Marionett - 3. fejezet

Marionettek – Sebastian 

Sebastian a hazafelé tartó úton is a lányon gondolkodott, az emberei senkit nem találtak az épületben, miután ő kijött, és ez a gondolat megnyugtatta.
- Sikerült elrejtőznie... - susogta maga elé.
Katonáinak gyűrűjében érkezett a fővárosba. Fojtogató füst szag terjengett a levegőben, néhol még csomókban tört fel a szürke felhő az ég felé. Varázslók igyekeztek helyreállítani a megrongált hivatali épületeket, miközben katonák verték láncra az elfogott lázadókat. Messzebbről puskadörrenés és fájdalmas nyögés hallatszott.
Sebastian utálta a háborút és az apját is, amiért ilyen zsarnok módon kormányozza az országot. A régen virágzó főváros, amiről Sebastian olyan sokat hallott, az ő szemében már csak egy romhalmaz volt. A virágok, a fák, a jó levegő... minden a varázslók műve és a királynak készültek. Ha mindez eltűnne, egy hatalmas romváros maradna csupán a helyén.A királyi udvarba érve leszállt lováról és besietett az épületbe, kikerült egy csapat lázadót, és felment az apja szobájába. Kopogás nélkül nyitott be.

Regény részlet IV.

"A Központ egészen találó név egy hatalmas gömb alakú épületnek, és biztos volt benne, hogy az égből nézve valóban a város közepén fekszik, és egy pontnak tűnne csak.

Az ajtón belépve ugyanaz a fehér steril környezet fogadta, mint a múzeumban, azzal a különbséggel, hogy itt a dolgozók piros ruhája legalább vitt némi színt az életükbe.

Nishi egyből a navigációs táblához lépett, és megkereste az irodát. A nevek alapján eldöntötte, hogy a negyedik emeleten lévő 404–es ajtót kell megkeresnie. A lift felé megbotránkozva gondolt rá, hogy régen biztosan kirúgták volna azt az embert, aki emeleteket és szobákat a halál jelentésű számmal látott el. Felháborította a tudat, hogy mennyire megváltozott a szeretett hazája. Végül a harmadik emeleten szállt ki, és az egyik álldogáló személyzeti taghoz lépett. A nő piros ruhát viselt, széles nyakkivágással, így vállai is szabadon voltak.

 – Elnézést, megtenné, hogy lehívja a 404–es szobából az ügyintézőt, akinél be tudom jelenteni a munkahelyváltozást? – Kedvesen érdeklődött annak ellenére, hogy szeme sarkából viszolyogva nézte a plafont, ami a negyedik emeletet választotta el tőle.

A recepciós érdeklődve nézett rá, arcáról értetlenség sugárzott.

 – Parancsol?
 – Szeretném, ha lehívná ide azt az embert, akinél be tudom jelenteni a munkahelyemet – tagolta a szavakat lassan, hátha így megérti a másik.

 – Nem hinném, hogy ez lehetséges, Inari–san csak az irodájában fogadja az ügyfeleket. – A munkaköri leírásban szereplő bájos mosoly ismét megjelent a nő arcán.

Nishi sóhajtva túrt hajába.

 – Tudja, bizonyos okok miatt nem mehetek a negyedik emeletre. – Már meg sem próbálta megértetni a piros ruhással, hogy mi a baja, csak el akarta intézni ezt az egészet.

– Sajnálom, nem segíthetek – mosolygott továbbra is a nő és figyelmét egy férfi felé fordította.

Nishi ismét a plafonra bámult, próbálta legyőzni a félelmét, és visszaszállt a liftbe, bizonytalan érintéssel nyomta be a négyes gombot.

 – Ez csak egy szám. Ez csak egy szám – mantrázta maga elé motyogva, míg a liftben álldogált, az sem érdekelte, hogy a mellette álló férfi furcsán néz rá.

A szoba előtt végül halk sóhajjal bekopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott.

– Jó napot, Andaka Nishi vagyok, és a munkahelyemet szeretném bejelenteni – hadarta gyorsan.

Az asztalnál ülő nő ráemelte tekintetét.

 – Jó napot, foglaljon helyet – mosolygott kedvesen, amitől Nishinek az az érzése támadt, hogy ebben az épületben mindenki ugyanúgy mosolyog.

 – Inkább nem, köszönöm. A Nemzeti Múzeumban dolgozok, csak ennyit akartam közölni. – Az ajtó felé fordulva nyúlt a kilincsért, szabadulni akart végre. Szabad kezével a zsebébe nyúlt és a védelmező talizmánt szorongatta.

A nő eközben kikereste az adatbázisban. Ujjai gyorsan mozogtak a kivetített klaviatúrán.

 – Andaka Nishi, bevándorló. A múzeum megerősítette a státuszát. A letelepedési engedélyeket megkapta. Üdvözlöm Japánban, ezentúl ön is teljes jogú tagja a társadalomnak.

 – Köszönöm – hajolt meg és már el is tűnt a szobából, csak akkor nyugodott meg, mikor már az épület előtt szívhatta magába a friss levegőt, az utolsó néhány perc szinte teljesen kiesett az emlékezetéből, a vér dübörgött a fülében, csak abban az egyben volt biztos, hogy békén hagyják most már."

Regény részlet III.

"Nishi néhány tizenéves kölyök mellé tévedt, akik éppen egy kiállított kimonót csodáltak. A kijelzőn csak annyit lehetett elolvasni, hogy az egyik leghíresebb gésáé volt.

 – Milyen jó is lehetett nekik. Nem kellett mindenféle ostobaságot megtanulniuk.– áradozott az egyik lány, olyan tizenkét éves lehetett.

Nishi megköszörülte a torkát lágyan, majd a ruhát figyelte meg jobban, az ezüstös hímzést a mélykék anyagon.

 – Nagyot tévedsz, kislány – mondta rezzenéstelen hangon. – Sikomiként kezd az Okiyában az, aki gésa akar lenni. Egyszerű szolgálóként rengeteget dolgozik. Egy év után minari–sanná válhat, megtanulja, hogyan viselkedjen a vendégekkel, hogyan járjon. Egy hónap után a san–san–kudo keretein belül maiková válik a tanuló. Ekkor kapja meg az új nevét, mely tartalmazza a fogadott nővére nevének egy karakterét.  – Egy pillanatra lenézett a hallgatóságára. Tátott szájjal figyelték őt.

 – A maikók iskolába járnak, megtanulják, hogyan szórakoztassák a vendégeiket, majd a tudásukról vizsgákon számolnak be. Húsz–huszonegy évesen válnak gésává, és az első években visszafizetik mindazt az Okiyának, amit kaptak a tanulás időszakában. Csak az adóssága rendezése után lett övék a megkeresett pénz. A folyamat hosszú és tanulással teli. Egyáltalán nem volt könnyű életük.

Az előző lány felé fordult teljes testével.

 –  Honnan tudsz ennyi mindent róla?

 Nishi elgondolkodott, mit válaszoljon, szívesen folytatta volna még, csak nagy vonalakban mondta el, milyen életük is volt ezeknek a lányoknak, de talán túl feltűnő lett volna, ha tovább beszél.

– Olvastam róluk. Nektek is többet kellene nézegetni a tananyagot – mosolygott, majd tovább sétált, hogy elkerülje a további kérdezősködést.

 – Elnézést. Hallottam az előbbi kiselőadását, és… igazán megnyerő volt.

A hang a háta mögül lassan az arca elé kúszott egy arccal együtt. A férfi tipikus múzeumigazgatónak tűnt. Az öltöny és a nyakkendő divatjamúlt volt, de mégis jól állt az idegennek.

 – Köszönöm – hajolt meg illedelmesen, majd kikerülte az idegent.

 – A nevem Sawada Hirokazu és azt hiszem, ön az én emberem – mosolygott megnyerően. – Az új programhoz keresek olyanokat, akik értik is, amit mondanak. Maga pedig pont ilyennek tűnik. Dolgozzon nekem. Meséljen még ezekről a nagyszerű tárgyakról. "

Regény részlet II.

" – Kérem, üljön le – intett a férfi a tatami felé, miközben elővett egy fecskendőt, amiben ezüstös folyadék csillogott.

 – Megkérdezhetem, hogy az mi? – Nishi egyre inkább érezte, hogy menekülnie kellene, egyáltalán nem volt ínyére, hogy az a testébe kerüljön.

 –  Egyszerű azonosító folyadék. A véráramba kerülve átveszi a hordozója paramétereit, és így azonosíthatóvá válik az egyén. Természetesen néhány adatot a szerveren tárolunk, úgy, mint a lakóhely és a munkahely, így amennyiben változás áll be, kérem, majd keressen fel minket.

 – Rendben – biccentett aprót és inkább leült, hogy megkaphassa az anyagot. A szeme sarkából látta, hogy a háza körül biztonsági emberek köröznek, nyilván arra az esetre, ha ellenállna.

Gyorsan és precízen dolgozott az orvos, és egy perccel később már ő is részese lett a város lakosságának. Még szerencse, hogy legalább a múltjában nem tudnak vájkálni.

 – A mihamarabbi viszont látásra – köszönt el Dr. Sawada. Felkapta a táskáját és távozott. "

Regény részlet I.

Ahogy azt az Fb oldalamon is említettem, mostantól kiteszek majd néhány rövid részletet a készülő regényből.

Itt az első.

"Az esőben alig látott, de ez nem tántorította el. Szellemvárosként magasodtak fölé Tokió sötét épületei. Az utca végén egy kis térre tévedt, ahol a nagyra becsült Akira császár szobra félelmetesen magasodott az épületek fölé.

Félve pillantott maga mögé, de semmit nem hallott, az eső teljesen betöltötte minden érzékszervét.

Érezte, ahogy néhány vízcsepp a szemébe folyt, sietve törölte ki őket, majd a szobor felé sietett. Az alap nem nyújtott biztonságot a számára. Jobb híján felkapaszkodott a kőből faragott szobor ruhájának redőin, a kemény felület hideg volt és csúszós.

Nehezen tudta csak felszenvedni magát a császár karjáig, melyben egy könyvet tartott, a régi korok emlékére.

Amikor végre felhúzta magát, a lapokra hasalt, így a lentiek semmit nem láttak belőle.

Lábait a férfi mellkasának vetette és pihegve próbálta lelassítani légzését. Az eső kopogása idegtépő érzést keltett benne.

Lassan kinézett könyv mögül, de senkit nem látott. Az árnyékok eltűntek, már csak egyedül az ő zihálása hallatszott a téren. Visszacsúszott a biztonságot rejtő zugba és összehúzta magát, nem akart lemászni, félt, hogy ismét megtalálják az üldözői."

Elrabolt élet

A bárban szinte harapni lehetett a füstöt, középkorú, pénzes férfiak legeltették szemüket a színpadon vonagló, táncoló fiatalon. Gyönyörű teste volt, ami az elmúlt egy hónapban több pénzt hozott a főnöknek, mint ellőtte bárki más.

 - Nate, kicsikém! – Egy középkorú férfi rontott fel a színpadra a táncoshoz, és úgy szorította magához a fiút, mintha az élete múlna rajta.

A fiatalabb dermedten állt a tánctér közepén, valószínűtlenül kék szemei rémülten csillogtak, ahogy a karok már túlságosan is erősen szorították, de ha nem lettek volna körülötte, akkor is úgy érezte volna, menten megfullad a férfitól. Hosszú fekete haja háta közepéig ért, vékony kis alakja csak akkor kezdett el rángatózni, mikor felismerte az őt körülölelő karok tulajdonosát. Erre már a testőrök is felfigyeltek, és megindultak feléjük, hogy leszedjék róla a betolakodót.

 - Állj, rendőrség! – Az eddig kétségbeesett férfi, most határozottan állt a fiatal táncos előtt, és egy jelvényt tartott a közeledő kidobók elé.

 - Ez a fiú még kiskorú! – Szemei haragosan villantak a két gorilla felé, így azok egy pillanatra megtorpantak. Hisz nekik senki nem szólt, de azt is tudták, hogy a főnök nem vesz fel gyerekeket, legalábbis erre a posztra nem.

Nate kétségbeesetten rázta a fejét, hogy ne higgyenek nagybátyjának, de nem volt mit tenni. A jelvény igazinak tűnt, és az iratok is, amin a fiú fényképe szerepelt, a születési dátum pedig, ami rajta volt, az idősebb állítását igazolta.

Perceken belül rendeződött a helyzet, és az idegen, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott, Natel az oldalán.

A fiú vergődött a karjai között, a vékony csukló, amit a nagybátyja fogságban tartott, már kezdett zsibbadni, és biztos volt benne, hogy másnapra látványosan be fog kékülni, és még örülhet is, ha ennyivel megússza.

Úgy vágódott az autó hátsó ülésére, mint egy rongybaba, menekülhetett volna, de nem mert.

Segítségért kiálthatott volna, de a város ezen részén senki nem foglalkozott volna vele, ráadásul az utca már teljesen üres volt látszólag, az ő autójuk pedig egy eldugott kis sikátorban állt, a klub mögött.

Dermedten feküdt a durva huzaton, dörzsölte hófehér, makulátlan bőrét.

Magában átkozta a tudatlan, agyatlan gorillákat, akiket a nagybátyja könnyűszerrel átvert. Hisz nem volt igaz… nem volt igazi sem a jelvény, sem az, hogy ő még kiskorú, de persze néhány papírral pofon egyszerű volt elhitetni a rendőröktől úgy félő biztonsági emberekkel ezt a néhány apróságot. A főnök nem volt a klubban, és ők jobbnak látták, ha inkább engednek a másik akaratának, minthogy egy rendőr komolyan elkezdjen kutakodni és rájöjjön, hogy a szépen berendezett helység, nem is olyan legális, mint azt elsőre gondolná az ember. Biztosak voltak benne, hogy ha az igazgató rájön, hogy néhányan nyomoztak a bárban, ők a halakkal vacsoráznak, és azt nagyon nem akarták.

Sokáig tartott az út, óráknak tűnt az a fél óra, míg elértek a kétszintes házig, és újra megérezte a férfi durva érintését, aki jobb híján a bokájánál fogva húzta ki prédáját a járműből.

 - Azt hitted, elmenekülhetsz előlem? – A szobában lévő egyetlen ágyra esett a fiú a lendülettől. Nate remegve várta, nyüszögve, hogy a férfi megbüntesse.

Igen, elszökött tőle, egy hónappal ezelőtt, mert már nem bírta. Még most is emlékszik rá, mennyire könnyű volt leitatni a férfit és elvenni tőle a ház kulcsát, amit mindig gondosan bezárt, még akkor is, amikor otthon volt.

 - Hagyj… Victor… kérlek – remegte alig hallhatóan a fiatalabb, de csak azt érte el vele, hogy fogva tartója a hajába tépett, amitől felszűkölt fájdalmában.

 - Táncosnak adod ki magad! Egy ringyót csináltál magadból, csakhogy előlem elmenekülj! De ne aggódj, majd én megmutatom neked, hogy bánnak a magadfajtával.

Határozottan hajolt a remegő alak szájára, és követelőzően tépte azokat a rúzstól vörös, kívánatos ajkakat, amik lassan akaratlanul is megduzzadtak, és az elkenődött smink alól elővillant tökéletesen hófehér, selymes bőre, amit Victor annyira szeretett.

Rémisztően gyengéden simított végig a kiálló arccsonton, mire Nateből kitört a zokogás. Nem bírta… nem bírta, ha hozzáér. Gyűlölte a férfit, minden porcikáját, és saját testét átkozta, mert annyiszor elárulta már, és biztos volt benne, hogy újra megteszi.

Haján simított végig Victor, amitől neki hányingere lett. Nem akarta, hogy hozzáérjen, akkor inkább azok a pénzes pacákok, akik minden este megpróbálták kihámozni az alsójából, még a színpadon.

 - A gyönyörű szőke hajad… befestetted, hogy ne ismerjelek fel. – A kezdeti lágy hang a végére durva sziszegéssé vált, és erős ujjak martak a tincsekbe. Igen, befestette a haját, megnövesztette, bár erre nem igazán volt szükség, hiszen alig tette ki a lábát a bárból. Mikor a főnökénél jelentkezett munkára, az adott neki egy kis szobát a klub fölött, ahol alhatott és úgy általában, élhetett.

Újra ajkak martak a fiúéra, de most megérezte vére jellegzetes ízét is, ahogy a nagybátyja fogai felsértették az érzékeny bőrt.

 - Hagyj… ez nem… helyes… -  nyöszörögte, ahogy levegőhöz jutott, de továbbra sem tudott szabadulni a fogva tartó kezek közül.  – Eressz… el…

 - Az enyém vagy! Csak az enyém! – suttogta ajkaira Victor, látszott, az ő eszét már teljesen elvette a vágy, cseppet sem foglalkozott az alatta vergődő, zokogó fiúval.

 - A nagybátyám vagy! – szállt szembe vele Nate. Ez volt az utolsó reménye. Annyiszor megalázta már őt a rokona, de még soha nem feküdtek le, még nem vette el a szüzességét, de most tisztán érezte, hogy ha nem sikerül valamivel észhez téríteni, akkor ha akarja, ha nem, ma megtörténik.

A terv azonban rosszul sült el. Victor ahelyett, hogy lemászott volna, csak elhajolt tőle, hogy mély, vágytól teli torokhangon felnevessen.

A fiatalabb csak meglepetten nézett a fölötte térdeplő férfira. Mégis mit nevet? Fogalma sem volt, mit talál ilyen nevetségesnek, de megijesztette.

 - Rokonok? Ó nem. Soha nem is voltunk rokonok. Elraboltalak a szüleidtől, mikor két éves voltál. - Elégedett vigyorral szemlélte Nate teljes döbbenetét.

Hogy elrabolták? Őt? Nem akarta elhinni. Elemi erővel kezdte rángatni a béklyóként

szolgáló kezeket, hogy szabadulhasson.

Semmi emléke nem volt  a szüleiről. Mindene ehhez a férfihoz kötötte, amije csak van. Azt mondta… azt mondta, a szülei balesetben haltak meg. Hazudott neki!

- Engedjen el! – Teljes kétségbeesés lett úrrá a fiún, nem is igazán figyelte, hogy mit tesz, csak menekülni akart.

- A szüleid még most is keresnek. Annyi év után azt hiszik, még megtalálhatnak! – mondta Victor, ahogy erősen lefogta a kapálózót. Nem gondolta volna, hogy ekkora erő van ebben a törékeny testben. A hangjából érződött, hogy igazán jól szórakozik a másik szenvedésén. Igen, egészen eddig fogva tartotta őt, és most sem hajlandó elengedni. Most, hogy végre az övé lehet. Egészen eddig, annyi éven át, úgy nevelte a fiút, hogy mindenben álljon az ő szolgálatára, nem fogja most futni hagyni.

Nate azonban képtelen volt lenyugodni, csak vergődött, és ha nem ült volna a férfi a csípőjén, nyilván rúgott is volna, de így nem érte el.

Egy idő után Victor megelégelte a dolgot, és míg fél kézzel elfogta a magán kívül lévő fiút, addig a fiókból előkerültek azok a régen használt, de nagyon is ismerős bilincsek, amikkel az ágyhoz láncolta végül.

 - Most már nyugodj le. – elcsattant az a pofon, ami végül magához térítette a fogságban lévő fekete hajút. – Ha tetszik, ha nem, nem menekülsz innen. És ha nem akarod, hogy bajod essen, akkor továbbra is azt teszed, amit mondott.

Nate most már csak reménykedett, hogy ez csak egy rossz álom. Még akkor is magában imádkozott, mikor a férfi újra fölé hajolt, és most már nyakának finom ívét csókolta végig. Végignézett a szobán, az asztalon, a kis szekrényen az ágy mellett, de semmi nem volt bent, amit felhasználhatott volna ez ellen a vadállat ellen, akit egész eddig a nagybátyjának hitt.

Miért nincs semmi? A filmekben ilyenkor mindig van egy kés, egy körömreszelő, levélvágó kés a közelben. Igen, a filmekben… de ő nem egy filmben van. Sajnos…

Csak alig vette észre, hogy már lekerült róla minden ruha, de ahogy feleszmélt, újult erővel tört rá a pánik. A csuklóiba belevágott a bilincs, de nem érdekelte a csekély fájdalom. Szabadulni akart. Könyörgött, de nem engedte el. Kint teljes volt a sötétség, az utcai lámpák is csak épp hogy bevilágítottak, teljesen elrejtették a világ szeme elől Nate szenvedését. Ahogy Victor nem foglalkozva vele tette magáévá, és ő nem tehetett semmit, csak zokogott fájdalmában. Mert fájt neki, nagyon is. Talán fel is szakadt, de ezt nem tudta pontosan, az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos volt, az a felfordult gyomra, és az őt megkörnyékező undorító hányinger volt, amit ez a férfi váltott ki belőle.

Még mindig alig akarta elhinni, hogy ennyi éven át képes volt bedőlni neki, hogy húsz évig hazudtak neki.

Mikor végre leszállt róla az idősebb, ő csak zokogott, próbált elbújni, de kiláncolt kezei nem engedték, hogy mozogjon.

 - Nem is volt olyan rossz – jegyezte meg Victor, majd elhagyta a szobát magára hagyva Natet.

Ő azonban egész éjszaka nem aludt, egyrészt a testébe maró állandó fájdalomtól, másrészt a félelemtől, hogy mire felébred, újra ott fog állni fölötte, és ismét maga alá gyűri. Bár ezt így is úgyis megteheti még. Ellenkezni nem tud, és ha tudna, sem érdekelné az idősebbet.

A szülei őt keresik. Bele sem mert gondolni, mennyi fájdalmat okozhatott nekik eddig. Lehet már le is mondtak róla. Elvégre… tizennyolc éve nem találják.

Reggel, ahogy a nap első sugarai felkúsztak az égre, Nate zajokra lett figyelmes. Észre sem vette, hogy elbóbiskolt, de nem is tudott ezzel foglalkozni, csak azt figyelte, hogy ki lehet ez a férfi, akivel Victor veszekszik. Nem mert belegondolni, sem reménykedni, hogy valaki, aki azért jött, hogy megmentse őt. Elvégre. Napokig a bárban dolgozott, lakott, valakinek igazán feltűnhetett volna, hogy eltűnt. De ő csak egy táncos volt, egy múló dolog.

Percekkel később elcsöndesedett a ház, majd lépteket hallott, és ahogy az ajtó kilincse lenyomódott ő inkább összeszorított szemekkel várta, hogy a dühöngő, és mérges nagybátyja lépjen be rajta. Igen, még most is így hívta őt, hogy már tudta, nem az. De ezt nem tudta megszokni.

Érezte, ahogy valaki a bilincsekkel babrál, és ettől úgy meglepődött, hogy azonnal kinyitotta szemeit. A meglepettségtől csak még inkább kitágultak pupillái. A főnöke…

A bár igazgató állt fölötte, és szabadította meg a bilincsektől, miközben az egyik testőr összeszedett néhány ruhát és egy pokrócot, hogy abba csavarhassák a fiút.

 -  Most már vége - nyugtatta meg az idősödő férfi, és neki hitt. Nem tudta, miért, de Sebastian sose bántotta, akkor sem, ha épp beteg volt, és nem tudott táncolni, és akkor sem, mikor felháborodva, sírva rohant az öltözőjébe az első este kellős közepén, mert az egyik vendég végig simított a fenekén.

Bújt a férfihoz, a biztonságot jelentő karokba fúrta magát, bár fájdalmai voltak, de most még ez sem érdekelte, csak szabadulni akart. A nappaliban ott feküdt Victor látszólag holtan, de még ez sem tudta megrendíteni. Még örült is neki, hogy soha többé nem bánthatja őt, az igazgatótól azonban egyáltalán nem félt, pedig tudta, hogy ők ölték meg fogva tartóját.  Őt nem bántanák.

Hihetetlen öröm lett úrrá rajta, ahogy arcába csapott a friss szellő, majd megérezte a luxusautó bőrülésének jellegzetes illatát, de még továbbra sem volt képes kibújni a megmentője karjai közül.

- Hogyan? – kérdezte végül kissé erőtlenül, mert erre kíváncsi volt. Az igazgató csak elmosolyodott halványan.

- Miután az embereim szóltak, hogy téged elvittek, már elkezdtük a keresést, de ahogy a neved alapján kiderítettük a címed, rájöttünk, hogy nem ott vagy, ahol lenned kellene. Egy rendőrségi akta szerint, téged elraboltak, így már számomra is világossá vált minden.

Magyarázta halkan, miközben ölelte a fiút.

- A szüleid már várnak rád - mosolyodott el – Nagyon hiányoztál nekik.

Nate teljesen ledöbbent. A szülei? Hát mégsem hagytak fel a kereséssel?

Az idő repült, míg elértek a bárhoz, legszívesebben kirepült volna az autóból örömében,d e a lábai nem igen bírták el, így Sebastian vitte be a karjaiban az épületbe.

Teljesen üres volt, csak az egyik asztalnál ült egy házaspár, a férfi a zokogó nő kezét fogta, majd ahogy meghallották a lépteket, mindketten felütötték a fejüket. Őszült már  a hajuk, és ráncaik is voltak, de egyáltalán nem tűntek idősnek.

- Nate! – rohant hozzá a nő, és szinte összetörte a csontjait, úgy szorította magához a fiút, akit egyáltalán nem zavart. Az ő könnyei is folytak, miközben erőtlenül, de átkarolta.

- Anya… – suttogta hitetlenkedve, és az apja apró bólintására újult erővel tört rá a zokogás, de most kivételesen a boldogságtól.

- Köszönöm – suttogta Sebastian felé, aki csak halványan elmosolyodott.

Marionett - 2. fejezet

A találkozás – Chloé

10 év. 100 év. 200 év.

Régóta várta már, hogy mestere visszatérjen, még ha tudta is, hogy soha többé nem látja. Arra azonban soha nem gondolt, hogy egy herceg fog rátalálni.

Most mégis ott állt előtte, egy szál alsóban és még élvezte is, hogy zavarba hozhatta őt.

Arca vörös volt, akárcsak a kimono a testén, és hogy elrejtse zavarát, inkább Nahrat ölelte fel és szentelte neki minden figyelmét.

Nem akarta, hogy akárcsak a szeme sarkából is lássa a kidolgozott testet, így egy

éles mozdulattal az ablak felé fordult, a ruhája alja rátekeredett kissé lábaira.

 - Maga barbár! – Így, hogy nem látta, sokkal könnyebb volt szóhoz jutnia.

 - Ha nem akar ruhát adni, kénytelen lesz elviselni meztelenségemet.

Chloé tüntetőleg nem vett róla tudomást, csak simogatta Nahra bundáját, még akkor is, mikor hallotta a férfi távozó lépteit. Percekkel később fordult az ajtó felé, a sáros ruhák még mindig a földön hevertek bemocskolva a drága szőnyeget.

A falon függő tükörbe nézett, mandulavágású szemei, és pirosló ajkai vonzóvá tették. Tudta, hogy a férfiak szeretik az egzotikus hölgyeket, és ezért mintázták őt is egy japán lányról. Átkozta az embereket, hogy gondolataik nem saját asszonyaik körül forognak reggel és este. Mesterének mégis hálás volt, hogy megteremtette őt és nem egy egyszerű marionettet készített.  Még mindig belesajdult a szíve a fájdalomba, hallotta fülében mestere hangját, ahogy betoloncolta a szobába és kérte, hogy semmi esetre se hagyja el a négy falat. Nem mintha tudta volna… az öreg eltűntette az ajtót és Chloé majd’ szívrohamot kapott, mikor  a kora reggeli órákban, azután, hogy mesterét elhurcolták, a bejárat ismét láthatóvá vált, ezzel is bebizonyítva, hogy a férfi már nem él.

Chloé az ajtót kulcsra zárta a férfi távozása utána, és a ruhákat is eltűntette, Nahrat letette a puha ágyra és elvonult a szobából nyíló fürdőbe. Felfrissítette magát kissé, bár fáradtságot nem érzett, mégis néha súlyként nehezedett rá a magány.

Visszatérve a szobába, érezte az ajtó alatt bekúszó fűszeres sült nyúl illatát. A régi időkre emlékeztette, amikor még mesterével élt itt, igaz nem volt hosszú idő. A remek vacsorák emlékei bearanyozták sötét napjait is. Mestere atyai mosolya, ahogy figyelte őt, miközben ételt készített a számára. Akkor még minden rendben volt és ők a tűz mellett vacsoráztak, énekeltek.

A parázsló tűz pattogása mellé betódultak az utolsó nap rémképei is. A katonák ordítozása, a lovak nyerítése.

Megrázta fejét, hogy elűzze az emlékeket, haja kibomlott a szalag fogságából. Úgy hagyta.

 Visszatért Nahrahoz, bebújt a paplan alá és magához ölelte a kis állatot.

Lentről halk csörömpölések szivárogtak fel, de nem foglalkozott velük különösebben. Órákig képes volt kibámulni az ablakon, miközben a kisállatot simogatta. Nem igazán gondolt ilyenkor semmire, csak hagyta, hogy teste megpihenjen.

Hangos dörömbölés térítette magához, kint már magasan fent járt a nap.

 - Mit akar?!

 - Bejöhetek?

 - Nem! – Chloé magához szorította a takarót. Esze ágában sem volt beengedni a férfit ismét a szobába, nem akarta látni a testét, az önelégült arcát. - Menjen haza! Az Édesapja már aggódik maga miatt.

- Az édesapám csak sajátmaga miatt aggódik. - Chloé figyelmét nem kerülte el a keserű hang.

- Akkor is menjen innen. Csak bajt hoz rám. Keresik magát, akár szereti az apja, akár nem.

Nem akart egy levegőt szívni a férfival, már így is épp elég baj, hogy rátalált. Félt. Rettentően félt, de nem akarta kimutatni, nem is tudta volna. Egyedül csak a gyomrában erősödő szorongás jelezte, hogy érez valamit.

Nahra puha bundáját simogatta, mikor patkók tompa hangja ütötte meg a fülét. Ijedten kelt ki az ágyból és az ablakhoz rohant. Nem is olyan távol lovasokat pillantott meg. Katonákat.

- Neh… Ez nem lehet… - A férfi felé fordult, bár csak az ajtót látta.

- Tűnjön el innen! Nem találhatnak meg!

- Ha itt vannak, mindent átkutatnak. Jöjjön velem!

- Nem! Itt nem találnak meg!

Nem mert az ablakhoz lépni, csak lekuporodott az ágyra és ölelte Nahrat. Hallotta a férfi távolodó lépteit és csak remélni merte, hogy nem árulja őt el a férfi. Reszketett minden tagja, miközben fülelt, hátha meghall valamit. Közben motyogott magában, kereste a megfelelő varázsigét, amivel távol tarthatja őket.

A katonák ismeretlen hangja töltötte be az alsó szintet, és ő kétségbeesetten motyogott tovább, ahogy hallotta a lépcsőn kopogó lépteket, miközben az ajtó lassan semmivé vált, elzárva őt az illetéktelen betolakodóktól.

Chloé értetlenül figyelte a fehér falat, ahol korábban még az ajtó volt, de hatalmas megkönnyebbülés is volt számára, mikor a katonák elmentek.

Harag gyúlt lelkében, ahogy felismerte:

A herceg mégis elárulta őt…