Születésnapi post

A Blog ma ünnepli első születésnapját!

Lássuk, mi történt ez alatt az egy év alatt:

Az oldalt látogatóinak száma eddig: 1370

Bejegyzések száma: 17       

Regények száma: 1 – 3 fejezet került fel belőle

Novellák száma: 6

Versek száma: 1

Egyéb bejegyzések: 7

Követők száma: 8

A legtöbbet látogatott bejegyzés: 38  megtekintéssel: Marionett 1. fejezet

Ami pedig ezt az évet illeti:

Igyekszek még több Novellával és írással jelentkezni.

Az ígért sárkányos történet kinőtte magát regénnyé, így  ebből majd csak részletek kerülnek fel a blogra.

Ebben az évben megcélzom az Aranymosás pályázatot is, úgyhogy lesz munkám idén is. :)

Ami a designváltást illeti, most témájában jobban illeszkedik majd az elkövetkezendő történetre.

Az új történetben lány x lány kapcsolatra lehet számítani, de nem fogunk átmenni 18+-os blogba, ne aggódjatok. :)

Remélem, ebben az évben is velem maradtok. :)

Kirie Yume

NaNoWriMo 2014

Idén is megrendezésre kerül ez a remek nemzetközi esemény.
A cél 50.000 szó.
Ez lehet egy kész novella, de egy regénykezdemény is, amit az ember tovább írhat.

Idén úgy gondoltam, én is benevezek, jó kis tréning lesz, hogy legalább mindennap megpróbáljak írni egy keveset.
Egy fantasy történetet fogok írni, ami igazából egy regény ötlet, így a NaNoWriMo után is folytatni fogom. Talán nem olyan meglepő, hogy a helyszín Japán. :)
Írás közben lehet, hogy ide is kerülnek majd fel részletek belőle, de legkésőbb a végén biztosan mutatok majd valamit a kész műből. :)

A NaNoWriMo oldala: NaNoWriMo

Bejelentés

Sziasztok! Tudom, hogy nem voltam aktív a nyáron, és most, hogy elkezdődik majd a suli, jön az államvizsga, még kevesebb időm lesz. Emellett idén az Aranymosás pályázatára is megpróbálom befejezni a regényemet,úgyhogy decemberig ne várjatok új fejezetet. Az fb oldal addig is üzemelni fog, talán részletek is kerülnek majd fel a regényből. A megértéseteket köszönöm, és remélem, ezért nem pártol el senki. :)

Marionett - 3. fejezet

Marionettek – Sebastian 

Sebastian a hazafelé tartó úton is a lányon gondolkodott, az emberei senkit nem találtak az épületben, miután ő kijött, és ez a gondolat megnyugtatta.
- Sikerült elrejtőznie... - susogta maga elé.
Katonáinak gyűrűjében érkezett a fővárosba. Fojtogató füst szag terjengett a levegőben, néhol még csomókban tört fel a szürke felhő az ég felé. Varázslók igyekeztek helyreállítani a megrongált hivatali épületeket, miközben katonák verték láncra az elfogott lázadókat. Messzebbről puskadörrenés és fájdalmas nyögés hallatszott.
Sebastian utálta a háborút és az apját is, amiért ilyen zsarnok módon kormányozza az országot. A régen virágzó főváros, amiről Sebastian olyan sokat hallott, az ő szemében már csak egy romhalmaz volt. A virágok, a fák, a jó levegő... minden a varázslók műve és a királynak készültek. Ha mindez eltűnne, egy hatalmas romváros maradna csupán a helyén.A királyi udvarba érve leszállt lováról és besietett az épületbe, kikerült egy csapat lázadót, és felment az apja szobájába. Kopogás nélkül nyitott be.

Regény részlet IV.

"A Központ egészen találó név egy hatalmas gömb alakú épületnek, és biztos volt benne, hogy az égből nézve valóban a város közepén fekszik, és egy pontnak tűnne csak.

Az ajtón belépve ugyanaz a fehér steril környezet fogadta, mint a múzeumban, azzal a különbséggel, hogy itt a dolgozók piros ruhája legalább vitt némi színt az életükbe.

Nishi egyből a navigációs táblához lépett, és megkereste az irodát. A nevek alapján eldöntötte, hogy a negyedik emeleten lévő 404–es ajtót kell megkeresnie. A lift felé megbotránkozva gondolt rá, hogy régen biztosan kirúgták volna azt az embert, aki emeleteket és szobákat a halál jelentésű számmal látott el. Felháborította a tudat, hogy mennyire megváltozott a szeretett hazája. Végül a harmadik emeleten szállt ki, és az egyik álldogáló személyzeti taghoz lépett. A nő piros ruhát viselt, széles nyakkivágással, így vállai is szabadon voltak.

 – Elnézést, megtenné, hogy lehívja a 404–es szobából az ügyintézőt, akinél be tudom jelenteni a munkahelyváltozást? – Kedvesen érdeklődött annak ellenére, hogy szeme sarkából viszolyogva nézte a plafont, ami a negyedik emeletet választotta el tőle.

A recepciós érdeklődve nézett rá, arcáról értetlenség sugárzott.

 – Parancsol?
 – Szeretném, ha lehívná ide azt az embert, akinél be tudom jelenteni a munkahelyemet – tagolta a szavakat lassan, hátha így megérti a másik.

 – Nem hinném, hogy ez lehetséges, Inari–san csak az irodájában fogadja az ügyfeleket. – A munkaköri leírásban szereplő bájos mosoly ismét megjelent a nő arcán.

Nishi sóhajtva túrt hajába.

 – Tudja, bizonyos okok miatt nem mehetek a negyedik emeletre. – Már meg sem próbálta megértetni a piros ruhással, hogy mi a baja, csak el akarta intézni ezt az egészet.

– Sajnálom, nem segíthetek – mosolygott továbbra is a nő és figyelmét egy férfi felé fordította.

Nishi ismét a plafonra bámult, próbálta legyőzni a félelmét, és visszaszállt a liftbe, bizonytalan érintéssel nyomta be a négyes gombot.

 – Ez csak egy szám. Ez csak egy szám – mantrázta maga elé motyogva, míg a liftben álldogált, az sem érdekelte, hogy a mellette álló férfi furcsán néz rá.

A szoba előtt végül halk sóhajjal bekopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott.

– Jó napot, Andaka Nishi vagyok, és a munkahelyemet szeretném bejelenteni – hadarta gyorsan.

Az asztalnál ülő nő ráemelte tekintetét.

 – Jó napot, foglaljon helyet – mosolygott kedvesen, amitől Nishinek az az érzése támadt, hogy ebben az épületben mindenki ugyanúgy mosolyog.

 – Inkább nem, köszönöm. A Nemzeti Múzeumban dolgozok, csak ennyit akartam közölni. – Az ajtó felé fordulva nyúlt a kilincsért, szabadulni akart végre. Szabad kezével a zsebébe nyúlt és a védelmező talizmánt szorongatta.

A nő eközben kikereste az adatbázisban. Ujjai gyorsan mozogtak a kivetített klaviatúrán.

 – Andaka Nishi, bevándorló. A múzeum megerősítette a státuszát. A letelepedési engedélyeket megkapta. Üdvözlöm Japánban, ezentúl ön is teljes jogú tagja a társadalomnak.

 – Köszönöm – hajolt meg és már el is tűnt a szobából, csak akkor nyugodott meg, mikor már az épület előtt szívhatta magába a friss levegőt, az utolsó néhány perc szinte teljesen kiesett az emlékezetéből, a vér dübörgött a fülében, csak abban az egyben volt biztos, hogy békén hagyják most már."

Regény részlet III.

"Nishi néhány tizenéves kölyök mellé tévedt, akik éppen egy kiállított kimonót csodáltak. A kijelzőn csak annyit lehetett elolvasni, hogy az egyik leghíresebb gésáé volt.

 – Milyen jó is lehetett nekik. Nem kellett mindenféle ostobaságot megtanulniuk.– áradozott az egyik lány, olyan tizenkét éves lehetett.

Nishi megköszörülte a torkát lágyan, majd a ruhát figyelte meg jobban, az ezüstös hímzést a mélykék anyagon.

 – Nagyot tévedsz, kislány – mondta rezzenéstelen hangon. – Sikomiként kezd az Okiyában az, aki gésa akar lenni. Egyszerű szolgálóként rengeteget dolgozik. Egy év után minari–sanná válhat, megtanulja, hogyan viselkedjen a vendégekkel, hogyan járjon. Egy hónap után a san–san–kudo keretein belül maiková válik a tanuló. Ekkor kapja meg az új nevét, mely tartalmazza a fogadott nővére nevének egy karakterét.  – Egy pillanatra lenézett a hallgatóságára. Tátott szájjal figyelték őt.

 – A maikók iskolába járnak, megtanulják, hogyan szórakoztassák a vendégeiket, majd a tudásukról vizsgákon számolnak be. Húsz–huszonegy évesen válnak gésává, és az első években visszafizetik mindazt az Okiyának, amit kaptak a tanulás időszakában. Csak az adóssága rendezése után lett övék a megkeresett pénz. A folyamat hosszú és tanulással teli. Egyáltalán nem volt könnyű életük.

Az előző lány felé fordult teljes testével.

 –  Honnan tudsz ennyi mindent róla?

 Nishi elgondolkodott, mit válaszoljon, szívesen folytatta volna még, csak nagy vonalakban mondta el, milyen életük is volt ezeknek a lányoknak, de talán túl feltűnő lett volna, ha tovább beszél.

– Olvastam róluk. Nektek is többet kellene nézegetni a tananyagot – mosolygott, majd tovább sétált, hogy elkerülje a további kérdezősködést.

 – Elnézést. Hallottam az előbbi kiselőadását, és… igazán megnyerő volt.

A hang a háta mögül lassan az arca elé kúszott egy arccal együtt. A férfi tipikus múzeumigazgatónak tűnt. Az öltöny és a nyakkendő divatjamúlt volt, de mégis jól állt az idegennek.

 – Köszönöm – hajolt meg illedelmesen, majd kikerülte az idegent.

 – A nevem Sawada Hirokazu és azt hiszem, ön az én emberem – mosolygott megnyerően. – Az új programhoz keresek olyanokat, akik értik is, amit mondanak. Maga pedig pont ilyennek tűnik. Dolgozzon nekem. Meséljen még ezekről a nagyszerű tárgyakról. "

Regény részlet II.

" – Kérem, üljön le – intett a férfi a tatami felé, miközben elővett egy fecskendőt, amiben ezüstös folyadék csillogott.

 – Megkérdezhetem, hogy az mi? – Nishi egyre inkább érezte, hogy menekülnie kellene, egyáltalán nem volt ínyére, hogy az a testébe kerüljön.

 –  Egyszerű azonosító folyadék. A véráramba kerülve átveszi a hordozója paramétereit, és így azonosíthatóvá válik az egyén. Természetesen néhány adatot a szerveren tárolunk, úgy, mint a lakóhely és a munkahely, így amennyiben változás áll be, kérem, majd keressen fel minket.

 – Rendben – biccentett aprót és inkább leült, hogy megkaphassa az anyagot. A szeme sarkából látta, hogy a háza körül biztonsági emberek köröznek, nyilván arra az esetre, ha ellenállna.

Gyorsan és precízen dolgozott az orvos, és egy perccel később már ő is részese lett a város lakosságának. Még szerencse, hogy legalább a múltjában nem tudnak vájkálni.

 – A mihamarabbi viszont látásra – köszönt el Dr. Sawada. Felkapta a táskáját és távozott. "