány pedig eltűnt. Azóta sem látták. Mindenki értetlenül állt a történtek előtt. Biztosak voltak benne, hogy nem a lány tette, hiszen eszméletlen és sokkos volt. Azt gondolták, hogy valami szörnyeteg állhat az eset hátterében, esetleg varázslat.

Akkoriban persze még hitt a mesében, a varázslatokban, sőt kifejezetten félt tőlük, de ahogy teltek az évek, már egyre kevésbé tartott az idegen lénytől, vagy épp a lánytól. Az édesanyja eltűnése utáni éjszakákat éberen virrasztotta át, várt rá, de hiába, az asszony többé nem jött haza. Még szellem képében sem.

Nayra a köpenye hasadásait birizgálta az ujjával, miközben elgondolkodva nézett az egyik padra. Elindult a kis ajtó felé, ami a karzathoz vezetett fel. Stabil kőlépcsőn lépkedett fel, bár a hely szűk volt. Kényelmetlené tette a feljutást, és amikor felért, sem volt sokkal több helye. Hamar belátta, hogy itt semmiképp sem énekelhetett kényelmesen senki. Esetleg ülve, talán egy vagy két ember férhetett el. Visszasétált a földszintre.

Odakint hallotta, hogy a villámlások megint felerősödnek. Újabb vihar készülődött, és úgy tűnt, a templomot fogja a leginkább súlytani.

Összébb húzta magát, és végül leült a kőre. Felhúzott lábait átkarolta és figyelte hófehér lábujjait, amit most sár mocskolt be. Körme alatt kényelmetlenül feszült a beszáradt föld, de nem tudta kipiszkálni, hát hagyta. Lassan megszokta az érzést.

A vihar talán egy óra tétlenség után érte el az épületet. A villámok bevilágították az egész templomot, és a mennydörgések olyan hangosak voltak, hogy Nayra úgy gondolta, az még a halottakat is feltámasztaná. Remegett egész teste, libabőrös lett mindkét karja. 

Bármennyire is küzdött ellene, a fáradtság legyőzte, lassan elaludt. Békésen szuszogott, kisimult arccal, miközben odakint tombolt a vihar, és még a több száz éves, erős fáknak is meg kellett küzdeniük a földben maradásért.

Lépések zaja ébresztette fel, lassan megrebbentek a szempillái, majd halk szuszogás csapta meg a fülét, amire riadtan nyitotta ki szemeit, és a kardjához kapott.

Egy férfi állt előtte, egyszerű fekete papi ruhát viselt, pont olyan, mint amilyet a szekrényben is látott.

Rövid fekete haja volt, barna szemei, és az arca enyhén borostás volt. Átlagos magassága és megjelenése egyáltalán nem volt félelmet keltő, de Nayra mindettől függetlenül görcsösen markolta kardját, mely már kivonva pihent kezei közt, a férfi felé meredve. Talán a harmincas évei elején járhatott. Az idegen szinte teljesen száraz volt, pedig odakint zuhogott.

 - Ki maga?! – A kérdés rövid ideig visszhangzott a templom falain belül, a férfi azonban csak jóindulatúan elmosolyodott. Akaratlanul is eszébe jutott a mondat, amit még a sírkövön olvasott. A pap viszont egyáltalán nem tűnt veszélyes alaknak, de az írás emlékére újra fellángolt benne a vészjelző.

 - Ne félj tőlem, leányom. Ragnar vagyok. Ennek a kis templomnak a papja. – A férfi úgy tárta szét a karjait, miközben felnézett, mintha épp Istent akarta volna megmutatni a lánynak. Ő felvont szemöldökkel nézett rá.

 - Kint tombol a vihar, mégis, hogy került ide? 

A pap csak elmosolyodott az indulatos kérdésen, látta, ahogy Nayra kezében kissé remeg a kard, érezte a félelmét. Nem lépett közelebb, de nem is távolodott el, csak a nyitott ajtó felé mutatott.

 - Lovaskocsival. – Az ajtó előtt valóban ott állt a lovaskocsi, és Nayra hallotta a lovak nyerítését is, bár ebből a szögből az állatok nem voltak láthatóak, de ez is elég volt ahhoz, hogy higgyen a férfinak. Még ha idegen is.  Még mindig sötét volt, bár már csak szemerkélt az eső. Nem sokat aludhatott. Alig többet, mint egy órát. 

 - Elkeveredtem a falumtól - magyarázta Nayra, de a kardot nem tette el. Szeretett hinni az emberekben, de már megtanulta, hogy jobb óvatosnak lenni. – Ide húzódtam be, reggel megyek is tovább. Nayra vagyok

Szavai nyugodtak voltak, hangja édesen csilingelt. A pap elmosolyodott.

 - Az én házam a te házad is. Addig maradsz, ameddig szükséges. Messze van innen a legközelebbi falu. Honnan kerültél ide, leányom? – A kérdés teljesen jogos volt, Nayra gondolkodás nélkül szusszant fel, és nézett a férfira. Jó egy fejjel volt magasabb nála.

- Aldorból származom. – Lassan visszacsúsztatta fegyverét a hüvelybe így nem látta a férfi vörösen felcsillanó szemét.

 - Ismerem azt a falut, alaposan eltévedtél. - Kezét a lány vállára tette. – Talán jót tenne egy kis alvás. – Hátra terelte a lányt a sekrestyébe, ahol egy kis egyszemélyes ágy hevert. Nayra már akkor felfedezte, amikor először ott járt, de akkor elsiklott a tény felett, hogy nem csak a padok alkalmasak ott alvásra.

 - Igazán nem szeretném elvenni öntől a helyet, biztos hosszú útja volt és fáradt. - elhúzódott a férfitól, és remélte, hogy nem fog tovább erősködni az alvást illetően. Bár le sem tagadhatta volna fáradtságát, szemei alatt halványszürke karikák húzódtak. 

- Ne butáskodj! Pihenj nyugodtan. - Az ágy felé tolta Nayrát, majd figyelte, ahogy kis vendége végül elfekszik, megadva magát a pap akaratának.

 - Köszönöm – mondta Nayra, majd lassan eluralkodott rajta a fáradtság, és lehunyva szemeit hamar elnyomta az álom. 

Ragnar még sokáig figyelte a lány békés arcát. Az ajkai vörösek voltak, arca kissé kipirult az átélt izgalmaktól.

A férfi hosszú papi ruhája a földet verdeste, miközben kisétált az oltár elé. Szemei ismét vörösbe fordultak. A farkasok vonyítani kezdtek odakint az erdő sűrűjében. Csak tompa zajként hallatszódtak az épületen belül. Az oltáron egy fekete, bőrkötéses könyv jelent meg. Vörös rózsák jelentek meg az asztalon és a falon is. Mindenféle kapaszkodó nélkül megmaradtak a helyükön. A földön sem tört meg a talaj. Nem onnan nőttek ki a virágok.

A könyvhöz lépett, a megsárgult lapok anélkül kezdtek el peregni, hogy ő hozzájuk ért volna. Elmosódottan ábrák és hosszú szövegek tűntek fel, miközben a lapok sorra hajoltak rá egymásra. Az utolsó oldalakból kezdett felolvasni. Nem volt szüksége útmutatásra, rengetegszer csinálta már, mégis felelevenítette emlékeit, hiszen már legalább tíz éve nem járt nála senki. Örült az új vendégnek.

Eközben a sekrestyében alvó lány bőre kifehéredett, haja még világosabbá vált és szemei erős zöldszínt öltöttek. Idegen erő járta át a testét, amit odakint a férfi is megérzett. Hiszen még nem is csinált semmit…

A férfi becsukta a könyvet, majd miután megbizonyosodott róla, hogy minden eltűnt, átsétált a lányhoz. Már tudta, mit fog tenni és hogyan. Ahogy belépett a kis szobába, a lány ugyanúgy feküdt, ahogy ott hagyta. Elégedett mosollyal guggolt le mellé, majd hosszúkásra nyúlt körmeivel félre tűrt néhány szőke tincset, hogy jó rálátása legyen áldozata arcára. Rég látott már ilyen gyönyörű teremtést. A legtöbb áldozata idősödő elvált nő volt. Igazi felüdülés volt számára ez a gyönyörű, fiatal teremtés. Biztos volt benne, hogy a leányzó szűz.

Mormolni kezdett az orra alatt, miközben két ujjal a lány nyakához ért. Érezte a bőr alatt lüktetni a vérét. Mámorító volt számára, legutóbb nem volt ilyen könnyű a helyzete.

Keze alatt vörös fény derengett fel, de hamar át is váltott feketébe, majd kékbe.  Értetlenül nézett a változásra, ilyen még soha nem történt vele, majd hirtelen úgy érezte, eltaszítják a lánytól, pedig áldozata még békésen aludt, de már ő is látta, hogy Nayra haja, bőre megváltozik. 

Felállt és két lépést hátrált az ágytól, körmei visszahúzódtak rendes, emberi méretre, de érezte zsigereiben az eddig nem érzett erőt. Mikor felmérte helyzetét, elmosolyodott. A legtöbb áldozat könnyedén megadta magát, de ez nem. Valami erő védte a lányt. Talán varázslat, vagy más, nem tudta pontosan meghatározni, de azt tudta, hogy nagyon erős, ha még az ő erejét is képes kivédeni.

Elgondolkodva figyelte a lányt. Észre sem vette, hogy időközben felkelt a Nap. Az utóbbi időben teljesen elvesztette időérzékét. Az elmúlt tíz évben senki sem került a birtoka közelébe, így kénytelen volt áldozat után nézni, de a városban sajnos túl gyanakvóak voltak az emberek, a falukban pedig nem mert próbálkozni, a kis közösségek veszélyesek voltak. Könnyebb lebukni.

A lány mocorgására figyelt fel.

Nayra édesen nyújtózott egyet, teljesen megfeledkezve arról, hogy nem otthon van. Elmosolyodott, kinyitotta a szemét, és rögtön zavarba jött, ahogy meglátta a papot. 

- Jó reggelt… elnézést.

- Jó reggelt. Semmi baj, jól aludtál? – A pap közelebb lépett, fürkészte a lány arcát. Az első gondolata az volt, hogy ez a szépség nem is tudja, mekkora erő lakozik benne. Bármennyire is rég történt, már emlékezett egy hasonló esetre. Elégedetten mosolyodott el az emlékekre. Már most biztos volt benne, hogy érdekes események elé néz.

 - Jól, köszönöm – mosolygott Nayra, majd összeszedte magát, észrevette, hogy a lábára száradt sár a fehér lepedőt csúfítja, gyorsan leseperte róla, majd felállt.

A kis ablakon kinézve látta, hogy már gyönyörű, napsütéses idő van odakint.

 - Azt hiszem, ideje távoznom. Köszönöm, hogy itt maradhattam. - mosolygott, majd távozóra fogta.

 - Igazán nincs mit megköszönnöd, gyermekem. – Vörös szemei felvillantak, ahogy a lány hátat fordított neki. Érezte, hogy veszélyes az erejét előhívni, de vendége egyelőre egyáltalán nem érzett semmit.

Ragnar hagyta elmenni a lányt, de a templom ajtón kívül Nayra ismét kétségbeesett, hiszen fogalma sem volt, merre menjen.

Elindult a kapu felé a sírok között, miközben a démon csak az ajtóban állva várta vissza. Nayra sietős léptekkel igyekezett haza, egyrészt mert édesapja már biztosan nagyon aggódik érte, másrészt mert rossz előérzete volt ezzel a hellyel kapcsolatban,

A sírok közt a fejfákra terelődött figyelme, egyre jobban kiolvashatóvá váltak a nevek és számok.

Mindent tisztán el tudott olvasni, épp ezért esett szinte hasra a saját ruhájában, mikor felismerte az egyik sírkövön a Lexa nevet. Ez a név állt azon a sírkövön, amelynél tegnap éjszaka felbukott, és amelyen megjelent az írás. 

Teljesen lesápadt, ajkai elnyíltak, majd saját tengelye körül fordult vissza a pap felé. Szoknyája alig bírta követni viselője mozdulatait.

 - Ez mi?! – Hangja tele volt indulattal, és valahol mélyen hatalmas keserűséggel, hiszen, a név és az évszámok… az alatt a sírkő alatt az édesanyja fekszik.

 - Mi történt az édesanyámmal?! Mi ez a hely? És legfőképpen, ki maga?! – Tudta, hogy ennyi kérdést rázúdítani valakire illetlenség, de nem bírt magával, és az elmúlt nap feszültsége is kitörni készült rajta. 

Ragnar elmosolyodott. Hát ezért nem hatott rajta a mágiája. Bámulatos, hogy két angyalhoz is szerencséje volt, ilyen rövid időn belül.

Közelebb lépett, ki az épületből, talpa alatt megszáradt a sáros föld, ami a lánynak is feltűnt. Nayra egy lépést hátrált. Most már nagyon félt.

A pap egészen elé lépett, alig maradt köztük kétméternyi távolság. Arca megváltozott, sokkal karakteresebb lett, szemei vörösbe fordultak, és karmai is megnyúltak. Nayra szája elé kapva kezét, elnyomta ijedt sikkantását.

Megfordult, és futásnak eredt, de a kerítésnél tovább nem jutott. Rángatta a rozoga kaput, de az nem nyílt. Pedig mikor megérkezett, még rozsdás volt, és alig maradt meg a helyén. Most új, erős kapu állt előtte. A sírkövek között, és a templom körül sötét rózsabokrok nőttek, és ő látta a növekedésüket, minden változott. A fű sötétzöld színt öltött magára, és friss illatot árasztott. A darabokra tört járda is egybefüggővé vált a templom tövében. 

 - Tudod, leányom… nem minden az, aminek látszik. Az édesanyád egy elrontott varázslat áldozata lett. Sajnálatos módon nem vettem hasznát, úgy, mint a többieknek. Biztosan hallottál már a kedves Kisha történetéről.

Hagyott némi időt újdonsült áldozatának, hogy feldolgozza a hallottakat.

Nayra ismét ledöbbent, már szinte állandósult arcán a kifejezés. Kisha. Ezt a nevet adta a rémmesében szereplő lánynak, akiről édesanyja mesélt. De így utólag belegondolva, talán az anyja használta ezt a nevet, hogy még inkább valósághűvé tegye a történetet. 

- Kisha? Mi történt vele? Őt is te ölted meg? – A kíváncsiság és az értetlenség szinte már szórakoztatta a démont. Kifejezetten csábító volt számára, hogy egy ennyire tudatlan angyalt sodort felé a sors, aki nem hogy róla, a nagy Ragnarról nem hallott, de még saját erejével sincs tisztában.

 - Tudod, kicsi angyal, ez ennél sokkal bonyolultabb. – Miközben beszélt, egyre közelebb lépett, végül már a lány arcát cirógatta hosszú körmeivel. 

- Angyal? Miről beszélsz? – Nayra hangja megremegett, nem akarta a közelében tudni a férfit. Látta, ahogy mozog a szája, de nem hallotta, mit mond. Suttogott, valami fura nyelven. 

Érezte, ahogy ismeretlen erő fut végig rajta, minden porcikájában megfeszült, majd haja világosabbá válik, bőre is kifehéredik, és teljes lényét ellepi valami fura erő. Egy pillanatig azt hitte, megfullad a mellkasára nehezedő súlytól, levegőért kapott, mintha épp most bukott volna fel a víz alól a hosszú lenti lét után.

Ragnar felnevetett. Valóban jól mulatott a lányon.

 - Kicsi Nayra, tényleg fogalmad sincs arról, hogy ki vagy, és honnan jöttél - mosolygott gonoszan. – Az édesanyád angyal volt, rajtatok nem fog a mágiánk. Az édesapád… nos, ő nem a vérszerinti apád. Lexát leküldték a földre, és téged nem akart magadra hagyni odafent a többiekkel. Kellett neki valaki, aki segít felnevelni téged, és persze, azt sem akarta, hogy te rájöjj, ki is vagy valójában. Szomorú és ironikus. Az anyád önzése vezetett ide téged. 

Nayra hevesen rázta fejét. Nem akarta elhinni, hogy igaz, amit a férfi mondott. Pedig érezte az erőt, látta a saját testén, hogy megváltozott. Bár szárnyai nem nőttek, de már nem is félt a démontól.  

- Te! Ragnar. Ha az alvilág démona vagy, tudom, mit akarsz! Célod, hogy minél több embert rabszolgasorba sodorj. Csak a halottak felett van hatalmad. Undorító alattomos féreg vagy, aki ártatlan lányokat és fiatal nőket ölsz. Az ő segítségükkel szerzed szolgáidat, de amint meghal a nő, az ő általa szerzett többi áldozatod is elvész.

Úgy mondta, mintha könyvből olvasta volna. Még saját magán is meglepődött, de közben már nyúlt is kardja után. A penge ezüstös fényben ragyogott fel ujjai között. 

A látványtól a démon hátrálni kezdett. Tisztában volt vele, hogy az a kard nem egy átlagos acéldarab. Csak az angyalok bírnak az erejével, és több démon vér tapadt a pengéhez, mint bármi máshoz.

 - Ügyes kislány. Látod, tudsz te, ha akarsz. – Bár érezte a saját vesztét, tudta, hogy nem fog sokáig tartani a küzdelem, ha a lány végre felismeri a saját testében tomboló erőt. Most még egy kis erőfeszítéssel talán meg is ölhette volna, de bármennyire is furán hangzott, esze ágában sem volt azonnal végezni vele. Egy angyal a karmai között megbecsülendő ajándék. El akart vele szórakozni, és ha a végén meg is hal… az utolsó pillanatai jól telnek legalább.

Nayra döbbenten figyelte a saját kezét, és a kardját. Mintha nem is a lábai vinnék, úgy közeledett Ragnar felé.

 - Ártatlan embereket, családokat és gyerekeket öltél meg - mondta dühvel a hangjában. Egyre jobban érezte, hogy megismeri erejét és tudja irányítani is. Ő innen nem megy el, amíg nem öli meg a démont. 

A farkasok ismét felvonyítottak. Érezte őket, ezért kitárta a karját, és a fenevadak visszahúzódtak, mintha egy láthatatlan fal állta volna útjukat. Nem tudtak segíteni a sötétség urának.

 - Egyre erősebb vagy. Eleinte édesanyád sem adta magát könnyen. De nem én végeztem vele. Ő volt olyan balga, hogy megölte magát. Nem akarta, hogy megtudjam a kis titkotokat. Ha nem áldozza fel magát, én magam ölöm meg, de sajnos, nem tudtam kiélvezni ezt a mámort.

Ragnar kezében fekete gömb gyűlt össze, mintha saját erejének egy kis darabját összpontosítaná tenyerében. Dühös volt, amiért ennyire tehetetlen. Feszülten emelte sötét tekintetét a lányra, hogy aztán hozzávágja a gömböt, ezzel gyengítve az ellenfelét. Nayra mellkasát érte a találat. Térdre rogyott a testét feszítő érzéstől. Olyan volt számára, mintha az erei kiszakadnának testéből. Csak erejének köszönhette, hogy a fájdalom lassan csillapodott és újra rendesen kapott levegőt. A pillanatnyi pánik elpárolgott lényéből.

 - Lehet, hogy legyőzöl, de eszem ágában sincs tálcán nyújtani a lelkem, angyal. – Ismét közelebb lépett, amíg a lány összeszedte magát, némán figyelte. Kartávolságon kívül maradt, miközben felnézett az égre. A Napnak nyoma sem volt, sötét fellegek lepték el az eget, de ahogy ellenfele magához tért a kábulatból, és újra felragyogott a szent kard, a fekete felhőket fénysugarak szelték át, az ég vékony csíkokban kettévált. Érezhető volt a feszültség, az erdőből semmi zaj nem hallatszódott, a fák lombjai nem mozdultak.

Nayra felnézett a férfira, az ő kezében egy fehér, gomolygó gömb jelent meg, kisebb volt, mint a démoné. Az ujjai remegtek és egy pillanatig ő maga is döbbenten nézett erejének megnyilvánulására, de végül összeszedte magát és ellenfelére emelte tekintetét.

 - Még nem vagy teljesen birtokában az erődnek – jegyezte meg a férfi gúnyos mosollyal arcán, látva a zavaros, világos labdát a lány kezében. A felé dobott gömb, ahogy eltalálta a felsőtestét, ezernyi darabra robbant. Olyan érzés volt számára, mintha minden porcikájába farkas fogak mélyednének, és azok tépnék a húsát. Lebecsülte Nayrát. Gyorsabban tanult, mint gondolta.

Letörölte a száját, bár vére nem csordult ki rajta, csupán némi nyál csillogott ajkain. Feltápászkodott a földről, papi ruhája már csak cafatokban lógott rajta, még mindig a jóságos férfi képét mutatta. Az anyag alól kilátszódott kidolgozott, napbarnított felsőteste. Egészen jóképű férfi volt.

Hangosan kezdett varázslatba. Az ég újra egybefüggő sötét lett. A farkasok egyre közelebbről vonyítottak. Nayra már esélytelennek látta helyzetét, komolyan a kiborulás szélén állt. Soha nem gondolta volna, hogy ő egyszer ilyen helyzetbe kerül. Eddig az volt a legnagyobb problémája, hogy milyen barátot talál majd magának. Most pedig az életéért küzdött. 

Próbált megnyugodni, mélyen szedte a levegőt, összpontosított. Édesanyja arca úszott lelki szemei elé, miközben érezte, hogy az erő újra átjárja, a kardja minden eddiginél fényesebben izzott, és kész volt lecsapni vele, bármire. Tudta, hogy ha az édesanyja képes volt ellenállni a gonosznak, akkor ő is meg tudja tenni. De ő nem akart saját kezével véget vetni az életének. A démon életét akarta elvenni.

Kinyitotta a szemét, vakító zölden világított, a farkasok átértek a védvonalon, látta, ahogy a kerítésen ugranak át, és felé tartanak. Érezni lehetett a belőlük áradó vágyat az ölés iránt. Nayra vérét akarták. Az angyalok mágiája átjárta, és egy határozott mozdulattal csapott le az egyik vérszomjas, habzó pofájú fenevadra. 

Pont a nyakszirtjén találta el, a penge könnyedén csúszott át az izmokon, húson, elérve a gerincet, melyet úgy tört ketté, mintha csak egy mogyoró lett volna. Nayra hallotta a fájdalmas vonyítást, a haldokló utolsó könyörgését az életben maradásért, és a társai dühös morgását. Mintha nem is ő lenne, kihúzta a pengét az ernyedt testből. Egyáltalán nem rendítette meg az állat halála.

A környezete elmosódott körülötte, nem látott mást csak a farkasokat, akik egyszerre támadtak rá, de ő nem hátrált meg. Szembenézett a sárga, sötét szemekkel, a vicsorgó pofákkal és éles karmokkal. 

Hallotta a távolban a falka többi tagjának sértett, fájdalmas kiáltását, miután megérezték társuk halálát. Az angyal tovább ölte a szolgákat. A farkasok sorra porladtak el, de ez nem az ő műve volt. A fenevadak már meghaltak egyszer, valószínűleg évtizedek óta csak bábok voltak a démon kezében. 

Az utolsó farkas megsebezte a karját, Nayra érezte, ahogy a vére végigcsorog a kezén, egy pillanatra elfogta a szédülés, de ahogy a többi farkas egyre közelebb ért, tudta, hogy észhez kell térnie. Még nem ájulhatott el.

Mikor a birtokon belüliek elpusztultak, látta Ragnar arcát. A férfi dühös volt, érezte a vesztét. 

Nayra széttárta karját centikkel elemelkedett a földtől. A ruhája tisztává vált és kifehéredett. Az erdő fái, mintha csak fellélegeztek volna, süvítésbe kezdtek. A fekete felhők egyre ritkábbak lettek, és a Nap az egész tájat beragyogta. A kis birtok körül fehér fény remegett, és a közeledő fenevadak kint ragadtak. Fájdalmas nyüszítésük hallatszódott csak, ahogy a láthatatlan falról méterekre visszapattantak. A tisztító fény érintése őket is elporlasztotta pillanatok alatt. 

A lány a démon felé fordult.

- Nem fogsz többé senkit az uralmad alá hajtani. – Nayra hangja már egyáltalán nem olyan volt, mintha egy karácsonyi csengő csilingelne, sokkal határozottabb volt és erővel telibb.

A kinézete is inkább hasonlított angyalra, mint egy egyszerű falusi kislányra. Ragyogott az egész lénye, az ereje átütő volt. Lassan visszaereszkedett a földre. Kardjához nyúlt, hogy lesújtson. 

Ragnar még tett egy utolsó próbálkozást arra, hogy az erőteret feloldja, amit a lány vont köréjük. Látta, ahogy a sírok, amikben áldozatai pihentek, mozogni kezdenek. A fejfák mozgolódtak, a valaha élő áldozatai nyugtalankodtak, de újra kikelni a sírból nem tudtak. Nayra édesanyja a nagy csatában gondoskodott róla, hogy ezek fölött a holt lelkek fölött ne tudjon többé uralkodni a démon. A démon érezte a vesztét. A serege nélkül igazából senki volt. Nem volt elég ereje egy angyallal szemben és a félelem csillogott szemében, mikor a lány elrugaszkodott felé.

Ragnar érezte a húsába hatoló pengét. Az angyalok erejét, nem csak Nayráét, hanem minden angyalét. Az égiek képesek voltak ennek az újoncnak az oldalára állni. A fájdalom kifejezetten elviselhető volt, szinte már melegség járta át testét. Tudta, hogy ez a kard egyik jellegzetessége és a gazdája lelke. Nem voltak képesek arra, hogy fájdalommal öljenek. Így még egy démon számára is kíméletes volt a halál.

Lassan rogyott térdre, Nayra pedig minden mozdulatát figyelemmel követte. Igen, most már vége, ezt mindketten érezték. Az ég úgy világosodott, ahogy a démon gyengült. A pajzs túloldalán a farkasokról lassan lehullott a szőr, majd feltűntek az izmok, amik lassan elsorvadtak és groteszk csontvázzá váltak, majd végképp eltűntek, a friss szellő pedig messzire sodorta hamvaikat.

 - Édesanyád igazán… büszke lenne rád. – Ragnar már alig élt, száján vékony vérpatak folyt végig, mely csak még jobban kiemelte most már egyáltalán nem napbarnított bőrét, miközben ő még tett egy gyér próbálkozást arra, hogy kihúzza magából a kardot, de ahogy hozzáért a pengéhez, csak annyit ért el, hogy az a tenyerének bőrébe mélyedt kissé. Elhomályosodott a tekintete. Több sebből vérzett, de még mindig felnézett a lányra.

 - Öröm egy ilyen nagy erő által távozni, de nem én voltam az egyetlen gonosz ezen a világon. Ezt jól jegyezd meg. Lesznek még utánam mások is, akik ártatlan életekre akarnak törni és a te feladatod, hogy megmentsd ezeket az embereket.

Szavai után mély csend telepedett rájuk, az angyal érezte, hogy a test elnehezül. A démon elvesztette eszméletét, majd lassan a lelkét is kilehelte. A sírok újra nyugodtak voltak, és a kis templom is megváltozott. A rózsák kivilágosodtak, már nem álltak sötét mágia befolyása alatt. Az ablaküvegek festetté váltak, a kőfalakról eltűnt a sötét. Nayra biztos volt benne, hogy az oltár és az a bizonyos orgona is a helyén van már, ahogy annak lennie kell. Minden kivilágosodott, de továbbra is az évszaknak megfelelő, kissé borongós volt a táj.

Az angyali erő csitulni kezdett, a lány eltette a kardját, amely már nem fénylett olyan erősen, majd az édesanyja sírjához lépett. Leguggolt a kő elé. Fájdalmas tekintettel és végtelen szomorúsággal simított végig a nevén.

Sajnálta, hogy a nő halott, de mégis nyugalom telepedett rá, hiszen már tudta, hogy édesanyja hol van, és tudta, hogy nem adta magát a gonosznak, nem állt a szolgálatába.

Most, hogy kiderült, ki is ő, büszke volt a származására, és bárhogy is történt, az édesapja mindig is az édesapja marad.

Ideje volt hazamenni. Leszakított egy szál rózsát a bokorról, az anyja sírjára tette. Még utoljára végignézett a kis temetőn, és elszórt egy szál rózsát Kisha nyughelyén is. Körülötte több ismerős név állt a fejfákon. A nő családja is ott hevert. Együtt pihentek.

- Nyugodjatok békében – suttogta még utoljára, majd elindult hazafelé.

Az angyali erő sajnos nem adott útmutatást a hazatérése megsegítéséhez. Szinte már ijesztő volt, ahogy a fák között is felkavarta az elhullott farkasok porait a szél. Több ezer szolgája lehetett a démonnak. Minden féle vadállatot sikerült az akarata alá hajtani. 

A fák között bolyongott, próbált valami ismerős után kutatni, egy sziklát vagy fát keresett. Domb sem állta most útját, és nem is sokat ért volna vele, hiszen a sűrű erdőben nem látott messzire. Egyre inkább úrrá lett rajta a kétségbeesés.

- Segítség! Apám! – Jobb híján belekiáltott az erdőbe. Lehunyta a szemét, próbált megnyugodni és kontrollálni a légzését, miközben újra megindult előre. A kardja nála volt, de tudta, hogy nem kell újabb ellenségektől tartania, sem vihar, sem farkas nem állja többé útját.

A nap magasan járt és csak néhány felhő takarta el, ahogy áthaladtak az égen, majd eltűntek a horizonton. A ruhája még mindig fehér volt és tiszta. A sár kezdett felszáradni a fák tövében. Egy nagyobb sziklánál pihent meg pár percre. Újra érezte, hogy éhes és szomjas, a gyomra korgott, a torka pedig olyan száraz volt, akár a földjeik az aszály idején.

 - Valaki segítsen hazatalálni – nyöszörögte kérését a földnek. - Édesapám! Valaki! Haza akarok jutni – egyre halkabban nyöszörögött, a végét már csak ő hallotta. Tisztában volt vele, hogy senki nem talál rá.

Nyugtalanságának elűzése érdekében lehunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, egy farkaskölyök ült előtte. Fülei csálén álltak, szemei ragyogtak az értelemtől, és édesen lihegett. Nayra meglepődött a kis csöppség jelenlétén, de mindenféle félelemérzet nélkül ölelte fel a kis bundást. Tudta, hogy a démon szolgái már elpusztultak, így ez a kölyök valódi, vad farkas kölyök.

 - Hát te, hogy kerültél ide? – kérdezte egy apró mosoly kíséretében. Bár még mindig nem tudta, hogy fog hazatalálni, de megnyugtatta a tudat, hogy nincs egyedül, még ha csak egy kis állatról is volt szó, és annyira ismerős volt számára a kölyök tekintete. Pont úgy ragyogtak, mint…

 - Édesanyám…- suttogta hitetlenül, majd egy elérzékenyült mosoly kíséretében arcához ölelte kis társát.

A farkas hirtelen kiugrott az öléből, és előrerohant, amikor a lány nem követte, hátra nézett, és vékonyka hangon felvakkantott. Azt akarta, hogy az angyal kövesse őt.

Nayra jobb híján a bundás után sietett, és ahogy beérte, egymás mellett sétáltak. 

Még legalább három órán át bolyongtak, néha lehajolt, hogy megvakargassa a kis állat fültövét, vagy, hogy megpihenjenek. A terep egyre nehezebb volt, az erdő egyre sűrűbb, majd újra ritkulni kezdett és újra látták a gyér napsugarakat. Már estefelé járt, amikor a lány megpillantotta az első házakat a faluja végén. Szívet melengető látvány volt számára a házak ablaki melyekben fény pislákolt. A kéményekből áradó füstből arra következetett, hogy még ébren van a falu.

Már nem volt szüksége az állatka segítségére. Két karja közé emelte, és boldog mosollyal az arcán besietett a faluba.

 - Köszönöm, Lexi!

 Megkönnyebbülve nyitott be a házba, de ott senkit nem talált. Lehervadt arcáról a mosoly és futva rohant a kis falu főterére. Ott gyülekeztek páran a faluból, köztük az apja is, aki borzasztóan aggódott a lányáért. Egy éjszaka alatt éveket öregedett, de ahogy felismerte gyermeke csilingelő hangját, újra az a férfi lett, aki azelőtt volt. 

 - Nayra, kicsikém… - Magához ölelte lányát, de érezte és látta rajta a változást. 

Végre ő is tudta, hogy mi történt drága, szeretett feleségével, és lánya visszatértével abban is biztos volt, hogy a szörnyűségeknek immár vége.

Vége