Elrabolt élet

A bárban szinte harapni lehetett a füstöt, középkorú, pénzes férfiak legeltették szemüket a színpadon vonagló, táncoló fiatalon. Gyönyörű teste volt, ami az elmúlt egy hónapban több pénzt hozott a főnöknek, mint ellőtte bárki más.

 - Nate, kicsikém! – Egy középkorú férfi rontott fel a színpadra a táncoshoz, és úgy szorította magához a fiút, mintha az élete múlna rajta.

A fiatalabb dermedten állt a tánctér közepén, valószínűtlenül kék szemei rémülten csillogtak, ahogy a karok már túlságosan is erősen szorították, de ha nem lettek volna körülötte, akkor is úgy érezte volna, menten megfullad a férfitól. Hosszú fekete haja háta közepéig ért, vékony kis alakja csak akkor kezdett el rángatózni, mikor felismerte az őt körülölelő karok tulajdonosát. Erre már a testőrök is felfigyeltek, és megindultak feléjük, hogy leszedjék róla a betolakodót.

 - Állj, rendőrség! – Az eddig kétségbeesett férfi, most határozottan állt a fiatal táncos előtt, és egy jelvényt tartott a közeledő kidobók elé.

 - Ez a fiú még kiskorú! – Szemei haragosan villantak a két gorilla felé, így azok egy pillanatra megtorpantak. Hisz nekik senki nem szólt, de azt is tudták, hogy a főnök nem vesz fel gyerekeket, legalábbis erre a posztra nem.

Nate kétségbeesetten rázta a fejét, hogy ne higgyenek nagybátyjának, de nem volt mit tenni. A jelvény igazinak tűnt, és az iratok is, amin a fiú fényképe szerepelt, a születési dátum pedig, ami rajta volt, az idősebb állítását igazolta.

Perceken belül rendeződött a helyzet, és az idegen, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott, Natel az oldalán.

A fiú vergődött a karjai között, a vékony csukló, amit a nagybátyja fogságban tartott, már kezdett zsibbadni, és biztos volt benne, hogy másnapra látványosan be fog kékülni, és még örülhet is, ha ennyivel megússza.

Úgy vágódott az autó hátsó ülésére, mint egy rongybaba, menekülhetett volna, de nem mert.

Segítségért kiálthatott volna, de a város ezen részén senki nem foglalkozott volna vele, ráadásul az utca már teljesen üres volt látszólag, az ő autójuk pedig egy eldugott kis sikátorban állt, a klub mögött.

Dermedten feküdt a durva huzaton, dörzsölte hófehér, makulátlan bőrét.

Magában átkozta a tudatlan, agyatlan gorillákat, akiket a nagybátyja könnyűszerrel átvert. Hisz nem volt igaz… nem volt igazi sem a jelvény, sem az, hogy ő még kiskorú, de persze néhány papírral pofon egyszerű volt elhitetni a rendőröktől úgy félő biztonsági emberekkel ezt a néhány apróságot. A főnök nem volt a klubban, és ők jobbnak látták, ha inkább engednek a másik akaratának, minthogy egy rendőr komolyan elkezdjen kutakodni és rájöjjön, hogy a szépen berendezett helység, nem is olyan legális, mint azt elsőre gondolná az ember. Biztosak voltak benne, hogy ha az igazgató rájön, hogy néhányan nyomoztak a bárban, ők a halakkal vacsoráznak, és azt nagyon nem akarták.

Sokáig tartott az út, óráknak tűnt az a fél óra, míg elértek a kétszintes házig, és újra megérezte a férfi durva érintését, aki jobb híján a bokájánál fogva húzta ki prédáját a járműből.

 - Azt hitted, elmenekülhetsz előlem? – A szobában lévő egyetlen ágyra esett a fiú a lendülettől. Nate remegve várta, nyüszögve, hogy a férfi megbüntesse.

Igen, elszökött tőle, egy hónappal ezelőtt, mert már nem bírta. Még most is emlékszik rá, mennyire könnyű volt leitatni a férfit és elvenni tőle a ház kulcsát, amit mindig gondosan bezárt, még akkor is, amikor otthon volt.

 - Hagyj… Victor… kérlek – remegte alig hallhatóan a fiatalabb, de csak azt érte el vele, hogy fogva tartója a hajába tépett, amitől felszűkölt fájdalmában.

 - Táncosnak adod ki magad! Egy ringyót csináltál magadból, csakhogy előlem elmenekülj! De ne aggódj, majd én megmutatom neked, hogy bánnak a magadfajtával.

Határozottan hajolt a remegő alak szájára, és követelőzően tépte azokat a rúzstól vörös, kívánatos ajkakat, amik lassan akaratlanul is megduzzadtak, és az elkenődött smink alól elővillant tökéletesen hófehér, selymes bőre, amit Victor annyira szeretett.

Rémisztően gyengéden simított végig a kiálló arccsonton, mire Nateből kitört a zokogás. Nem bírta… nem bírta, ha hozzáér. Gyűlölte a férfit, minden porcikáját, és saját testét átkozta, mert annyiszor elárulta már, és biztos volt benne, hogy újra megteszi.

Haján simított végig Victor, amitől neki hányingere lett. Nem akarta, hogy hozzáérjen, akkor inkább azok a pénzes pacákok, akik minden este megpróbálták kihámozni az alsójából, még a színpadon.

 - A gyönyörű szőke hajad… befestetted, hogy ne ismerjelek fel. – A kezdeti lágy hang a végére durva sziszegéssé vált, és erős ujjak martak a tincsekbe. Igen, befestette a haját, megnövesztette, bár erre nem igazán volt szükség, hiszen alig tette ki a lábát a bárból. Mikor a főnökénél jelentkezett munkára, az adott neki egy kis szobát a klub fölött, ahol alhatott és úgy általában, élhetett.

Újra ajkak martak a fiúéra, de most megérezte vére jellegzetes ízét is, ahogy a nagybátyja fogai felsértették az érzékeny bőrt.

 - Hagyj… ez nem… helyes… -  nyöszörögte, ahogy levegőhöz jutott, de továbbra sem tudott szabadulni a fogva tartó kezek közül.  – Eressz… el…

 - Az enyém vagy! Csak az enyém! – suttogta ajkaira Victor, látszott, az ő eszét már teljesen elvette a vágy, cseppet sem foglalkozott az alatta vergődő, zokogó fiúval.

 - A nagybátyám vagy! – szállt szembe vele Nate. Ez volt az utolsó reménye. Annyiszor megalázta már őt a rokona, de még soha nem feküdtek le, még nem vette el a szüzességét, de most tisztán érezte, hogy ha nem sikerül valamivel észhez téríteni, akkor ha akarja, ha nem, ma megtörténik.

A terv azonban rosszul sült el. Victor ahelyett, hogy lemászott volna, csak elhajolt tőle, hogy mély, vágytól teli torokhangon felnevessen.

A fiatalabb csak meglepetten nézett a fölötte térdeplő férfira. Mégis mit nevet? Fogalma sem volt, mit talál ilyen nevetségesnek, de megijesztette.

 - Rokonok? Ó nem. Soha nem is voltunk rokonok. Elraboltalak a szüleidtől, mikor két éves voltál. - Elégedett vigyorral szemlélte Nate teljes döbbenetét.

Hogy elrabolták? Őt? Nem akarta elhinni. Elemi erővel kezdte rángatni a béklyóként

szolgáló kezeket, hogy szabadulhasson.

Semmi emléke nem volt  a szüleiről. Mindene ehhez a férfihoz kötötte, amije csak van. Azt mondta… azt mondta, a szülei balesetben haltak meg. Hazudott neki!

- Engedjen el! – Teljes kétségbeesés lett úrrá a fiún, nem is igazán figyelte, hogy mit tesz, csak menekülni akart.

- A szüleid még most is keresnek. Annyi év után azt hiszik, még megtalálhatnak! – mondta Victor, ahogy erősen lefogta a kapálózót. Nem gondolta volna, hogy ekkora erő van ebben a törékeny testben. A hangjából érződött, hogy igazán jól szórakozik a másik szenvedésén. Igen, egészen eddig fogva tartotta őt, és most sem hajlandó elengedni. Most, hogy végre az övé lehet. Egészen eddig, annyi éven át, úgy nevelte a fiút, hogy mindenben álljon az ő szolgálatára, nem fogja most futni hagyni.

Nate azonban képtelen volt lenyugodni, csak vergődött, és ha nem ült volna a férfi a csípőjén, nyilván rúgott is volna, de így nem érte el.

Egy idő után Victor megelégelte a dolgot, és míg fél kézzel elfogta a magán kívül lévő fiút, addig a fiókból előkerültek azok a régen használt, de nagyon is ismerős bilincsek, amikkel az ágyhoz láncolta végül.

 - Most már nyugodj le. – elcsattant az a pofon, ami végül magához térítette a fogságban lévő fekete hajút. – Ha tetszik, ha nem, nem menekülsz innen. És ha nem akarod, hogy bajod essen, akkor továbbra is azt teszed, amit mondott.

Nate most már csak reménykedett, hogy ez csak egy rossz álom. Még akkor is magában imádkozott, mikor a férfi újra fölé hajolt, és most már nyakának finom ívét csókolta végig. Végignézett a szobán, az asztalon, a kis szekrényen az ágy mellett, de semmi nem volt bent, amit felhasználhatott volna ez ellen a vadállat ellen, akit egész eddig a nagybátyjának hitt.

Miért nincs semmi? A filmekben ilyenkor mindig van egy kés, egy körömreszelő, levélvágó kés a közelben. Igen, a filmekben… de ő nem egy filmben van. Sajnos…

Csak alig vette észre, hogy már lekerült róla minden ruha, de ahogy feleszmélt, újult erővel tört rá a pánik. A csuklóiba belevágott a bilincs, de nem érdekelte a csekély fájdalom. Szabadulni akart. Könyörgött, de nem engedte el. Kint teljes volt a sötétség, az utcai lámpák is csak épp hogy bevilágítottak, teljesen elrejtették a világ szeme elől Nate szenvedését. Ahogy Victor nem foglalkozva vele tette magáévá, és ő nem tehetett semmit, csak zokogott fájdalmában. Mert fájt neki, nagyon is. Talán fel is szakadt, de ezt nem tudta pontosan, az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos volt, az a felfordult gyomra, és az őt megkörnyékező undorító hányinger volt, amit ez a férfi váltott ki belőle.

Még mindig alig akarta elhinni, hogy ennyi éven át képes volt bedőlni neki, hogy húsz évig hazudtak neki.

Mikor végre leszállt róla az idősebb, ő csak zokogott, próbált elbújni, de kiláncolt kezei nem engedték, hogy mozogjon.

 - Nem is volt olyan rossz – jegyezte meg Victor, majd elhagyta a szobát magára hagyva Natet.

Ő azonban egész éjszaka nem aludt, egyrészt a testébe maró állandó fájdalomtól, másrészt a félelemtől, hogy mire felébred, újra ott fog állni fölötte, és ismét maga alá gyűri. Bár ezt így is úgyis megteheti még. Ellenkezni nem tud, és ha tudna, sem érdekelné az idősebbet.

A szülei őt keresik. Bele sem mert gondolni, mennyi fájdalmat okozhatott nekik eddig. Lehet már le is mondtak róla. Elvégre… tizennyolc éve nem találják.

Reggel, ahogy a nap első sugarai felkúsztak az égre, Nate zajokra lett figyelmes. Észre sem vette, hogy elbóbiskolt, de nem is tudott ezzel foglalkozni, csak azt figyelte, hogy ki lehet ez a férfi, akivel Victor veszekszik. Nem mert belegondolni, sem reménykedni, hogy valaki, aki azért jött, hogy megmentse őt. Elvégre. Napokig a bárban dolgozott, lakott, valakinek igazán feltűnhetett volna, hogy eltűnt. De ő csak egy táncos volt, egy múló dolog.

Percekkel később elcsöndesedett a ház, majd lépteket hallott, és ahogy az ajtó kilincse lenyomódott ő inkább összeszorított szemekkel várta, hogy a dühöngő, és mérges nagybátyja lépjen be rajta. Igen, még most is így hívta őt, hogy már tudta, nem az. De ezt nem tudta megszokni.

Érezte, ahogy valaki a bilincsekkel babrál, és ettől úgy meglepődött, hogy azonnal kinyitotta szemeit. A meglepettségtől csak még inkább kitágultak pupillái. A főnöke…

A bár igazgató állt fölötte, és szabadította meg a bilincsektől, miközben az egyik testőr összeszedett néhány ruhát és egy pokrócot, hogy abba csavarhassák a fiút.

 -  Most már vége - nyugtatta meg az idősödő férfi, és neki hitt. Nem tudta, miért, de Sebastian sose bántotta, akkor sem, ha épp beteg volt, és nem tudott táncolni, és akkor sem, mikor felháborodva, sírva rohant az öltözőjébe az első este kellős közepén, mert az egyik vendég végig simított a fenekén.

Bújt a férfihoz, a biztonságot jelentő karokba fúrta magát, bár fájdalmai voltak, de most még ez sem érdekelte, csak szabadulni akart. A nappaliban ott feküdt Victor látszólag holtan, de még ez sem tudta megrendíteni. Még örült is neki, hogy soha többé nem bánthatja őt, az igazgatótól azonban egyáltalán nem félt, pedig tudta, hogy ők ölték meg fogva tartóját.  Őt nem bántanák.

Hihetetlen öröm lett úrrá rajta, ahogy arcába csapott a friss szellő, majd megérezte a luxusautó bőrülésének jellegzetes illatát, de még továbbra sem volt képes kibújni a megmentője karjai közül.

- Hogyan? – kérdezte végül kissé erőtlenül, mert erre kíváncsi volt. Az igazgató csak elmosolyodott halványan.

- Miután az embereim szóltak, hogy téged elvittek, már elkezdtük a keresést, de ahogy a neved alapján kiderítettük a címed, rájöttünk, hogy nem ott vagy, ahol lenned kellene. Egy rendőrségi akta szerint, téged elraboltak, így már számomra is világossá vált minden.

Magyarázta halkan, miközben ölelte a fiút.

- A szüleid már várnak rád - mosolyodott el – Nagyon hiányoztál nekik.

Nate teljesen ledöbbent. A szülei? Hát mégsem hagytak fel a kereséssel?

Az idő repült, míg elértek a bárhoz, legszívesebben kirepült volna az autóból örömében,d e a lábai nem igen bírták el, így Sebastian vitte be a karjaiban az épületbe.

Teljesen üres volt, csak az egyik asztalnál ült egy házaspár, a férfi a zokogó nő kezét fogta, majd ahogy meghallották a lépteket, mindketten felütötték a fejüket. Őszült már  a hajuk, és ráncaik is voltak, de egyáltalán nem tűntek idősnek.

- Nate! – rohant hozzá a nő, és szinte összetörte a csontjait, úgy szorította magához a fiút, akit egyáltalán nem zavart. Az ő könnyei is folytak, miközben erőtlenül, de átkarolta.

- Anya… – suttogta hitetlenkedve, és az apja apró bólintására újult erővel tört rá a zokogás, de most kivételesen a boldogságtól.

- Köszönöm – suttogta Sebastian felé, aki csak halványan elmosolyodott.

Esőben

Egy fiatal lány ázott az esőben. Hosszú barna haja vizesen tapadt ruhájához. Pólójából csöpögött a víz. Ujjait csipkés, fekete kesztyű fedte, de a bőrén még így is végigfolyt a hideg esővíz.
Nem érdekelte az ítéletidő. A padon ülve, gitártáskájával a vállán meredten tekintett maga elé. Körülötte mindenki biztonságos, száraz helyre igyekezett. Néhányan ugyan megálltak egy-egy röpke pillanatra, hogy megbámulják az ázót, de nem különösebben törődtek vele. Mindenki átsiklott személye fölött. Az éjszaka sötétjében mintha csak egy árnyék lett volna, a zsúfolt tér egy eleme. Nem foglalkozott vele.
Már órák óta ugyanaz az ismeretlen dallam motoszkált a fejében. Órákkal azelőtt, mikor még leült arra a padra, eszébe jutott pár hang. Még soha nem hallotta, sehol. Ez csak az övé volt. Ő neki jutott először az eszébe. Tudta, ha gitárját elővenné, máris tovább haladhatna a fura dallammal és mehetett volna haza, de időközben az eső eleredt, az ég dörögni kezdett és ő túlságosan is féltette kedvencét ahhoz, hogy az esőben áztassa.
Felállhatott volna, elmehetett volna, vagy behúzódhatott volna egy tető alá, de attól tartott, ha megmozdul, azonnal kimegy a fejéből minden. Ezt nem akarta, régóta nem jutott eszébe újdonság, a régebbieket rongyosra játszotta már a gitárján.
A húrok már maguktól is el tudták volna játszani, annyiszor foglalkozott velük.
A zenélés nála mindig hosszú folyamat volt. Először a dallam, hiszen ez a legfontosabb. Majd finomítgatta, lágyította vagy épp felpörgette. A hangulatától függően változtatta.
Művészi pontossággal zenélt. Imádta ezt csinálni, így most is csak az új szerzeményen dolgozott. Észre sem vette, hogy eleredt az eső, a ruhája átázott és a szél is felerősödött és ő reszket a hidegtől. Fel sem tűnt neki, csak a dallamra figyelt, az járt a fejében, a fülében a zsigereiben, minden apró hajszálerében. Érezte, tudta, már majdnem kész, de a végére nem ért el.
Még a múzsa és az ihlet is csúfos játékot űzött vele, nem engedték el. Kínzóan magukkal tartották a szakadó esőben, szinte a padhoz láncolva. Láthatatlan béklyók fogták testét és lelkét. Úgy érezte, ha akart volna, sem tudott volna megmozdulni.
Az új műnek el kell készülni, és ott van a szöveg is. Mit ér egy dal szöveg nélkül? A szavak a gitár húrjainak képzeletbeli pendülésével, apró rezdülésükkel együtt érkeztek. A vég még hiányzott. Nem tudta honnan jön ez az egész. Nem értette, miért pont erről ír, de nem tehetett ellene. Bármennyire is küzdött, tudta ennek most és itt kell megszületnie.
Ha nem, azt talán örök életre megbánta volna. A tudat ott lett volna, hogy nem írta meg. Ezt nem akarta. A gitártáska is átázott lassan, de biztosan. A hangszernek már teljesen mindegy lett volna, hogy hol ázik tovább, de ő csak makacsul ült és nézett. Mintha nem is ebben a világban lett volna, mintha a lelke valahol teljesen máshol lett volna. Talán egy színpadon. A számára mindent jelentő deszkákon. Ez volt az ő igazi álma.
A telefont, a folyton csörgő készüléket észre sem vette a zsebében. Ritka, hogy ennyire belemerült valamibe. Ahogy az sem vallt rá, hogy az éjszaka közepén minden szó nélkül kimarad otthonról.
Hosszú barna haját ujjaival összefogta és nyaka mögé söpörte. Nagy lendülettel rugaszkodott el a padtól. Már teljesen feladta az egészet. Úgy sem jön össze.
Ahogy talpa leért a vizes földre egy pillanatra kővé dermedt, majd gitárját a vállán megigazítva, boldogan ment haza.
Meglett. Ez az apró kis mozdulat, amitől annyira tartott végül mégis csak segített rajta.





Nem tudod mi az, mit a kezedben tartasz
Fel sem tudod fogni a lényegét egymagad
Számodra talán nem is jelent semmit
De akkor mondd meg, mit csináltál eddig?
Együtt barangoltunk az elmúlt éven át
Ha mellettem voltál, puhán öleltél át.
Szeretnék most a fejedbe látni
De legalábbis lepkeként a válladra szállni
Tudni akarom mi volt olyan fontos,
Hogy miatta engem csak úgy eldobsz
Szeretnék egyszer őrült tudós lenni
Az agyadba egyszer belelátni.
Egyetlen dolog van, mit biztosan akarok
Hogy tőlem távol teljesítsd be akaratod.
Ez az egy az én utolsó kívánságom
S ha valaha szerettél, te is ezt kívánod.

Vége

Az utolsó húr is elszakadt

Penget. A sötét szobát behálózza a dallam. Újra és újra ugyanazt a pár húrt pengeti. Újra és újra ugyanaz a szomorú dallam csendül fel.

Emlékek.

A gyerekkora. Az iskola, a szülői szigor. Nem szerették, kiközösítették. Különc volt, de nem bánta. Más volt, így akart közel kerülni a társaihoz, a társaság része lenni, de az nem fogadta be, bármeddig is próbálkozott.

A szülők. Hajszolták. Gépként kezelték. Még gyerek volt, mégis mindig pengetett. Nem szerették, kigúnyolták, kinevették.

Az iskolából hazafelé megverték, a pengetőjét elvették. Nem szólt senkinek. Az apai szigortól félt a legjobban. A szobájába bezárkózva pengetett. Órák hosszat játszott, az ujjait több helyen bevágta a húr. A szomorú dallam még mindig szólt, akkor is. A könnyek sem mosták le a kiserkenő vért.

Az első húr elszakadt.

Szerelem. Fájdalmasan gyönyörű érzés. A lány, akit teljes szívéből szeretett elhagyta. Nem másért, nem azért, amilyen ő maga volt, pusztán önzésből. „Nem kell, hogy velem együtt szenvedj.” Ettől a mondattól évekig nem szabadult. Az első igazi, aki képes volt vele együtt érezni, nem nézett át rajta, nem hagyta magára. Vele együtt nevetett és sírt. Őszintén boldogan élt. Vége lett, nem értette. A szíve kettéhasadt és az a dallam újra megszólalt.

A második húr is elszakadt.

Az első banda. Itt végre szabadon játszhatott. Az öt srác együtt zenélt, a rajongók imádták. Hát mégis sikerült közel kerülni hozzájuk. Mégsem volt jó valami. Állandó feszültség, bizonyítási vágy. A stressz és a nyomás. Éjszakánként is az új dalokat írta, mégsem volt elégedett önmagával. A levegő feszült volt, ezt ő is érezte. Majd jött a hír, „Nem dolgozunk többé együtt.” Újabb sebek szakadtak szívében, legjobb barátja sem állt ki mellette. Csalódottan állt fel a székből és hagyta el a stúdiót.

A harmadik húr is elszakadt.

A régi barát és az új banda. Hamar összeállt a csapat. A szerződést megírták, de tudták, ezzel egy újabb rémálom kezdődik. A turné elindult, de nem sokkal később torokszorító érzés lett úrrá rajta. Érezte, baj van. Nem tudta, miért, nem tudta, mi az, a félelem szinte felemésztette.

A koncertnek azonban mennie kellett. Pár nappal később olvasta az újságban, régi barátja meghalt.

Forgott vele a világ, ez biztos csak hazugság. Nem tudta felfogni, míg nem látta saját szemével. Barátja sírja fehéren virított a komor helyen. Büszkeségét a sarokba vetve folyt végig arcán a bánat könnye.

Nem beszéltek már jó ideje, de ezt sosem remélte. Azt hitte, lesz még ideje a régi hibát helyre hozni, a gyerekes vitát semmissé tenni. Rájött, erre már nem lesz lehetősége, ennél nagyobb fájdalmat még nem érzett.

A negyedik húr is elszakadt.

Összeszedte magát, a banda tovább zenélt. Sikert sikerre halmoztak, rövidesen ők lettek a legnagyobbak. Sorra kapta a dicsérő szavakat, az elismerést, de érezte, ez még nem elég. Egymás után jöttek a levelek, a névtelen telefonok és a síri csendek. Évekig tűrte, de hamar fáradt, bár a teste még bírta, a lelkét megviselte. Aztán jött a koncert, ájultan esett a padlón össze. Fáradtan ébredt, fáradtan feküdt, de az, amit elért, még mindig nem volt elég.

A rajongók zaklatták és tudta, elérte azt, amit akart, közel került az emberekhez, mégsem ez volt az, amit igazán akart. Nem ezt az árat akarta fizetni.

Egy újabb telefon, egy újabb ájulás. A test és a lélek egyszerre fáradt el.

Az ötödik húr is elszakadt.

Még bírta, még zenélt, a banda még állt. Érezte magán, hogy fárad, nem olyan már, mint régen. A lelke rég nem, sosem volt talán önmaga igazán. Teste csak most adta fel igazán, a sok éves megpróbáltatás és az állandó hajszolás. Hisz gyerekkorában még ő hibáztatta a szüleit, okította ki őket, hogy ő is ember, nem egy gép, aki sosem fárad ki. Most mégis ő bánt magával úgy, mintha egy lelketlen robot lenne. Saját magát sodorta a végbe, de sosem vallotta volna be. Nem tudta sokáig titkolni, hamar komolyra fordult a helyzet, a kiadó kijelentette, a bandának vége.

Most, hogy ezekre visszagondolt, a régi emlékek felszínre törtek. Ő most újra az ablakban ül, szobájába bezárkózva és véres ujjakkal, pengető nélkül, könnyezve játssza ugyanazt a szomorú dalt újra és újra.

Míg végül az utolsó húr is elszakadt.